- Mindent elraktatok? – kérdezte anya, aki most kivételesen szabadnapos, így volt olyan kedves, hogy felkeltett minket sokkal korábban a megszokottnál, hogy ne a buszon kelljen reggeliznünk. Ma el is mondta, hogy nem érti, mi mégis hogyan vagyunk képesek a rázkódó járművön enni. Én a korábbi busszal megyek, de még így se kelek ilyenkor! Hát ez már kínzás...

- Uh, nekem mennem kéne. – néztem az órára.

- Minek? Még van időd... - ráncolta a szemöldökét anya.

- Korábban szokott menni. – tájékoztatta őt a testvérem. Anyu kérdőn nézett rám, mire csak helyeslően bólogattam, miszerint igen, ez így van. – Így próbálhat.

- De akkor miért jön később?

- Mert délután is próbálok. – nyomtam egy puszit anya arcára, aki mondani akart valamit, de addigra én már ki is léptem az ajtón a hidegbe. A szövetkabátomat összehúztam magamon. Elég csípős idő volt.

Szépen felszálltam a járműre, megmutattam a jegyem, s leültem hátra. Ez a kattogós-busz. Folyton kattog, nem úgy, mint a későbbi. Az ehhez képest néma.

Hátradöntöttem a fejem, s próbáltam picit pihenni, mivel elég fáradt voltam. Ma van a gála, így a fellépős ruhám is velem van. A következő megállóban felszállt egy idős néni, és leült mellém. Nem foglalkoztam vele, mivel nem ismerem, és pihenni szerettem volna. Aha, de ő nem akarta, hogy pihenjek.

- Nem fog így véletlen elaludni? – kérdezte.

- Nyugalom, nem megyek túl. – válaszoltam mosolyogva, s ismét lehunytam a szemeim.

- De így el fog aludni. – folytatta. Az a célom...

- Nem, nem fogok. – válaszoltam.

- Minek ez a sok táska? Aigoo... A mai gyerekeknek már annyi mindent kell vinniük, teljesen meg vannak terhelve. Az a sok tanulás, a nehéz táskák és a délutáni órák! Az unokám is alig jön át hozzám, alig eszik, olyan kis soványka, mint maga. – bökött az oldalamba, mire picit megugrottam. – Aigoo, ne ijesszen meg! – mondta nagy szemekkel.

- Elnézést, csak megbökött és.... – kezdtem volna bele, de inkább elhallgattam. – Mindegy. Elnézést. – hajoltam meg ülve. Mondanom se kell, semmit sem pihentem, mert mihelyt pislogtam egyet, ez a banya vagy az unokájáról beszélt, vagy a virágboltjáról, vagy a döglött macskájáról, szóval esélyem se volt. – Bocsánat, én itt szállok. – mosolyogtam kínosan, s próbáltam kiszállni. Természetesen lecseszett, hogy összenyomtam, mert nyilván én leszek a hibás azért, amiért ő nem képes felkelni és kiengedni.

Egy megállóval hamarabb szálltam, mert nem akartam hallgatni annak a nőnek az élettörténetét. Viszont hamarabb értem be, mint a busz. Hát ez a kattogós, totyogós jármű...

- Nem tűnsz valami boldognak. Rosszul indult a reggeled? – kérdezte Jimin, mikor kicsit sem nyugodtan léptem be a terembe. Bezártam az ajtót, letettem a cuccaim, s felé mentem, hogy köszönjek neki. Mielőtt azonban megcsókolhattam volna, a mutatóujját a számra tette. Felvont szemöldökkel néztem rá. – Mi a baj?

- Semmi, nem lényeges. Csak felcseszett egy vénasszony... - sóhajottam.

- Jaj, te szegény. – kuncogott, s az arcomat simogatta. Hiába nem vagyok szerelmes belé, jól esnek ezek a kis gesztusok tőle. Pici tenyerébe bújtam, majd az én lapátkezemmel megfogtam, s nyomtam bele egy puszit. – Ahh, még a végén zavarba fogsz hozni! – ütött vállon nevetve Jimin, s inkább elfordult, hogy tovább nyújthasson.

Zavarba fogom hozni? Már zavarba hoztam.

A nap nagy része szervezéssel ment el. A gála délben kezdődik, az egész intézményben nagy volt a sűrgés-forgás. A csarnokba kellett vinni az összes széket, hogy mindenki elférjen, még a tanáriból is hoztak párat. Mivel nem mindenki zeneszakos, nem mindenki lépett fel. Voltak olyanok, akik drámásak, azok verset mondtak, volt, aki a saját művét adta elő. Bezzeg én egy rímet nem tudnék összerakni.

Jimin elintézte, hogy valahol a végén lépjünk fel, hogy még kíváncsibbá tegyük a többieket, ugyanis csak a mi táncunkat nem látták még.

- Izgulsz? – kérdezte Jimin, miközben a fekete átlátszó inget igazgatta magán.

- Nem szokásom. – rántottam vállat. – Te?

- Nem igazán. – mosolygott. – Ha felállok a színpadra és elindul a zene, úgyis elfelejtem, hogy vannak körülöttem emberek. Csak átadom magam ennek az egésznek. – rántott vállat. – De ha izgul valaki, az sem baj. Kell az az egészséges izgulás.

- A tesóm nagyon izgulós. – kuncogtam.

- Gondoltam. – mosolygott. – Megkért, hogy tegyek valamit azért, hogy minél hamarabb letudják. – erre csak elnevettem magam.

- Nem is ő lenne. – ráztam a fejem.

- Legalább nem húzza a végéig. – rántott vállat.

- Igaz. – bólogattam, de még mindig nevettem picit. – Még két előadás és mi jövünk. – mondtam, mikor meghallottam, hogy kezdetét vette egy újabb műsorszám.

- Bizony. Várj! – állt elém, s elkezdte igazgatni a nyakkendőmet. – Borzasztóan kötötted meg... - kaptam egy kisebb fejmosást. Hát ez sosem volt az erősségem. De apának sem, mindig anya vagy Soyeon kötötte meg a nyakkendőnket, mert mi olyan nyomorékok voltunk ehhez, hogy nagyobb szenvedés volt azt nézni, ahogy megkötjük, mint a végeredményt. – Na, így jó. – mosolygott, s egy utolsó simítást végzett vörös nyakkendőmön.

Ha már a nyakkendőnél tartunk, az öltözékünk nem volt túlbonyolítva. Jiminnek volt talán a legkönnyebb, mivel szinte csak sötét színekbe látni őt. Egy fekete lakkcipő volt rajtunk egy fekete farmernadrággal, s egy ugyan ilyen színben pompázó, elég átlátszó inggel. Annyi, hogy a nyakkendőnk különbözött. Az enyém vörös volt, míg az övé sötétkék színben pompázott. Az valahogy jellemez is minket. Elvégre én vagyok az, aki külsőre nem tűnik olyan ridegnek, ellentétben vele. Persze mostanra inkább mondanám azt, hogy ő az, aki sokkal jószívűbb tőlem.

- Készen álltok? – jött be az egyik szervező csaj, mire mindketten bólintottunk. – Akkor gyertek. – intett, mi pedig követtük őt.

A csapat számából már csak 30 másodperc maradt. Jimin megnézte a közönséget, majd mély levegőt véve kezdet mozgatni a karjait.

- Izgulsz? – mosolyogtam. Megrázta a fejét. – Akkor?

- Kíváncsi vagyok, hogy mit fognak szólni a tánchoz. – rántott vállat.

- Chase Atlantic Swim? – kérdezte az egyik stúdiós srác.

- Igen. – bólintott a tanárom.

- Szuper. Felmennek és utána szólaljon meg a zene, vagy felmenetel közben? – kérdezte kissé unottan. Hát igen, lassan délután 3 óra, ő meg déltől itt ül és mindenkinek felteszi ezt a kérdést, aki táncol.

- Felmegyünk, beállunk kezdőpozícióba és számolj rá 3 másodpercet. – mosolygott Jimin.

- Oké. – bólogatott a csávó. – Yeseul 5 másodperc és vége. – jelzett a csajnak.

- Oksi, köszi! – mosolygott, majd a kezében lévő mappára nézett. Elképedt. – Na ne! Maga tanár? – pillantott tátott szájjal Jiminre. – Én meg letegeztem. – fogta a fejét. Ekkor elhalkult a zene, ő pedig észhez térve azonnal felment a színpadra. – Köszönjük szépen ezt a csodás előadást Lee Minseoknak és Jeong Taehwanak, nagyon ügyesek voltatok. Akkor most következzen ismét egy táncos műsor. Az előadók Jeon Jeong-guk a 12. C-ből és Park Jimin tanár úr! – mondta, s mosolyogva levonult. – Az önöké a színpad.

Jimin mély levegőt vett, majd elindultunk. Én álltam jobb oldalt, ő pedig bal oldalt. Beálltunk a kezdőpozícióba, de még egyszer rámosolyogtam Jiminre. Lehunytam a szemeimet, kizártam mindent, ami körülöttem volt. Csak azt hallottam, ahogy a levegőt veszem, s a szívem dobogását. Elszámoltam háromig, s mikor meghallottam a zenét, kinyitottam íriszeimet.

Az igazi táncos, kinek szíve egyszerre dobban az ütemmel, s teste is ugyanakkor mozog. Ha nincs zene, ő sem létezik. A zene, a tánc, s a táncos mind egy tésztából gyúrt sütemények.

xoxo: SanKook