Van az a bizonyos pillanat, mikor csak vársz. Vársz, arra, hogy a dolgok megoldódjanak maguktól, mert te már túl erőtlen vagy ahhoz, hogy összeszedd magad. Erőtlen vagy ahhoz, hogy magyarázkodj. Ahhoz, hogy szóba állj bárkivel is, akinek köze van az életedhez bármilyen formában. Nem szeretnél semmit sem csinálni, csak feküdni az ágyban, egy jó forró teával a kezedben és várni. De aztán rájössz, hogy az élet nem így működik. A problémát nem oldódnak meg maguktól – sajnos –, ezért tennünk kell érte. Nos, most éppen valahogy így érzem magam. Sajnos. Thomas a veszekedésünk óta nem jött haza, pedig már éjszaka van. Nem is akar hazajönni? Ezt jól elrontottuk. Miután lefektettem Markot, akit igen későn hoztak haza, visszaballagtam az ágyamba.
Végül álomra hajtom a fejem, azon gondolkozva, hogy elszúrtam mindent. Azt hiszem, meg lehetett volna beszélni higgadtan, de Thomas túl makacsnak bizonyult, és valahogy mindig eléri azt, hogy úgy érezzem, ahogyan úgy akarja. Lelkiismeret furdalásom van. Miért ne lenne? Hiszen megcsaltam. Hihetetlenül rossz ember vagyok. És még magyarázkodni sem kezdtem el, csak hagytam, hogy Thomas irányítsa a beszélgetést, rossz irányba.

• • •

Reggel az ébresztő hangos csipogására nyitom ki a szemem. Miután már tudatomnál vagyok, egyből a mellettem lévő helyet tanulmányozom. Üres. Hát haza se jött? Csalódott sóhaj hagyja el a szám, majd az ágyból kikelve a fürdőszobába ballagok.

El sem hiszem, már felnőttek vagyunk, de valahogy sosem sikerül valami mesésen megoldani a problémáinkat. Ahogyan most se; Thomas elmenekül a gondok elől, itthagyva engem egyedül.

Fogmosás után lelépkedek a konyhába. Ásítva készítek magamnak egy kávét, ami remélhetőleg életben fog tartani, majd a pult felé fordulok, ahol elkezdem csinálni a reggelit.

– Jó reggelt. – az ismerős hang fájdalmasan hasít bele a levegőve, de oly' hirtelen, hogy ijedten megugrok.

Vonakodva megfordulok, és magam előtt látom a reggeli, álmos kinézettel rendelkező férjem. Haja kócosan áll a fején, póló nélkül, egy pizsamanadrágban sétál ki a nappali felől. Hiba lenne nem megnézni hibátlan testét, ezért élek a lehetőséggel, és szinte nyálcsorgatva bámulom. Biztosan észreveszi, mert fejét oldalra biccenti és kíváncsian néz rám.

– Szia. – mondom halkan, tekintetem elszakítva tökéletes felsőtestéről és visszafordulok a reggelink elkészítéséhez.

– Hogy aludtál? – kérdezi kis idő múlva, mire felvont szemöldökkel fordulok felé. A mellettem lévő pult felé lépked, majd meg is támaszkodik rajta.

– Jól. – hazudom. – Te? – nem bírom ki, újra lepillantok mellkasára és hasára. Élesen szívom be a levegőt, mikor tekintetem nyakára, majd fel, ajkára talál.

– Hm, jól. – milyen gyerekesek vagyunk. Ahelyett, hogy bevallanánk egymásnak, hogy még egy éjszaka is igazi kínszenvedés egymás nélkül, letagadjuk az egészet.

Erre csak a szememet forgatom, ő pedig egy lépéssel közelebb jön hozzám. Már majdnem teljesen mellettem van, alig két centi van a könyökünk között. De mikor megkavarom a tálban lévő tojást, hozzá is ér. Sóhajtva fordulok felé, elengedve a villát, mire kíváncsain néz le rám.

– Díjaznám, ha elmennél, hogy tudjam csinálni a reggelit. – mondom végül hidegen, míg ő bólogatva kezd el sétálni az asztal felé. Hurrá. Egy kicsit sem tudok koncentrálni az ételre, ha itt van mellettem. A kötődés továbbra is köztünk van, és valamilyen oknál fogva érzem az elektromos energiát, ami húz minket egymáshoz, és arra késztet, hogy én is ezt akarjam. De nem fogom, amíg meg nem magyarázza a tegnapit, az emlegetésem nélkül. Újra felveszem a villát a pultról és keverni kezdem a tojást, de mikor Thomas keze a derekamhoz ér, ijedtemben felnyögök. Az előbb még az asztalhoz lépkedett, hogy került mögém? – Thomas!

– Megan.. – súgja fülembe, amibe egész testem beleborzong. – Sajnálom ami tegnap volt. – folytatja.

A számat elhúzva fordulok meg karjai között.

– Sajnálhatod is. – húzom fel az orrom.  Bármennyire is nehéz, talán kicsit sikerül megjátszanom, hogy haragszok rá. Erre az emberre lehetetlen.

– És azt is, hogy este nem mentem fel.. Jobbnak tartottam azt, hogy a kanapén aludjak. – oldalra dönti a fejét, a válaszomat várva.

– Igen, szerintem is. Kirúgdostalak volna az ágyból. – vágom rá gyorsan, mire ajkát mosolyra húzza. Egy szívdöglesztő mosolyra.

– Hát, valahogy gondoltam. – nevet fel, majd fejével közelebb hajol, és vár. Talán azt, hogy elhúzódom-e, vagy nem is tudom, de gondolkodás nélkül bólintok. Igaz, megfogadtam, hogy egy komoly beszélgetés után fogom csak megcsókolni, de annyira hívogatnak azok a csodás ajkak, hogy lehetetlen ellenállni. De még bólintásom után se mozdul, így kénytelen vagyok én kezdeményezni; kezemmel a hajába túrok és ráhúzom az ajkaimra. Szánk találkozása egy megkönnyebbült sóhajt csikar ki belőlem. Azt hittem, annyira komoly a dolog, hogy meg sem csókol majd, mert annyira haragszik, de mikor a konyha küszöbén megláttam, eldöntöttem; tíz percen belül meg akarom csókolni őt, ha akarja, ha nem. Nyelvével határozottan tör utat ajkaim között és fedezi fel újra és újra számat. Pár másodperc múlva az én nyelvem is csatlakozik, ami összegabalyodik Thomaséval. Már alig állok a lábamon, és teljesen biztos vagyok benne, ha Thomas nem tartana, most rögtön összeesnék. Fogaink összekoccannak, mikor meghúzom a fején lévő rendezetlen tincseit, majd a pultnak erősen odanyomva egyre keményebben csókol. Egy pillanatra válok el tőle, hogy rendezzem a lélegzésemet, de nem hagy időt, újból az enyém ellen nyomja a száját. Hihetetlen tempót diktál, én pedig úgy kapaszkodok a vállába és a hajába, mintha az életem múlna rajta, és megpróbálom szenvedélyesebben viszonozni a tettét. Zihálva kapkodjuk egymás elől a levegőt, mikor Thomas eltávolodik tőlem. Azt gondoltam, hogy csak egy egyszerű csók lesz. Természetesen tévedtem.
Sötéten csillogó szemeit az enyémbe fúrja, és nem ereszt. Vágy keveredik íriszeiben, pont, ahogyan az enyémbe is. Szükségem van rá, akkor is, ha néha egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt szeretnénk. Bármit csinál, nem tudom nem szeretni ezt a férfit. Már első találkozunk után a birtokában tart, és eszébe sem jut elengedni. De nem is bánom, annyira szeretem, hogy képtelen lennék nélküle élni, ez már biztos.

– Rendben vagyunk? – kérdezi végül, visszarántva a valóságba. Úgy elvesztem tekintetébe, hogy észre sem vettem, hogy mostmár teljes mértékben Thomas tart, és ha elengedne, tényleg összeesnék. Amit persze nem szeretnék, így kihúzva magam kicsit hátrébb tolom magamtól Thomast, aki meglepetten figyel. Most már a saját lábamon állok.

– Igen. – bólintok gyorsan, amíg még fejemben van a kérdés. Lehetséges, hogy pár másodperc múlva azt is elfelejteném, hogy ki vagyok, mert Thomas mosolygós ajkára kezdek koncentrálni. Megbabonázva érzem magam.

– Akkor jó. – egy kósza hajtincset simít fülem mögé, de még mielőtt elvenné a kezét az arcomtól, beletemetem a tenyerébe. Szemeimet lehunyva élvezem keze édes érintését, de nem tart sokáig, hisz egy hangos telefoncsörgés megszakítja a romantikus pillanatot. A fenébe! – Bocsi, ezt fel kell vennem. – gyorsan ad egy puszit a homlokomra és máris a dolgozó szoba felé veszi az irányt.

Igaz, hogy nem beszéltük meg a történteket, de legalább ez a csók a tudtunkra adta; rendben vagyunk.

• • •

Thomas folyamatosan dolgozik. – gondoltam magamban, a dolgozó szobája küszöbén állva. Csak telefonál, telefonál és papírokat tölt ki. Aztán el is megy itthonról, mert neki tartani kell a frontot. A reggeli csók óta nem is beszéltünk, pedig én feltétlenül meg szeretném beszélni vele a dolgokat. Menjek be most? Zavarjam meg? Biztos mérges lesz akkor. De hát beszélnem kell vele.

– Thomas.. – kettőt kopogok a nyitott ajtón, de felém se rebben, csak ír tovább. – Thomas?

– Nem érek rá. – mondja halkan, miközben néhány papírt átrak a másik asztalra.

– Beszélnünk kell. – közlöm vele, de őt továbbra sem érdeklem, ígyhát tennem kell valamit. Odalépkedek mellé, és egy határozott mozdulattal beleülök az ölébe. A forgós széknek hála nem estünk hátra, csak egy kicsit hátrabillent. – Beszélnünk kell. – mondom ismét, Thomas tágra nyílt szemeibe.

– Nekem pedig dolgoznom kell. – válaszol lassan, és megpróbál letenni az öléből, de olyan erősen kapaszkodok a válába, hogy pár másodperc után rá kellett jönnie; tényleg beszélnem kell vele. – Jó. – megadóan sóhajt. – Mit beszéljünk? – kérdezi, közben tenyerét hátamra teszi.

– Amit reggel nem sikerült megbeszélnünk. – mondom, mire Thomas ismét sóhajt és égnek emeli a tekintetét.

– Azt hittem már megbeszéltük. _ mondja közben.

– Szerintem meg nem. – rázom a fejem összepréselt ajkaimmal.

– Oké.. – von vállat. – Akkor mondd.

– Nem csinálhatod azt, hogyha összeveszünk, eltűnsz egy éjszakára!

– Dehát itthon voltam. – húzza fel a szemöldökét.

– De én nem tudtam. Tegnap este kellett volna megbeszélnünk, de te elmenekülsz a problémák elől, aztán pedig azt hiszed, hogy minden rendben. Hát nem. – keresztbe fonom a karom, és hátradőlök, hogy a hátam találkozik az asztal szélével.

– Mi mást csinálhattam volna? Azt mondtad, félsz tőlem. – mondja halkan, majd kezét az arcomra teszi. – Én pedig nem akartalak jobban megijeszteni.

– Nem, csak.. nem szeretem ha kiabálsz. – fejemet mellkasára hajtom. Hallom nyugodt szívverését.

– Tudom. – súgja fülembe, aztán elkezdi simogatni a hátam. Megnyugtató érzés egy olyan férfi érintése, aki az egész világot jelenti nekem. Nem számít, mennyire veszünk össze, az érintése mindig ugyanúgy hat rám. Megnyugtató.

– Soha többet ne csinálj ilyet. – motyogom a mellkasába.

– Soha. – ismételi meg, majd hajamba puszil és eltol magától. – Akkor megbeszéltük?

– Nem igazán. – húzom el a szám. – Az aaronös csók.

– Jaj. – Thomas sóhajtva az orrnyergét dörzsöli. – Láttam mindent, és tudom, hogy nem a te hibád. Sajnálom, hogy úgy kiabáltam, de nem tudtam elhinni. Azon a buzin kellett volna levezetnem a feszültségem, sajnálom. – hűha, nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen fog menni.

– Rendben. – bólintok.

– Mostmár dolgozhatok? – biccenti oldalra a fejét.

– Nem. – mondom gyorsan, miközben újra mellkasára hajolok. – Ez így olyan jó.

– Tudom. – sóhajt. – De dolgoznom kell.

– Jó, mindjárt. – suttogom, majd fejemet feljebb tolom, a nyaka hajlatába. – Hm, olyan jó illatod van. – Thomas és a tusfürdő; a kedvencem.

– Mi lenne ha nem lihegnél a nyakamba? – kérdezi szórakozottan, mire csak halkan felkuncogok és felemelem a fejem.

– Akarod, hogy máshol lihegjek? – kérdezem vigyorogva, hogy Thomas nyel egyet.

– Oké, elég. – összeszorított ajkaival próbál eltolni magától, de csak nevetve jobban hozzábújok. – Kérlek, Megan.

– Ne küldj már el Tommy. – biggyesztem le alsó ajkam. – A feleséged vagyok, és tudtommal fontosabb, mint a munkád. – vágok vissza, míg Thomas szórakozottan felhúzza szemöldökét és megpróbál felkelni a székből velem együtt, ami a második próbálkozásra sikerül is. Meglepetten sikítok, mikor elenged, de nem sokkal később az asztalon foglalok helyet, a papírok fölött.

– A feleségem, aki nem hagy dolgozni. – megforgatja a szemét, aztán a nyakamhoz hajol. – Vajon miért? – súgja.

– Talán mert ma még nem foglálkoztál vele annyit, mint amennyit szeretett volna, hogy foglalkozzanak vele. – válaszolok kérdésére, majd Thomas felemeli fejét nyakamból.

– Igen? – kérdezi vigyorogva, miközben közel hajol számhoz.

– Igen, de.. – tolom el magamtól, amiért nem a legszebb pillantást kapom válaszul. – Meg kell néznem Markot és lezavarnom reggelizni, mert már lassan tíz óra. – vonom meg a vállam.

– Szerintem tud várni egy kicsit. – mondja, közben lábaimat szégnyitva jön hozzám közelebb. Mellkasunk szinte összeér, leheletét pedig a számon érzem. Kezemet nyaka köré fonom, míg ő a sajátját a hátamra teszi, úgy húz rá ajkaira. Keményen csókol, úgy, hogy érezzem; foglalkozik velem. Nyelvével újra feltérképezi számat, majd elválik tőlem és lehajol nyakamra, ahova a következő csókot adja. Mikor ajka találkozik vékony bőrömmel, időt sem hagyva nekem, hogy felfogjam, mi is történik, megszólal Thomas telefonja azon az idegesítő csengőhangján. Utálom ezt a hangot. – Bassza meg. – lihegve emeli fel a fejét, majd gyorsan kezébe veszi a mobilját, ami pár centire van tőlem az asztalon, és a füléhez emeli. – Linda, sürgős? – kérdezi egyből, szemét le nem véve rólam. Hol számat, hol nyakamat nézi. – Baszd meg. – morogja kis idő után. – Jó, rendben. Tíz perc múlva ott vagyok... Jó, sietek. – és leteszi. – Mennem kell. – mondja halkan, miközben ellép előlem.

– Mi? Most? – kérdezem kétségbeesett. Még mindig zihálok, és próbálom felfogni amit az imént művelt velem Thomas.

– Igen, sietek vissza, csak pár óra. – ígéri, majd odalép a székhez, ahova a zakója van téve. – Egyébként fel akarok venni egy bejárónőt. Aki főz, figyel Markra meg ilyenek.

– Tessék? – döbbenten nézek Thomasra, aki hangomat meghallva megáll az öltözésbe.

– Most miért? Legalább nem kellene foglalkoznod a házi munkával, kitakarítana, megfőzne, időnként figyelne Markra, hogy legyen időnk egymásra. – mutat rám, majd magára.

– Szerintem ha nem dolgoznál annyit, lenne egymásra időnk. – mondom halkan, az ölembe pihenő kezeimre pillantva. – És mennyi fizetnél neki? Egyáltalán azt ugye tudod, hogy így is alig foglalkozol a fiaddal, még le is akarod passzolni?

– Eleget ahhoz hogy maradjon. – válaszol első kérdésemre, míg a mondatom második felét figyelmen kívül hagyja.

– Pontosan?

– Húsz ezer dollár.. – von vállat hanyagul.

– Mi? De az nagyon sok. Húsz ezer dollár? – kérdezek vissza hitetlenkedve, míg Thomas már indulásra készen lép újra elém.

– Dehogy sok. Negyedóránként keresek annyit. – legyint, mire én csak a szememet forgatom. – Meg gondolkoztam a költözésen. – vakarja meg az állát. – Van egy tök jó építészmérnököm, most kezdett egy házat, pár hónap és kész. Majd beszélek vele. Lesz edzőterem, saját parkolóház, meg minden. Szóval jó lesz az, majd beszélek vele. – bólogatott lelkesen.

– De Thomas.. Ez a ház is olyan, mint egy nagy villa. – tárom szét a kezem.

– Közel sincs a villához. – ingatja a fejét.

– Jó, de nekünk ez is elég. – nézek körbe.

– De én szeretnék egy nagyobbat. Egy szebbet. Tudom, hogy ez is elég lenne nekünk, de én szeretnék. Biztos neked is tetszene. Meg Marknak is. Lenne külön szobája, külön játszószoba, mit tudom én. Mindent megkapnátok. Csak..gondolkodj rajta, kérlek. – fogja meg a kezem, majd miután vonakodva ugyan, de bólintok, gyors puszit ad a homlokomra, aztán felkapja a táskáját és elindul. – Majd jövök. – kiabál még utánam, majd el is tűnik.

Thomas nélkül a ház a légüresebb helység a világon, annak ellenére, hogy Mark valahol a szobájában tevékenykedik.
Meg kell etetnem a fiamat. A fiúnkat.

– Mark, kicsim gyere reggelizni. – kinyitom az ajtót, és Markot keresem a szememmel. Az ágyban fekszik, és a tabletet nyomkodja. Még mindig nem értem hogy tudja ennyire lekötni.

– Nem. – vágja rá egyből.

– Mark, kérlek szépen ne csináld ezt minden reggel. – könyörgök neki, mire csak a fejét rázza. – Rendben, ahogy akarod. – lépek hozzá. – Már megbeszéltük, ha nem fogadsz szót, mi lesz. – mondom határozottan, aztán kiveszem kezéből a tabletet. – Vagy mész reggelizni, és talán délután, ebéd után visszakapod majd, vagy ha nem, még holnap se. Na, melyik legyen?

– Jó. – motyogja sértődötten aztán felkel az ágyból és hisztizve, karba tett kézzel lemegy a konyhába. Azért néha kezelhető..

Miután Markkal megreggeliztünk, leültünk társasozni. Már pár hét óta ott porosodik a legalsó polcon, pedig emlékszem, milyen nagy hiszti árán vettem csak meg neki. Aztán nem is játszott vele. Na majd most – gondoltam magamba. Jót játszottunk, mintha csak kicserélték volna a fiamat. Viccelődtünk, nevettünk, mintha csak törődésre vágyott volna. De hamar eljött a délután négy óra, mikor Thomas betoppant a házba egy idősebb asszonnyal az oldalán. Furcsán néztem rá. Komolyan gondolta, hogy bejárónőt keres?

– Felmegyek! – jelentette ki Mark, majd felrohant a szobájába, mielőtt rábólintottam volna.

Nem hibáztatom, legszívesebben én is elrohantam volna, mivel semmi kedvem nincs ehhez a Mrs.Bejárónőhöz, akit a férjem akar felbérelni. Azt hiszi, nem boldogulok egyedül a háznál?

– Szia Megan. – köszönt nekem Thomas, túl hivatalosan. Ha ez lesz, hogyha itt van Mrs.Bejárónő, akkor már most elküldöm. Felém lépkedett, én kitártam a karom, hogy öleljen meg, és csókoljon meg, de ehelyett csak arcon puszilt. Mrs.Bejárónő, tipli! – Ő Julia Anderson. Ő fog vigyázni Markra, ő fog sütni, főzni, takarítani. – mondta nekem, míg én alaposan végignéztem a nőn. Vállig érő barna haj, zöld szem. A negyvenes évei elején járhatott. Nem volt olyan rosszul öltözve, mint ahogyan a bejárónők többsége, és még szép is volt egy ilyen munkához.

– Üdv, Mrs.Anderson. – kezemet nyújtottam felé, miután odalépkedtem elé, ő pedig udvariasan mosolyogva viszonozta.

– Mrs.Smith. – biccentett közbe.

– Thomas, el kell vinnem a volt munkahelyemről a dolgaimat. – fordultam Thomas felé, aki az éppen a fogasra akasztott kabátját kezdte visszavenni. – Egyedül megyek.

– Még mit nem. – nevet fel. – Veled megyek. – mondja ellentmondást nem tűrő hangon, én pedig idegesen lenyelem a haragom, mikor Mrs.Anderson felé pillantok. Zavartalanul ácsorig a konyhába, nézegeti a helységet, az egész házat, lehet nem is tűnik fel neki, hogy épp veszekedni akarok Thomasszal. Vagy csak nem érdekli.

– És Markra ki vigyáz? – súgom oda neki.

– Szerinted miért van itt Mrs.Anderson? – biccent Mrs.Bejárónő felé.

– Nem fogom egy tök idegenre bízni a fiam. És egyébként a megbeszélés erről az egész bejárónős dologról kimaradt. Én ezt nem akartam. Küldd el nyugodtan. Tudok főzni, tudok vigyázni Markra. – morgom sértődötten.

– Bízz bennem, ismerem a nőt. Ott dolgozott a cégemnél. Csak a kávéimat hozta nekem, de itt sokkal jobb helye lesz. Meglátod, nem lesz láb alatt, csinálja majd a reggelit, ebédet, vacsorát, hazamegy ha akarod, jön ha hívod, vigyáz Markra például az ilyen alkalmaknál. – megfogja a kezem, hogy nyomatékosítja mondandóját.

– De.. – nem tudom mit mondjak, elvégre Thomasnak tényleg igaza van. Lehet egy kicsit sok teher van a vállamon, ő pedig segít róla levakarni egy keveset. Talán nem is olyan rossz ötlet. – Akkor se szeretném itthagyni vele Markot. – húzom el a szám.

– Bízz bennem. Ismerem. Elég régóta. Neki is van két gyereke. Egy tizenkilenc éves fia és egy Markkal kicsit ifősebb lánya. Megan, kérlek.. Menjünk, hozzuk el a cuccaid, meglátod, nem lesz semmi baj. – kezét arcomra helyezi, hogy hátha így belemegyek.

– Na jó.. – igen, belemegyek. Sóhajtva ölelem át Thomast, aki vigyorogva ölel vissza.

– Köszönöm. – súgja hajamba, majd egy puszit adva eltol magától. – Mark! – kiabálja az emelet felé.

– Mi van? – kiabál vissza kisfiúnk, amiért legszívesebben szájba vágnám. Inkább tessék?

– Azt akartad mondani, hogy tessék, ugye? – nem hagyhattam szó nélkül, visszakiabáltam neki.

– Tessék? – mondja mostmár ezt, mire mosolyogva bólintok.

– Gyere le! – mondja apja, mire egy 'nem akarok' -ot kapunk válaszul. – Vendégünk jött, gyere le fiam!

– Jó, megyek. – morogja már a lépcső tetején.

– Mark, ő itt Mrs.Anderson. – mutat a nő felé, mire csak bólint. – Mrs.Anderson, ő itt Mark, a fiam. – fiúnk.

– Hát szia. – guggol le elé a nő, amiért Mark furcsán néz rá. Mintha két éves lenne. – Mrs.Anderson vagyok. – kezét nyújta Mark felé, aki szemöldökét felhúzva néz a nőre, majd rám. Bólintok, aztán kisfiam kezet ráz a nővel. Legalább idegenek közelében nem viselkedik annyira csúnyán. Sőt. Kifejezetten kezelhető.

– Fiam, ő fog veled lenni, amíg én és anya elmegyünk valahova, jó? – Thomas a fia hátára teszi a kezét. – A tévét bekapcsolhatja, a tabletet odaadhatja neki, ha csinál neki popcornt, el lesz a tévé előtt elég sokáig. Ha éhes, a hűtőbe van saláta, ehet azt. Ha maga éhes, szintén a saláta, de csinálhat magának bármit. A hűtőbe van.. – kezdte Thomas aggódva, de Mrs.Bejárónő hamar félbeszakította.

– Nyugodjon meg Mr.Smith, boldogulok. – feleli mosolyogva, majd Mark felé fordul. – El leszünk, igaz Mark? Nem lesz semmi baj, nyugodjanak meg. – nyugtat minket a nő, mire megkönnyebbülten felsóhajtok. Tényleg úgy tűnik, mintha értene a dolgához, és ez megnyugtat.

– Rendben. – bólintok, aztán odalépek Mark mellé. – Nemsokára jövünk apával, oké? Nem rosszalkodni! – mosolyogva megsimítom a haját, majd miután elmotyogott egy 'oké' -t, berohant a nappaliba.

– Na, nem leszünk el sokáig. Egy óra múlva már jövünk is. Köszönöm. – biccent Thomas, majd a kabátját felkapva néz rám, miközben veszem én is a kabátom.

– Ugyan. – legyint a nő mosolyogva, majd mielőtt elköszönhettem volna, és mentünk volna, utánunk szól. – Várjanak, Mrs.Smith, csak azt szerettem volna kérdezni, hogy elkezdhetetem-e a vacsorát csinálni. Mit óhajtanak enni?

– Öhm.. – zavartan Thomas felé pillantok, aki csak bólint egyet, így visszafordulok Mrs.Anderson felé.
– A hűtőben szerintem megtalálja a lasagne hozzávalóit. – vonok vállat bizonytalanul.

– Rendben. Nyugodjanak meg, nem lesz semmi gond. – mondja mégegyszer, arckifejezésemet látva. Még sosem hagytam idegenre a fiamat, se a házamat, és még a konyhámat se, biztosan azért ül ki az arcomra a kétségbeesés.

– Köszönjük, viszlát. – intünk Thomasszal, aztán becsukjuk az ajtót. – Basszus, Thomas. – sóhajtok gondterhelten, majd megfogom kabátját és magam elé fordítom, hogy rá tudjak borulni mellkasára. – Kellett neked ezt kitalálni. – kijelentésemre felnevet, majd hirtelen menyasszonypózba felkap az ölébe, mire ijedten felsikiltok.

– Ne ficánkolj, mert elejtelek. – nevetve ad egy puszit az arcomra, miközben elindul a parkolóház felé.

– És ha valaki meglát? – kérdezem, míg szétnézek az utcán. Pár kocsi van az úton, és pár gyalogos. – Szoknya van rajtam. – csapkodom a mellkasát.

– És? Van rajtad bugyi, nem? – kérdezi nevetve, mire csak szememet forgatva megrázom a fejem. Még jó, hogy vettem fel, mert tényleg elgondolkodtam, hogy vegyek, vagy ne, mert ezen a szoknyán átlászik. Miután nem válaszoltam, csak az arcomat eltakarva hajtottam fejem Thomas mellkasába, lerakott. – Van rajtad, ugye?

– Persze hogy van, bolond! – csapok mellkasára puffogva, majd nadrágja zsebébe nyúlva kiveszem a kocsi kulcsot.

– De kár. – motyogja halkan, majd mielőtt elmehettem volna, kezem után kap. – Hohó, én vezetek.

– Ne már. Hadd vezessek, kérlek. – biggyesztem le ajkam, de mikor száját elhúzva sóhajtva bólint, szemeim felcsillannak. Eddig sosem hagyott vezetni, ha velem volt. Haladás! – Köszönöm. – súgom fülébe, majd arcon csókolom.

– De csak mert van rajtad bugyi. – súgja vissza, mire hangosan felnevetek.

– Mert mi lenne, ha nem lenne? – vonom fel a szemöldököm.

– Akkor még onnan is elkésnénk, ahova nem is időpontra megyünk. – mondja halkan, közben tenyerét levezeti a fenekemre, majd jó erősen rácsap.

– Na! – lököm el magamtól, majd a kocsihoz rohanok, nehogy a végén meggondolja magát. Gyorsan beülök az autóba, majd miután Thomas is bent ül, beindítom. – Hát, este lehet róla szó, ha nem lesz itt Mrs.Bejárónő. – pillantok felé vigyorogva.

– Komolyan? Mrs.Bejárónő? – nevet fel.

– Hát.. igen.

– Oké, el lesz küldve. Nem fog itt aludni. – bólogat hevesen, miközben fészkelődni kezd az ülésben.

– Oké. – bólintok nevetve, miközben kihajtok a parkolóból.

– Vagy.. Ha most megállsz, úgy sincs itt senki. Vagy..

– Fejezd be. – csapok mellkasára nevetve, mire ő is elneveti magát. – Ne legyél ennyire kanos. – ingatom a fejem.

– Mi, én nem..

– Ó, dehogy nem. – pillantok le dudorodó nadrágjára, míg ő sóhajtva hátraveti a fejét.

– És akkor? Inkább figyelj az útra és vezess, hogy hamarabb hazaérjünk. – közli nyugodtan, vagyis csak próbál nyugodt lenni, ugyanis nem annyira sikerül neki. Levegővétele egy kicsit eltér a normálistól, pedig még hozzá sem értem. Hihetetlen.

– Jól van. – felelem vigyorogva, majd a gázra taposva tekintetemet újra az útnak szentelem.

Az út viszonylag csendben telik, csak Thomas jegyszi meg egyszer, hogyha meglátja Aaront, megöli. Szerencséjére pont akkor állunk meg a volt munkahelyem előtt, mikor Aaron száll be a saját autójába, így talán megúszta a halált. De nem, nincs olyan szerencsém. Ahogyan kiszállunk a kocsiból és az épület felé közeledünk, Aaron mögöttünk baktat. Biztosan bent felejtett valamit.

– Erre. – húzom el Thomast a bal irányba, a volt irodám irányába. Thomas bizonyára nem vette észre Aaront – aki elindult az ő irodája felé, ami szerencsénkre pont a másik irányban található – ,mert akkor biztosan nem követne ilyen érzelemmentes arccal. Miután belépünk az irodámba, megjátszott boldogsággal mutatok körbe. – Íme az irodám.

– Jézus. Komolyan itt dolgoztál? – fintorodik el. – Hah, nem is csoda hogy csődbe ment..  Ha tudtam volna, hogy ilyen, nem is engedlek dolgozni. – folytatja.

– Vicces vagy.. – forgatom a szemem, majd felpattanok az íróasztalra. Lábaimat lelógatom, úgy nézek körbe. – Na jó, tálán kicsit tényleg koszfészek.  – nevetek fel, mire ő bólogatni kezd.

– Láttam Aaront. – vallja be egy kis idő múlva.

Kitágult szemekkel meredek rá. Akkor miért nem szólt neki?

– Tessék?

– Láttam Aaront. – ismételi meg, mire szememet forgatom. Hallottam, amit mondtál. – De szerintem fölösleges lett volna szétvernem a fejét, tegnap eléggé leordibáltam szegény köcsögöt. – elhúzza a száját, én pedig felnevetek.

– Ó, kár hogy nem hallottam, elég ijedtnek tűnt.

– Jaj, ha hallottad volna te is ijedt fejet vágtál volna. – nevet, miközben elém lépked.

– Olyan durván beszéltél vele? – döbbenek meg.

– Hát eléggé. – húzza el a száját. – Azok után, hogy megcsókolt.. Egy utca kellős közepén, még keveset is kapott. És, hogy utána veszekedtünk, az csak az ő hibája volt. – sóhajtva a hajába túr, aztán elém lép. – Utálom, mikor veszekszünk. – érzem a sebezhetőségét és a megkönnyebbülését, amikor összeér a szánk. Az ajkunk remeg, a lélegzetünk lassú és mély. Annyira feltüzelt ez a csók, hogy sokkal többre vágyom. Az övéhez kapok, mikor ajkát egy pillanatra elhúzza előlem, és a reakcióját figyelve kezdtem el szétszedni nadrágját. De elhúzódik tőlem, mire kezeimet visszahúzom és zavartan pillantok rá. Csak el akarom felejteni magammal és vele a mai és a tegnapi nap történéseit.

– Csak eltorlaszolom az ajtót. – mondja halkan, majd egy apró puszit ad ajkamra, aztán gyorsan az ajtó elé lép. Kettő széket oda is húz, hogy senki se jöhessen be, majd visszasétál hozzám.

– Most tényleg ezt csináljuk? – kérdezem tőle, amikor lehajol egy csókért, és felhúzza a szoknyámat, szabad teret adva az egész lábamnak és a bugyi által takart részeknek.

– Meglep téged? – nevet fel egy újabb csók előtt. Az ajkának olyan az íze, mint a méznek. Boldogan kóstolgatom édes ajkait, majd mikor keze felfedező útra indul testemen, egy pillanatra elválok tőle, hogy fel tudjak sóhajtani. Testemen átfut a már jól ismert vágy és forróság, mikor keze megállapodik lent, a lábaim között. Míg én egyre türelmetlenebbül sóhajtozok, a folytatásra várva, ő továbbra is gyengéden kényesztetve csókol tovább.

– Thomas.. – nyögök fel, mikor kezdem megunni a lassú tempót. Kicsit eltolom magamtól, majd a vágytól fátyolos szemeibe nézek.

– Türelmetlen, mint mindig, Mrs.Smith. – súgja ajkaimra, én pedig alsó ajka beharapásával hallgattatom el, és jelzem neki; felejtse el a beszélést, csak cselekedjen.

A testem perzsel érintése alatt. Messze nem e földi az az érzés, amit vált ki belőlem ilyen rövid idő alatt. Egy perce még nevetgélve jegyeztem meg, hogy az irodám tényleg koszfészek, most pedig az íróasztalon ülve sóhajtozok érintésére, lángba borult testemmel. Hihetetlen az érzés, amit kivált belőlem. Ép ésszel felfoghatatlan. Imádom ezt a férfit, és ő is engem, amit ki is mutat, főleg az ilyen alkalmakkor. Gyengéd és figyelmes. Viszont mikor egy kicsivel a saját örömét előrébb helyezi, akkor is érezhető minden mozdulatában a törődés. Minden alkalommal megunhatatlan gyönyört nyújt, ezért nem is tudtam gondolni a lebukás veszélyére, vagy a következményekre. Csak Rá, aki ismét kezelésbe vette kiszolgáltatott testem, én pedig boldogan hagytam neki, hogy azt tegyem vele, amit csak akar.

• • •

A hazaút csendesen telt. Csak a motor nyugodt hangja duruzsolt a meleg levegőbe, míg mi szó nélkül néztünk ki a fejünkből. Az irodai együttlétünk után gyorsan összeszedtük a maradék dolgaimat és már jöttünk is, nehogy valaki elmondja, hogy hallott minket. Nagyon kínosan éreztük magunkat, mikor az iroda ajtaját kinyitva megláttuk Briant, de végül csak egy viszlátot elmotyogva már rohantunk is a kocsiba. Nevetve szálltunk be az autóba, és vallottuk be egymásnak, hogy a közhelyen történő szeretkezés még izgatóbb a lebukás veszélye miatt.

– Remélem Mark nem borítja ki nagyon Mrs.Bejárónőt. – töröm meg a csendet.

Thomas a mondatomra felnevet, édes nevetése betölti a kocsi fülledt levegőjét. Imádom, mikor önfeledten kacag.

– Na ja, reméljük. Örülök azért, hogy belementél, hogy vigyázzon rá. Mert ha nem mentél volna bele, akkor egyedül üldögéltél volna az irodád asztalán. – pillant felém egy pillanatra, majd miután megbizonyososdott róla, hogy elérte a várt hatást, alsó ajkát megnyalva vissza is fordult az út felé. Csak nagyot sóhajtva fordulok el az ablak felé, vörös arccal. Hihetetlen, hogy még mindig egy mondattal zavarba tud hozni, ennyi idő után is.

– Igen, én is örülök. Kár, hogy kirúgtak, úgy megismételtem volna. – húzom el a szám tettetett szomorúsággal.

– Majd akkor az én irodámba. – pimasz mosolyra húzza édes ajkait, ami engem is mosolyogásra késztet.

Miután megérkeztünk, megkönnyebbülve fedeztük fel a házba belépve, hogy minden a legnagyobb rendben. Mark és Mrs.Anderson a nappaliban ülve kártyáztak. Mikor megláttak minket, Mrs.Anderson mosolyogva állt fel a kanapéról és indult el felénk.

– Üdv, Mr.Smith. – köszön a férjemnek, aki csak biccent, miközben veszi le a zakóját. – Mrs.Smith. – néz felém is, én pedig mosolyogva viszonzom tettét.

– Jó napot! Hogy viselkedett Mark?

– Elvoltunk. – von vállat kisfiam felé pillantva.

Csak bólintva jelezem, hogy oké, ennek örülök, aztán elindulok Mark felé.

– Szia Mark. – megölelem, és ő visszaölel.

– Szia anya. – válaszolja, aztán elenged, és visszaül a kanapéra. – Nézd, a dada megtanított pókerezni. – nevetnem kell. Dada? Jézus.

– Jaj, Mark. Nem mondunk ilyet. Mrs.Anderson a neve. – felelem, visszatartott nevetéssel.

– Bocsi. – motyogja lehajtott fejjel.

Bocsi? Hova lett a fiam? Mrs.Anderson biztosan megverte!

– Menj, köszönj apának is. – simítok végig hátán, mire megrázza a fejét.

– Nem.

– Mark, apa nagyon szeret téged és nagyon örülne, ha köszönnél neki és megölelnéd. Kérlek. – unszolom, de túl makacs, és nem hagyja magát.

– Nem! – ismétli meg duzzogva.

– Hát jó. – vonok vállat. Nem szeretném erőltetni Mark és az apja kapcsolatának fejlődését.

A számat elhúzva fordulok Thomas felé, aki pont akkor kezd felénk lépkedni.

– Szia fiam. – megborzolja a haját, amit Mark csukott szemmel tűr el. Sóhajtva próbálom meggyőzni magam, hogy idővel Mark közeledni fog az apjához.

Reméljük ez minél hamarabb meg fog történni.

• • •

hii beauties, i'm back!
Nagyon sajnálom, hogy ilyen sok idő után étkezik a következő rész, de sajnos időhiányban szenvedek, de megpróbálok írni. Nem ígérek semmit, remélem most, így nyári szünet közeledtével több időm lesz.

Ha tetszett a rész jelezd egy vote-tal, vagy egy kommenttel!

További szép napot!❤️