– Megan.. – Thomas lágy hangon ejtette ki csókolni való ajkain a nevem, amik az előbb még az enyém súrolták.

– Hm? – néztem fel rá. Épp az ágyon feküdtünk, mellkasara hajtva a fejem, míg Ő kezével hátam simogatta.

– Hiányzol. – ujjai elérték a pólóm alját, majd lazán benyúlva alá tovább cirogatta meztelen oldalam. Mondanom sem kell, kirázott a hideg.

– Te is nekem. – bújtam hozzá mégjobban. – És, sajnálom a Ryanes dolgot.. Meg úgy mindent.

– Tényleg, mi volt vele? Mit csináltatok..? – éreztem, hogy allattam megfeszül teste, és tart a válaszomtól.

– Megcsókoltam. – vallottam be neki egy egércincogáshoz hasonló hangon. Féltem, mit kezd az őszinteségemmel. Féltem, hogy most én fogom őt elveszíteni, és nem ő engem.

– Miért? – nem volt hangjában düh, se harag. Se boldogság, se szomorúság. Nem volt benne érzelem, amitől megijedtem.

– Összezavarodtam. Sok volt minden, és úgy éreztem senkire sem számíthatok. De jött ő, és egyszerűen megnyugtatott. Meghallgatott, és együttérzett velem, ami manapság ritka, hisz még egy ilyen elcseszett teremtmény nincs, mint én. – mondtam őszintén. Joga van tudni az igazságot. Ahogy nekem is jogom volt akkor. – És, olyan gyorsan történt. Kellett egy támasz, és ő pont kapóra jött. Jól akartam magam érezni, ha már te is ezt tetted. Azt akartam, hogy te is átérezd mennyire rosszul esik. Mennyire fájt, de te nem foglalkoztal vele, amin meg is lepődtem. Nem engem hibáztattál, hanem Ryant, pedig ő semmit sem csinált. Ha már ilyen őszinteség rohamom van, elmesélem, ha ő nem állít le aznap éjjel, lehet más is lett volna a csókon kívül. Amit akkor nem bántam volna meg. – nyomtam fejem mellkasába, a végét már suttogtam. Nem értettem miért mondtam el neki mind ezt. Nem akartam, hogy tudja, de ez az egész csak úgy kicsúszott a számon. Beszélni akartam valakinek erről az egészről, de nem volt időm. Így most, mindent kitálaltam annak az embernek, akinek nem kellett volna.

Thomas figyelmesen végighallgatta, minden egyes szót újraidézett. Emésztette, majd a végén megszólalt:

– Szar érzés volt tudni, hogy amíg én miattad szenvedtem, te mással érezted jól magad. Én, én megértelek. Megértem miért tetted azt, mert hiszek neked, és tudom milyen volt. De Kicsim, te is átérezhetted volna. Loholok utánad, mint egy szomjas szamár a víz után, de te még azt is kiboritottad. Azt hittem sosem kaplak vissza. Már teljesen abban a hitben voltam, hogy elvesztettelek. Kérlek, nyugtass meg, hogy ez nem így van. – szavai vízhangoztak a fülembe. Hihetetlen, hogy ő meg bír bocsátani. Hihetetlen, hogy még mindig mennyire szeret!

– Szeretlek. Ennyire még senkit, és ennyire többet senkit. Ezt megígerem. – és örökre be is tartom.

– Szeretlek. – puszilt bele a hajamba. – Tudtad, hogy mikor két ember küzd egymással, az azt jelenti, hogy igazából meg mindig fontosak egymásnak? – szólalt meg egy idő után. Választ ugyan nem kapott, csak egy béna mosolygást.

Jó volt végre Thomassal átbeszélni a dolgok rendjét. Hiányzott ez az egész. Az, hogy hogy beszél velem, ahogy kiejti a nevem, és ahogy a szemembe néz. Minden hiányzott. Tetszett, hogy küzdött értem. Hogy annyi balhé után is kiallt mellém, mondván nekem ő kell. Simán elmehetett volna mellettem, mert megtehette volna. De ő maradt. Tovább harcolt értem, és rájöttem, hogy ha elveszítem, egy főnyereményt, és életem szerelmét hagyom ott

( .  .  . )

– Halljátok? Nincs kiabálás. Végre szent a béke. – hallottam meg az ajtó mögül Gery susmogását. Szemforgatva néztem fel Thomasra, aki mosolyogva titulálta, hogy én is hallottam.

Gery, máskor legyél halkabb.

Ugyan az volt a pozíciónk, azaz feküdtünk az agyába. Az elmúlt egy órában átbeszéltünk mindent, egy újra örültünk egymásnak.

A semmiből feküdtem rá, hassal a mellkasára, majd úgy öleltem tovább. Lábaimmal próbáltam jobban magamhoz vonni, de megfogta combomat, és egy egyszerű mozdulattal lejjebb tolt, így már nem hasán ültem.

– Ahh, így jobb. – nevetett.

– Hülye. – csaptam mellkasara.

– Most miért? Majdnem egy hét nélküled. Az azért már elég kibírhatatlan. – hangja tele volt csupa perverzséggel, amit úgy hianyoltam.

- Jó, igaz. Ellenállhatatlan vagyok. – mosolyogtam önelégülten, majd a nyakába hajotottam a fejem.

– Nekem mo.. – itt elhallgatott, ugyanis megcsókoltam a nyakát. Nem nagy szám, de nála bevált. – m-mondod? – fejezte be előbb elkezdett mondatát sóhajtva, mire csak belemosolyogtam nyakhajlatába.

• • •

Picikét rövid, de igyekeztem. 🙌
Naa és, sokak örömére végre itt a #Thogen/ #Memas? 👈(melyik legyen?😏🤔)
Ha tetszett dobj egy kommentet és egy 'vote' -ot.
További szép napot!💕