A bíró megfújta a sípot és a játék elkezdődött. A belgát rettenetesen gyorsak voltak, csak úgy hasítottak a pályán, a mieink pedig próbáltak velük lépést tartani.

Az első sorban megpillantottam Barbit és Márkot, de csak gyorsan intettem nekik. Nem tudtam levenni a szemem a pályáról. Storck mellettem állt, Nagy Ádi pedig már rendbejött annyira, hogy játszhatott.

Kisidő múlva a belgák megszerezték a vezetést. Nem tudom, hogy ki rúgta a gólt, de nem is érdekelt. Storck homlokán mélyültek aráncok az aggodalomtól, arca komor maszk volt.

Minden figyelmemet lekötötte a meccs, még pislogni is elfelejtettem. Gabinak volt sok jó védése, ami után a tömegből elismerő kiáltások hallatszodtak.

A szakmai stáb sem volt jókedvében, zsebre vágott kézzel figyelték az eseményeket. Azthiszem, életem leghosszabb 45 percét éltem át, és óriási kő esett le a szívemről, amikor a bíró lefújta az első félidőt.

A fiúk előtt mentem be az öltözőbe, ugyanis Kleini lesérült bemelegítés közben, így nem tudott játszani, és mivel mindez öt perccel a meccs kezdere előtt történt nem volt időm rendesen ellátni, mert a pályánál kellett lennem, arra az esetre, ha valaki megsérülne.

-Jólvagy?-kérdeztem.

-Amennyire jóllehetek egy izomsérülés után.-mondta.

-Sajnálom. Csak tudod, hogy muszáj volt kimennem.

-Persze, semmi baj. Csak már kezd rohadtul fájni.

-Nyugi, minden rendben lesz.

Mialatt ellátam Lacit, a fiúk is megérkezdtek az öltözőbe, kétszer olyan fáradtan, mint szoktak. Rengesen megdolgoztatták őket a belgák.

Lehuppantak a padokra, és Storck taktikákat vett át velük, próbálta bíztatni őket.

Kleinheislernek segítettem rendesen elhelyezkedni a padon, ami a TV-vel szembe volt, hogy nézhesse a meccset.

A fiúk visszaindultak a pályára, én pedig Ádám mellett sétáltam.

-Ügyes legyél. És ne adjátok fel. Ne feledjétek, még bármi lehet. 1-0 van, nem 8-0.-súgtam oda neki.

Látszott rajta, hogy nagyon frusztrált, de azért még megvillantott felém egy mosolyt, és nyomott egy puszit a homlokomra, majd a többiekkel együtt felvonult a pályára.

A bíró megfújta a sípot, a második félidő a kezdetét vette. Király egyből óriásit védett, a tömegen éljenzés futott végig.

A fiúk rengeteget hangoztatják, hogy mennyire fontosak nekik a szurkolóik, és hogy nélkülük nem tudnának győzni, de ez sajnos nem rajtuk múlott.

A belgák hamarosan megint betaláltak, az eredmény eddig 2-0 volt. A remény szinte már teljesen elhagyott. A fiúk mindent beleadtak, egy percig sem adták fel. Keményen küzdöttek, de minden próbálkozásuk ellenére a harmadik gól is a hálóban landolt. A magyar szurkolók is feladták már, de azért hűségesen ordítoztak tovább.

Letelt a 90 perc jött a hosszabbítás. A 91. percben megérkezett a 4. gól is.

Ádámot kerestem a tekintetemmel, aki épp a labdát birtokolta. Ekkor egy belga focista, akinek a kinézetét leginkább egy két lábon járó vécékeféhez tudtam hasonlítani, belerohant, és jól belerúgott Ádiba.

A fejemet csóválva figyeltem őket, mert tudtam, hogy ezt Ádi nem hagyja annyiban. Veszekedni kezdtek. A bíró intézkedett. Ádám mondott valamit a srácnak, mire az négy újját mutatta fel, jelezve a mérkőzés állását. Szala a vállát megvonva akart továbbindulni, de vitapartnere még javában veszekedett vele, szerencsére Ádám nem volt hajlandó tovább osztani az észt.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

-That's Fellaini.-válaszolta meg Storck a felnem tett kérdésem.

-What an asshole.-mondtam.

-Yeah, exactly.

A meccset lefújták, a belgák pedig lelkesen ugráltak a szurkolóik közé.

A fiúk a pályán álltak és mosolyogva néztek körbe a vereség ellenére is örömmámorban úszó magyar nézőkön.

Storck, én és a stáb többi tagja felmentünk a mieinkhez a pályára. Odasétáltam Ádámhoz, akinek arcán szomorú mosoly volt, szemeiben könnyek csillogtak. Ahogy odaértem mellé, szótlanul átkarolta a derekam, és a fejemre hajtotta fejét.

-Örömkönnyek?-kérdeztem mosolyogva.

-Nemtudom.-válaszolta.- Csalódott vagyok, hogy kiestünk. De büszke vagyok, hogy idáig eljutottunk.

Szorosan átöleltem, annak ellenére, hogy megpróbált elhúzódni.

-Niki, ne. Totálisan le vagyok izzadva.-szólt.

-Nem érdekel.-suttogtam, és a vállába fúrtam az arcom.

Abban a percben, semmi más nem létezett számomra, csakis Ádám.

Amikor felnéztem, ráeszméltem, hogy bár a belgák nyertek, a magyar tömeg sokkal hangosabb volt. Többezer szurkoló énekelt, és éljenzett.

"Az éjjel, soha nem érhet véget,
Varázsolj nekünk valami szépet,
Repülj velünk a szerelem szárnyán,
Indul az utazás, csak erre vártál."

-IMÁDUNK TITEKET!!!!-ordította Balázs teli torokból.

A közönségig ez valószínűleg nem jutott el, mert óriási volt a hangzavar. Óriási hangulat volt, mindenki a fiúkat éljenezte, én pedig hirtelen nem is éreztem magam méltónak arra, hogy ezen a pályán álljak, a nemzeti hőseinkkel.

A szurkolók éljenezték még őket egy darabig, majd levonultunk a pályáról be az öltözőbe, miközben többezer néző egy emberként skandálja: "Szép volt, Fiúk! Büszkék vagyunk!" ❤❤❤