Négy és fél hónap múlva

Kislányt várok. Pontosabban két egyforma kislányt várok. Egy hete tudtuk meg, hogy ikerlányaink lesznek, és Thomas azóta sem akar megnyugodni. Komolyan kezdek félni. Még a furcsábbnál is furcsábban viselkedik. Talán mert még nem tudta felfogni, hogy két kislány növekszik a hasamba, vagy mert még nem készült fel a következő családtagok érkezésére. Mark véleménye pedig az apjának ellentéte. Ő már alig várja a kishúgait, ahogy én is. Van, mikor rosszul vagyok, sőt, elég gyakran. De elmondhatom, hogy sokkal jobban érzem magam, mint a Markkal való terhességem alatt.

– Thomas. – kettőt kopogok a dolgozószobája ajtaján, mire ijedten felémkapja a fejét.

– Baj van?

– Nem, dehogy. Csak azt akartam kérdezni, hogy azért szünetelteted majd a munkát, ha megszületnek, ugye? – csak mert egyfolytában dolgozol.

– Persze, de még több mint három hónap addig. – nézett rám furcsán. Mintha nem értené, hogy mire akarok célozni.

– Folyton dolgozol. – mondom ki, mire ő a száját elhúzva bólogat. Remek, ő is tudja, hogy ezzel mennyire megbánt. De azért bólogat. – Thomas, terhes vagyok. – újabb bólintás. – És szükségem van rád.

– Tudom. – mondja halkan, aztán feláll a székből és elindul felém. Én a küszöbön állva várom, majd miután elém lép, kezét derekamra helyezi. – Sajnálom. – sóhajt nagyot, de mikor csókra hajolna, az íróasztalon hagyott telefonja őrült csengésbe kezd. Fáradtan csukom le szemeim, mert Thomas egyből megfordult, és el is indult volna, de keze után kaptam. Zavaros tekintetét az enyémbe fúrta, aztán fejét oldalra dönvte várta a visszatartása okát.

– Erről beszélek. Nem akarom, hogy a munkád fontosabb legyen, mint én. – vallom be, miközben magamra mutatok. Hihetetlenül unom már, hogy Thomas éjjel egész nap dolgozik, késő estig, aztán az ágyba bedőlve egyből alszik. Nem fordít rám elég időt, én pedig ezt nem tudom elviselni tovább, és úgy tenni mintha ez természetes lenne.

Thomas válaszul csak sóhajtva leereszti vállát és a parketta felé vezeti a tekintetét. Kezét kiszabadítja a szorításomból, amit aztán csípőjére tesz. Alsó ajkát rágva újra felpillant rám, szemei sötéten csillognak. Ideges.

– Megan, ezt már megbeszéltük.

– Igen, mindig megbeszéljük, de semmi sem változik. – csattanok fel. Thomas ujjaival végigszánt barna haján, míg pillantását a plafon felé fordítja. Ideges. Annyira ideges.

– Menj ki. – mondja végül, én pedig meglepetten felnevetek.

– Miért Thomas? Miért löksz el magadtól folyton? Miért nem beszélsz velem? – kérdezem tehetetlenül, amíg kezemet mellkasára teszem. – Miért? – dühösen nézek fel rá, ő pedig csak a száját összepréselve rázza a fejét. Szemei szikrákat szórnak, teste megfeszül, mikor kezemet felvezetem mellkasáról a nyaka köré. Körülölelem a nyakát, míg ő kérlelve néz rám, hogy hagyjam abba. Miért?

– Megan.. – próbál ellökni magától, lehámozni a kezeimet nyaka körül, de erősen fogom, úgy bújok hozzá, mintha nélküle nem tudnék élni. És ez igaz is.

– Thomas, szeretlek. Házasok vagyunk, miért csinálod ezt? – motyogom mellkasába temetve a fejem, ő pedig megadóan sóhajt. Már nem próbál eltolni magától, leengedi a vállait és átkarolva temeti arcát nyakhajlatomba. Forró lehelete égeti a  bőröm, míg keze, ami hátamon és derekamon pihen, egyenesen elolvaszt. Elolvadtam karjai között, mert végre úgy éreztem, hogy csak rám koncentrál, ami már nagyon régen nem volt. – Szeretlek. – ismételem meg, és hogy be is bizonyítsam, felemelem a fejem, arcát pedig a kezembe veszem. Zavartan néz rám, még mindig nem nyugodott meg. – Kérlek, engedd el magad. – suttogom, majd szájához hajolok. – Nem kell mindenkinek megfelelni, nekem már az boldogság, ha jóreggelt-csókot kapok tőled. Kérlek..

– Jó. Mit vársz, mit tegyek?

– Csókolj meg. – súgom ajkaira, ő pedig vonakodva ugyan, de teszi amit kérek; ajkait az enyém ellen nyomja. Először lassan csókol, aztán nyelvével utat törve a számba egyre gyorsabban. Még mindig feszült. Nem engedi el magát teljesen, és ez ellen nem tudom mit tegyek. Mintha nem tudna csak rám koncentrálni. Olyan rossz. Nem az a fajta szerelmes csók volt, hanem az a szükségszerű, az a fajta, amit azért csinálsz, hogy elfelejts valamit, de nem megy. Mert mindig a fejedben van, nem tudsz kikapcsolni. És így csókolózni borzasztó érzés. – Kérlek..

– Megan. – felnyögve tol el magától, míg én sóhajtva hátrébblépek. Értem, nem megy.

– Csak.. csak egy órára, kérlek. Már reggel óta dolgozol, csak pihenj egy kicsit. – próbálkozok tovább, látom Thomast, ahogyan magában örlődik. De még mielőtt megszólalhatna, a telefonja ismét megszólal.

– Lehet fontos. – mondja, és már meg is fordul. Minden egyes lehetőséget kihasznál, hogy ne legyen velem. Miért?

– És én nem vagyok fontos? – kérdezem halkan, Thomas pedig megáll út közben. Nem fordul felém, csak hallgat. – Mindig mindenki más fontos, fontosabb mint én. Mindig. Nem érzem jól magam. Nem érzem fontosnak, értékesnek magam. Olyan, mintha csak unaloműző lennék, de mostanába már annak se vagyok jó. Semminek érzem magam, magamra hagysz folyton. És.. – Thomas hirtelen megfordulása megálljt parancsol, még lélegezni is elfelejtek, amikor tüzes tekintetébe nézek. Egy pillanat alatt elém lépked, olyan gyorsan, hogy a lendület miatt szánk majdnem összeért. Szívem vadul kalimpál, majd mikor száját az enyémnek nyomta, azt hittem menten felgyulladok.

Ó, jaj..

– Te vagy a legfontosabb. – lihegi számba. Kezét becsúsztatja a vékony pólóm alá, hátamat és hasamat simogatja meleg tenyerével, míg szájával az én számat kényeszteti. Lehetetlen betelni vele.

– Kérlek. – súgom, miközben a nyakát átkarolva kezdek el hátrálni, de hamar megállít. Száját levezeti a nyakamra, nedves ösvényt hagyva maga után, ami egyszerűen megőrjít. Sóhajtva kezdem szétszedni az ingén lévő gombokat, de Thomas ezt sem akarja hagyni, ami miatt felmordulva teszem kezem ezúttal nadrágja övéhez. Türelmetlenül próbálom szétszedni az övét, amiben most nem állít meg, csak halkan felnevet.

– Türelmetlen. – jegyszi meg, amit magam is tudok. Tudom, hogy az vagyok, elvégre egy hete már csak erre vágyom. Rá. Rá vágyom. Vagy csak a terhesség okozza a fokozott vágyat iránta.

– Asztal. – csak ennyit mondok, mégis tudom, hogy Thomas érti. Mégsem csinál semmit, csak a nyakamba lélegez, míg én az övét kihúzva kezdem szétgombolni a nadrágját. Mintha gondolkodna azon, hogy engedjen a csábításnak, vagy inkább dolgozzon. Szörnyű. – Csinálj valamit.

– Este. – súgja nyakamba, közben kezemre teszi a kezét, és elveszi a nadrágjától.

– Miért nem akarsz? – kérdezem kétségbeesetten.

– Akarlak, istenem. – magához húz, ágyékunk összeér, már amennyire a hasam engedi, de így is érzem. Kemény. Nagyon kemény.

– Akkor miért? – szinte már könyörgök neki. Egyik lábamról a másikra állok, nagyon rosszul érzem magam. Visszautasított. Már ezen a héten sokadjára.

– Ne most, jó?

– De ha akarod, akkor.. – akkor miért nem teszed? Miért inkább a munkáddal foglalkozol ahelyett, hogy azt tennéd, amit én szeretnék? Amit te is szeretnél.

– Akarom, el sem tudod képzelni mennyire akarom. De.. – kezével kipirult arcomat simogatja, de lerántom kezeit, mielőtt érvelhetett volna.

– Akkor dolgozz. – morogom sértődötten, aztán sarkon fordulva kisietek a szobából, jól becsapva az ajtót. Idegesen a konyhába rohanok, majd az asztalhoz ülve az arcomat tenyerembe temetem.

– Megan.. – Thomas zavart arckifejezéssel rohan utánam. – Azért vagy dühös rám, mert nem fekszem le veled, most? – kérdezi, mire fejemet felé fordítva gúnyosan felnevetek. Hát nem figyelt az elmúlt tíz percben?

– Nem, nem azért. Azért, mert úgy érzem a munkád fontosabb mint én. – mondom ki már sokadjára. Thomas csak sóhajtva bámul engem. Amolyan már megint hisztizel tekintettel. – Ha te akarsz valamit, rögtön ugrok. Komolyan, mindent megpróbálok úgy tenni, hogy neked megfeleljen. De mikor én kérlek meg valamire, szarod le. – mondom halkan, dühösen.

– Nem szarom le. Nagyon is érdekelsz, és az is, amit mondasz és csinálsz. Csak egyszerűen.. – tehetetlenül túr hajába, miközben a pult elé sétál, majd kezeit megtámasztva rajta áll elé.

– Csak? Csak mi, Thomas? – sürgetem, arcát azonban nem látom, mivel háttal áll nekem.

– Csak.. – sóhajtva fordul felém, nekidőlve a pultnak. – Csak még nem igazán fogtam fel, hogy.. hogy ikreink lesznek. És ahelyett, hogy ezen gondolkodnék, dolgozok. Sokat. – mondja halkan, szemeit leszegve.

– Nem akarod őket? – kérdezem tőle, közben nagyot lélegzek, hogy ne sírjam el magam. Mostanában olyan érzékeny vagyok, hogy már azon el tudnám magam sírni, ha Thomas azt mondja, dolgoznia kell, ahelyett, hogy velem lenne.

– Akarom őket. Jézus, Megan. – kezeivel idegesen végigszánt az arcán, aztán tekintetét a plafon felé fordítja. – Mark is épp elég. És mellé még kettő? Nem egy, kettő?! – hogy mondhat ilyet?

– Igen, képzeld Thomas. Kettő lesz, Mark mellé. – bólogatok, miközben kezemmel az épp lefolyó könnyeimet törölgetem. – De ha nem akarod, semmi gond. Megoldom egyedül, tényleg..

– Jaj, hagyd már abba ezt. – int le a kezével dühösen. – Megoldod egyedül, nem fogod megoldani egyedül.

– Akkor kivel, ha te nem akarod? – nem bírom tovább, felsírva nézek rá. Thomas arcára csak már megint sírsz, remek gondolat ült ki, ami cseppet sem tesz boldoggá. Mintha teher lennék neki. Mintha nem értene meg. – Ezt ketten kezdtük el, emlékszel?

– Persze, hogy emlékszem, bassza meg. Ne csináld ezt, Megan. Pontosan tudom, de félek, mert nem vagyok jó apa, és mert kurvára nem bízok magamban. De a férjed vagyok, itt vagyok melletted és megpróbálom. De.. félek. – dadog zavartan, végül kezével beletúr a hajába és visszaindul a dolgozószobája felé.

Szipogva nézek utána, egészen addig míg be nem csapja maga mögött az ajtót. Ismét magamra maradtam. Remek.

• • •

Fáradtan nyitom ki szemeimet, majd egy nagy ásítás közben felülök. A fejem fáj, a közérzetem borzalmasabb, mint valaha. A fenébe. A mellettem lévő helyre pillantok; üres. Thomas megint nem aludt mellettem. Kezdem emiatt nagyon, de nagyon rosszul érezni magam. Sóhajtva kelek ki az ágyból, aztán sétálok le a konyhába, ahol meglátom Thomast, amint az asztalnál ül, előtte a laptopjaval. Bizonyára dolgozik, mint mindig. Sötétkék ing van rajta, haja tökéletesen beállítva. Mutatóujját az ajkához dörzsöli, mintha nagyon gondolkodna valamin, majd a mellette lévő poharat megfogva beleiszik, aztán megnyalja ajkait.

Hihetetlenül vonzó, a fenébe is!

Nagyot nyelek, miközben felé lépkedek, csak egy pillanatra néz fel, míg én végig bámulom.

– Jó reggelt. – mondja végül. Odalépek a hűtőhöz és kinyitom. Sóhajtva fedezem fel, hogy ma bizony főznöm kell.

– Szia. – köszönök neki én is, aztán a hűtőajtót becsukva megfordulok és háttal nekidőlök. Lehunyt szemmel hajtom hátra a fejem, de az beleütközik a hűtőbe, ami fájdalmasan koppan. Áu.

– Megan..? – Thomas aggódó pillantásával találom szembe magam, mikor kinyitom a szemem.

– Miért nem aludtál velem tegnap? – noha sejtettem a választ, mégis feltettem a kérdést. Thomas tekintetét az asztalra szegezi, úgy válaszol.

– Sokáig dolgoztam a nappaliba és bealudtam a kanapén, sajnálom. – sajnálhatod is.

– Rendben. – bólintok bizonytalanul, aztán leültem mellé az asztalhoz. Thomas kíváncsian nézett rám, felhúzott szemöldökkel. – Elviszed Markot az iskolába? – teljes testemmel felé fordulok.

– Ne haragudj, de tíz perc múlva mennem kell. – az órájára pillant, majd ismét rám. Már meg se lepődök. Sóhajtva eresztem le a vállaim, csalódott vagyok, és ez ki is ül az arcomra. Nagyon remélem Thomas észreveszi.

– Persze, menj csak. – ez inkább úgy hangzik mint a persze, már megszoktam hogy mindig egyedül hagysz, semmi baj.

– Elvinném, de épp tárgyalásom lesz, és..

– Nem kell magyarázkodnod, majd megkérem Lisát, hogy vigye el. – zárom le a témát egy vállrántás közben.

– Te nem tudod? – kérdezi Thomas, miközben feláll, és az üres poharát és tányérját a mosogatóba teszi.

– Nem vagyok jól. – ez a terhesség és a Thomas való folyamatos veszekedés kikészít.

– Szólok Jerrynek hogy vigye el. – ajánlja fel, majd visszaül mellém. Kezét az asztalon pihenő kezemre teszi, míg másikat az arcomra. Olyan álmos vagyok, hogy ha megölelne, a karjaiba aludnék el. – Jó? – Thomas hangja háttérzaj a nyugodt pillanatban, ezért a válaszadás is nehezemre esik. Lehunyt szemmel élvezem érintését az arcomon és azt kívánom bárcsak minden rendben lenne. Annyira megnyugtat, hogy teljességgel kizárt, hogy megtörjem a csodás érzést azzal, hogy válaszolok, vagy kinyitom a szemem. – Megan?

– Nem. – azt se tudom, mit kérdezett, csak egy szót motyogok.

– Ne szóljak neki? – kérdezi, közben másik kezét is az arcomra teszi és maga felé fordítja, jelezve, nézzek rá. Nehezen kinyitom a szemeimet és felnézek rá pilláim alól, de hamar visszacsukom, mert úgy érzem, mintha több tonna súly lenne rajtuk. – Megan, hallassz? – ismét kérdez, amire csak bólintok, végül kezemet nyaka köré fonva hajolok előre és rádőlök a mellkasára. Istenem, mennyei illata van! – Gyere, felviszlek, aludj. – megpróbál eltolni magától, amire egy nem tetszésemet jelző hümmögést hallatok és erősebben bújok hozzá.

– Ne. – igaz, nem valami kényelmes, ahogyan a mellette lévő székről nyújtózkodok felé, de végre a karjaiban tart. – Hadd üljek az öledbe. – kérem halkan, bár lehet, nem is mondom ki hangosan. Az álmosság, ami Thomas érintését követően tört rám, teljesen lebénított. Azonban mégis felemelt az értés, amit a tudat okozott, hogy Thomas a karjai közt tart.

– Megan, mennem kell. – ismét megpróbál eltolni magától, de igazán makacs természetemnek köszönhetően nem sikerül neki. Lásd be Thomas, nyertem!

– Csak egy percet. – mondom nyűgösen, miközben lábamat megpróbálom átlendíteni az övén. Thomas megadó sóhaja pedig arra enged következtetni, hogy beadta a derekát. Kezét fenekem alá vezeti és óvatosan átemel az ölébe. Mennyei érzés! Válaszul csak jólesően felnyögök miközben hozzádörgölőzök, és fejemet nyakába temetem.

– Azért ne aludj el. – súgja fülembe, amin elmosolyodom. Meleg tenyerét hátamra teszi és simogatni kezd. – Nem mész fel aludni?

– Csukd be a szád. – válaszolom, mire felnevet. Egész teste rázkódik alattam, úgy érzem magam, mint egy kisbaba, akit épp altatnak. – Nem kell Jerry, te kellesz.

– Megan, nem akarok elkésni. – morogja a fülembe, ami miatt egész testemen átfut a borzongás.
Ó, istenem.
Eltelt már több mint tíz év de a hatás ugyanaz.

– Én meg nem akarom, hogy elmenj. – vágok vissza ingerülten. Hiába a nyugtató ölelése, ha perceken belül feláll és elmegy, ezzel egyedül hagyva engem.

– Én se akarom, de muszáj. – a hátán simogarása abbamarad, majd sóhajtva tol el magától. Csalódott arcomat kezébe veszi, míg mutatóujjával végigsimít alsó ajkamon. – Sietek haza.

– Nem. – mondom gyorsan, majd kezeit odébblökve ismét átölelem, amit Thomas sóhajtva fogad. Add fel, drágám!

– Megan, komolyan. – Thomas idegesen sóhajt.

– Hm, nem érdekel. – mondom mosolyogva, közben kezemmel tarkóját kezdem simogatni. Apró puszit adok nyakára, majd nagyokat lélegezve belefúrom a fejem. Thomas ezután megnémul, végleg beadta a derekát. Egymást ölelve lélegzünk egymás nyakába, mikor már majdnem alszok, de amint meghallom Thomas telefonjának idegesítő csengését, majdhogynem felsírok. Már nagyon unom!

– Már mennem kéne. – súgja Thomas ingerülten, aztán előre dől, hogy elérje a telefonját. – Smith. – a füléhez emeli a telefont miközben újra hátradől a széken.

– Thomas! Mondd, hogy úton vagy, Mike már elég ideges. – hallok meg egy női hangot, Thomas titkárnőjének hangját. Nagyon irritáló.

– Linda, tíz percet, maximum húszat kések. Sajnálom, a feleségem terhes és nincs jól. Majd hívlak, addig tartsd fel őket, mondd meg nekik, hogy fontos ügyben vagyok éppen, kösz. – és leteszi. Ajkaimra hatalmas mosoly ül ki, hiszen az első alkalom, mikor dolgoznia kéne, de engem helyez előrébb.

– Köszönöm. – súgom a fülébe, aztán erősebben kapaszkodok Thomasba, mert feláll a székről és elindul velem együtt a szobánk felé. A már elég nagy hasam miatt nehézkes hozzásimulni, de sikeresen felértünk a hálószobánkba. Óvatosan lefektet az ágyra, majd apró puszit nyom a homlokomra. – Elmész? –  kérdezem álmosan, az elalvással küszködve, de sikerült tekintetemet Thomason tartani, aki már az ajtó előtt jár.

– Hm, nem. – egy kis gondolkozás után válaszol, majd visszafordul és ingjének első három gombját kigombolva az ágy másik oldala felé indul. Fejemmel követem mozdulatait, vigyorogva jövök rá, hogy Thomas bizony mellém fekszik. Hátulról átölel, fejét nyakamba fúrja, míg engem pár másodperc alatt már el is nyom az álom.

Úgy érzem, mintha percek múlva kelnék fel. De azt tudom, hogy elaludtam, mivel Thomast nem érzem magam mellett, mégha a kezemmel az egész ágyat végigtapogatom.  Helyette az éjjeliszekrényen lévő telefonom, ami hangos zenélésbe kezd.

– Ó, bassza meg. – morgom fájdalmasan felnyögve, mikor kezemmel a telefonomat akarom elérni, gyorsan és nagy lendülettel hogy minél hamarabb megszüntessem az idegesítő hangot, de mivel a szemem még mindig csukva van, beleütöm az éjjeliszekrénybe. – Aztakurvamindenit.

– Jól vagy, Drágám? – Thomas hangját hallom az ajtó felől, ami annyira megijeszt, hogy majd' leestem az ágyról. Basszus!

– Arg, Thomas! – a kezemet szorítom fájdalmasan, miközben rákiabálok. – Úristen, nagyon fáj. – a szemeim könnybe lábadnak, míg fejemet a hang irányába fordítom a fejem. Thomas az ajtó melletti fotelben ül, kezében a Notebookjával, aggódó arckifejezéssel.

– A fenébe is, pedig lehalkítottam.

– Isteneeeeem, de fáj. – Thomas ijedten rakja le a kezében tartott laptopot és lép mellém. Bassza meg! Ez tuti eltört!

– Hol fáj? – kérdezi Thomas, miközben leül mellém az ágyra. Szinte sírva dőlök rá a vállára, mire ő átkarol. Kezemet ölébe teszem, úgy mutatok rá csuklómnak azon pontrája, ahol az előbb az éjjeliszekrénnyel találkozott. – Hozok jeget. – mondja Thomas, majd egy apró csókot nyom homlokomra, aztán kisétál a szobából. Hűha. Miközben szenvedek, megnézem az időt.

8:47

De hisz Mark! Thomasnak pedig dolgozni kellett volna hogy megyen. Miért van még itthon? És miért ült a fotelben, míg én aludtam? Épphogy másfél órát, de aludtam. Aztán ahogy a telefonomra téved a tekintetem, megfogom és megnézem ki keresett.

Lisa.

Visszahívom, a második csöngésre fel is veszi. Sírva szól bele a telefonba:

– Megan, terhes vagyok.

• • •

hii beauties!♥️
Ne kérdezzetek, magam sem tudom mi van és hogy folytatódik-e a történet, vagy nem. És éjfélkor posztolni a legjobb, komolyan. De most a sims – ahol bármennyire is gyerekes, vagy nem, megcsináltam eme csodás családot – adott egy kis ihletet, így ezért sikerült írnom.

Ha tetszett, ha nem, írd le kommentben!

További szép estét/napot! ♥️