Egy hét telt el, amióta Jimint randira hívtam. Nem akart belemenni, csak... Nos szokás szerint ráerőltettem magam. Ma megyünk el, és nem fog elmenekülni előlem. Tudom, hogy mikor van vége az utolsó órájának. Én is akkor végeznék, de nekem elmarad, szóval megvárhatom.

- Hát te? – kérdezte Soyeon összeráncolt szemöldökkel. – Nem jössz?

- Nem. – ráztam a fejem. – Jiminezek. – vigyorogtam.

- Jiminezel? – pislogott nagyokat. – Ma is próbáltok?

- Olyasmi. – ingattam a fejem.

- Kook! – nézett rám idegesen. – Ne csinálj semmi hülyeséget, mert esküszöm letépem a farkad és felpofozlak vele! – szusszantott kicsit sem nyugodtan.

- Jaj, nyugi, drága! – nevettem. – Nem csinálok semmit. – mosolyogtam rá.

- Ismerem ezt a mosolyt! Tényleg táncolni mentek?

Mi már táncolunk. Egymás ellenfelei vagyunk, s mióta találkoztunk azóta is ropjuk a saját magunk által kialakított színpadon a táncpárbajt. Ki az erősebb, Park Jimin? A tűz, vagy a víz?

Végül Soyeon elment, mivel Taehyung is kiért. Azt mondta, hogy elviszi ma randizni, úgyhogy a testvérem már nem is foglalkozott nagyon velem. Haza akart jutni, fürödni és átöltözni. Tae természetesen megy vele. Nekem mondjuk teljesen mindegy, amíg nem az én szobámban csinálják. Ha találok egy használt óvszert a kukámban, esküszöm Soyeon párnája alá teszem.

Nem sokkal később Jimin is megjelent. Néha elgondolkodom azon, hogy van-e világos színű nadrágja, s most megtudtam, hogy igen, van. Cipője a szokott fekete lakkcipő volt, lábait világoskék, szinte fehér nadrágja fedett, mely a térdénél szakadt volt. Felsőtestén mattfekete inge foglalt helyet. Nagyobb méret volt, mint általában. Végül már csak ballonkabátja maradt, mely ingéhez hasonló színnel rendelkezett. Haja most is tökéletesen be volt lőve, orrán keretes szemüvege pihent. Még mindig diáknak nézném. Fiatal, s az öltözködési stílusa is olyan, mint az én korosztályomnak. Mikor észrevett, elmosolyodtam. Kifejezetten jól nézett ki.

- Kicsípted magad, még jobban nézel ki, mint én. – nevettem.

- Ne itt.. – morogta feszülten. – Bárki meghallhat.

- Olyan vagy, mint egy diák. Szerintem engem idősebbnek néznek, mint téged. – mosolyogtam.

- Nagyon vicces. – forgatott szemet. – Itt mindenki tudja, hogy tanár vagyok.

- Akkor ha arrébb álltunk, bókolok. – kacsintottam.

Egész héten azon kattogtam, hogy hogyan lehetne neki úgy bókolni, hogy ne legyek túl rámenős. Jimin nem hülye. Egy rossz mozdulat, és bukta a tervemnek. Bár már az is kész csoda, hogy rávettem egy randevúra. Mondjuk elég akaratos vagyok.

- Hova megyünk? – kérdezte, mikor elindultam balra.

- Randira. – vigyorogtam. Komoly fejjel nézett rám. – Titok. – tettem hozzá. Sóhajtott egyet, s beletörődött, hogy nem tudja meg, hogy hová viszem, amíg oda nem értünk. – Ne aggódj, nem a kivégzésedre viszlek.

- De, oda viszel, mivel ha erre rájönnek, nekem tényleg végem. – mondta, s ökleibe fújt. Fázott a keze. Na igen, nincs valami jó idő. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam meg a kezét, s kulcsoltam össze a sajátommal, mire el akarta rántani, de én nem engedtem. – Mit csi...!

- Csak segítek, hogy ne fázzon a kezed. – mondtam a szemeibe nézve. Nagyokat pislogott, s hagyta, hogy a kabátzsebembe csúsztassam az egyik mancsát. Persze nem engedtem el a pici kacsóját, hülye lennék! Jimin kissé elpirulva hajtotta le a fejét, s inkább nem szólt semmit. Tudja, hogy engem nem olyan könnyű meggyőzni a saját érvei felől. Egyszerűbb beletörődni a dolgokba.

Őszintén megmondom, a randiötletem nem a legjobb. Azért mégsem lehet az a tökéletes randi, mint amit mások összehoznak. Egy; fiúk vagyunk. Kettő; Jimin a tanárom. Duplán óvatosnak kell lennünk.

Nem bánhatok vele úgy, mintha a barátnőm lenne, avagy a jövőbeli barátnőm, mert nem lányból van. Megnéznének minket, amit magas ívben leszarnék, de mint említettem, a diákja vagyok. Ha egy ismerős lát meg, az talán a gázosabb helyzet. Úgyhogy a randihely...

- A hegyekben? – pislogott nagyokat Jimin, amikor a végállomásnál leszálltunk a buszról, s elindultunk ki a városból egyenesen a hegyekbe.

- Igen. – bólintottam. – Ott nem lát senki, szóval egy szavad sem lehet, hogy miattam veszíted el az állásod. Itt maximum az állatok látnak meg.

- Meg a turisták. – tette hozzá.

- Szarok rájuk. – rántottam vállat. Elindultunk fel. Nos.. Utólag lehet szólni kellett volna Jiminnek, hogy hova szándékozom vinni. Azért lakkcipőben hegyet mászni nem a legjobb.

- Hova mész? Erre van a turistaútvonal.. – mutatott a kijelölt útra.

- Tudom. – bólintottam. – De mi nem arra megyünk. Bízz bennem. Sokat voltam már erre kiskoromban. – húztam magam után, ugyanis még mindig a kezét fogtam. – Régebben nagyon sokat kirándultunk, de miután apát műtötték, már nem igazán bírta a sétákat, így ez annyiban maradt. Pedig minden szünetben feljöttünk a hegyekbe.

- Sajnálom. – húzta a száját. – Megkérdezhetem, hogy mi történt?

- Elütötte egy autó. Apa a zebrán ment, még zöld volt a lámpa, de a sofőr figyelmetlen volt, és elütötte. Belső szerveket nem ért, de a lába eltört, és műteni kellett. Eredetileg amputálni kellett volna, de egy orvos bevállalta a műtétet. Nincs semmi baja, csak nem szabad megerőltetnie. – mondtam úgy, mintha az időjárásról beszélnék, nem pedig egy majdnem megtörtént szörnyűségről. Igaz, ez már rossz, de még mindig jobb, mintha le kellett volna az egyik végtagját. Na meg apa hamar feldolgozta. Ekkor elmosolyodtam. – Az volt a legnagyobb gondja, hogy nem mehetett el biciklizni. Nagyon szeretett. Viszont ki is használhatta a helyzetet. Eleinte élvezte, hogy nem neki kellett utánunk szaladnia, és szétszednie minket, mikor Soyeonnal összekaptunk. Egy idő után már hiányzott neki ez is.

- Apukád nagyon erős ember. – bólintott Jimin. Úgy tűnik, már egyáltalán nem érdekelte, hogy fogom a kezét. Nem akarta elhúzni, sőt, ellazult. Végre nem megfeszítve volt a kacsója az enyémben. – Én nem is tudom, hogy mit csinálnék, ha nem táncolhatnék. Szerintem megőrülnék. – nevetett fel. Én is elmosolyodtam. Valószínűleg én is így járnék. A tánc számomra egy létszükséglet. – A tánc számomra egy létszükséglet... - mondta, én pedig nagyokat pislogva néztem rá. Ugyan ezt gondoltam. Úgy tűnik, ebben egyet értünk...

- Ezzel én is így vagyok. – bólintottam. – Amúgy innen nem messze van a hely.

- Mennyi idő? – kérdezte, miután átlépett egy fatörzset. – Na meg nem lesz baj, hogy letértünk?

- Szarnak rá. – nevettem. – Olyan 10 perc séta. Bírod még? – néztem rá.

- Aham. – bólintott, én pedig megálltam, s felemeltem a kezeinket, hogy át tudjon jönni egy újabb fatörzsön. – Köszi. – ugrott le mellém, s nézett rám hálásan. Vállat rántottam, majd tovább vezettem őt a sűrűben. – Nem igazán hasonlítotok Soyeonnal. – mosolygott.

- Na igen. A tesómmal két teljesen különböző ember vagyunk. Persze vannak ilyen érdekes iker-dolgaink.

- Például? – nézett rám kíváncsian.

- Hm.. Például volt olyan, hogy ugyan azokat a válaszokat írtunk dogáknál. Szóról szóra. Vagy egy lépésnél ugyan ott hibáztunk. Megesett az is, hogy mikor én kaptam rossz jegyet, Soyeon nem volt valami boldog, holott ő ötöst kapott. Volt, mikor sírt is. Én viszont boldog voltam. – ingattam a fejem.

- Ez érdekes. – bólogatott. – Mi sok dologban hasonlítunk a húgommal. Annak ellenére, hogy más apától vagyunk. – kuncogott.

- Elváltak a szüleid?

- Ja. – bólintott. – Őket nem egymásnak szánta sors. Apu elég erőszakos volt. Sokszor verte anyát, miután rám is kezet emelt, anyu kihívta a rendőrséget és egy tárgyalás után el is váltak. Anya összejött Jisunggal, akivel a mai napig együtt van. Ő apám helyett apám. – mosolygott. – A tesómra se tekintek úgy, mintha csak félig lenne a húgom. Miben más? Ugyan úgy a hugicám. – rántott vállat. Elmosolyodva ráztam meg a fejem.

- Igen, igazad van. – mondtam. – Áh, meg is jöttünk. – vettem kicsit sietősebbre a lépteimet, ezért neki is muszáj volt. – Tádám. – tártam ki a szabad kezem.

Jiminnek az álla is leesett. Csak állt ott, s nézte az elé táruló tájat. Már jócskán a hegy tetején jártunk, s mivel letértünk az ösvényről, mást láthattunk, mint azok, akik azt követve mennek fel a hegyre. Mármint... Jobban mondva ugyan azt, csak más szögből.

- Azta... - nyögött ki ennyit. A szélén állhattunk. Elég veszélyes, mivel korlát se volt, viszont szerintem sokkal szebb, mivel ehhez nem nyúltak hozzá az emberek. Hangulatosabb. Itt ráláttunk Szöulra. Még nappal is szép. Egyszer este is el kéne jönni ide, akkor még szebb. – Gyönyörű a kilátás. – nézte mosolyogva a várost.

- Örülök, hogy tetszik. – mosolyodtam el én is. – Reméltem, hogy fog. Más eldugott helyet nem igazán találtam volna, ahol végre nem nyavalyogsz, hogy meglátnak. – forgattam szemet mosolyogva. Jimin elnevette magát, én pedig leültem a szélére, s lelógattam a lábam.

- Kitettél magadért. – bólogatott, majd mellém lépdelt, s ő is leült.

- Most tudod mi következik? – kérdeztem felé fordulva.

- Mi? – ráncolta a szemöldökét, én pedig fogas mosolyt ejtettem.

- Az, ami a filmekben is. A csók.

Akárcsak a filmekben, annyi különbséggel, hogy a miénk más. A forgatókönyv írója én vagyok, te pedig az engedetlen főszereplő, kit nekem kell megnevelnem, meghódítanom, hogy aztán a táncát úgy járja, ahogy én fütyülök, ugyanis ennek a piszkos táncnak a koreográfusa én vagyok. Én vagyok az író, a koreográfus, a bábmester, s a nyertes.

Hello Sütikék! Sajnálom, hogy ennyit késett ez a rész. Már első héten rengeteget kellett tanulnom. Sok új tanárom lett, új tantárgyaim is, emellett pedig nyelvvizsgára készülök. De! Nagyon igyekszek írni. Mindig viszek magammal külön füzetet, ahova tudok írni egy-egy lyukas órán.🥰

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook