Furán néztem Jiminre, aki ha nem ült volna, tuti összeesett volna. Azonnal kikaptam a kezéből a borítékot, hogy megnézzem, mégis mi lehet benne, ami miatt ilyen reakciót produkált.

Szemeim hatalmasra tágultak, mikor megláttam rengeteg képet, amiken mi voltunk. Vagy Jimin derekát fogtam, vagy puszit adtam neki, vagy fordítva. Volt vagy harminc kép, ha nem több. Legszívesebben letagadtam volna, ahogy a mellettem ülő is, de felesleges lett volna. Bizonyíték lett volna arra, hogy hazudunk. Be kellett ismernem; lebuktunk.

- Mind tudjuk, hogy mi történik, ha egy tanárt és egy diákot elkapnak eközben. – sóhajtott az igazgató, én pedig egyszerűen megszólalni sem tudtam.

Mégis ki tehette ezt? Ugyan az, aki Jiminnek küldte anno azt a képet? Mégis miért? Egyszerűen nem értem, hogy mi készteti erre az embereket. Ha én ártottam is neki, akkor rendben van, de Jimin nem. Ő börtönbe is kerülhet, s hiába harcolnánk foggal-körömmel, nagy a valószínűsége, hogy vesztünk.

Az ölembe hullottak a kezeim, de a borítékot nem engedtem, sem a benne lévő képeket. Inkább megszorítottam. Ha tehetném, fel is gyújtanám. Ez volt az, amitől mindketten féltünk, s mindezek ellenére vállaltuk a kockázatot. Hibásnak éreztem magam, mert ha én akkor nem akarok játszadozni Jiminnel, talán ez nem történik meg. Lehet, hogy nem jönnénk össze, de ha visszapörgethetném az időt és ezzel megóvhatnám őt, akkor talán feladnám az önzőségem, s a közös pillanatokat is.

- Ő... - szólaltam meg rekedtes hangon. – Jimin nem tehet róla. – néztem az igazgatóra.

- Jungkook! – kapta rám a tekintetét Jimin, de én rá se hederítettem, csak folytattam.

- Én kezdtem el ezt az egészet, ő végig ellenállt! Én erőltettem, én csináltam.

- Fejezd be. – szólt rám Jimin. – Kettőnk közül én vagyok a felnőtt, ha nagyon akarom, akkor nemet mondok neked.

- Ez így van. – bólintott az igazgató, majd felállt a székből. – Maga... - mutatott rám, mire nagyot nyelve felnéztem rá. Rengeteg intőt kaptam már, sokszor voltam ebben az irodában, de sosem féltem. Most viszont rettegek, hogy mit fog mondani. – Annyi a szerencséje, hogy levizsgázott és egy hónap van hátra, emellett az iskolánkat fogja képviselni az országoson, amit nem lehet visszamondanunk és mást se találnánk... - szusszantott idegesen. – Ezért nem fogom kicsapni. – mondta, viszont ez... Ez nem nyugtatott meg. Valamiért nem érdekelt az, hogy velem mi lesz, nem érdekelt se a jövőm, se semmi más, csak az, hogy annak a része lesz-e Jimin... - Viszont maga, Park Jimin... - pillantott az ezüsthajúra. – Nem maradhat. – jelentette ki. A szívem nagyot dobbant, s a fejemet azonnal a párom felé kaptam. Ő csak beharapta alsóajkát, majd bólintott egyet.

- Nem teheti ezt! – reagáltam hevesen. – Mondtam, hogy ő nem tehet róla! Imádja a munkáját és tőle jobbat tényleg nem talál! Ismeri az osztályomat, senkit se fogadnak el, senkinél se csináltak semmit, de nála mégis! – magyaráztam kézzel lábbal, s akár a hangom, úgy az arcom is teljesen kétségbeesett volt. Láttam, hogy Jimin emeli a kezét, s felém közelít, hogy megfogja a vállamat, vagy a karomat, mindegy! Csak megérintsen, hogy lenyugtasson. Viszont mihelyt találkozott a tekintetünk, megállt. Az ölébe ejtette a kezét, hisz nem akart rontani az alapból sem fényes helyzeten. – Tőle jobb tanárt nem találna. – remegett meg a hangom egy pillanatra.

Nem vagyok sírós típus, nem vagyok érzékeny, de most a legszívesebben bömbölni tudnék, mint egy kisgyerek. Annyira kétségbeesett vagyok, s nem tudom, hogy mit kellene tennem. Elfogadom, hogy lebuktunk, de azt nem, hogy talán tönkreteszi a jövőjét.

- Nem maradhat itt olyan, aki az egyik diákkal kavar, ki tudja mióta! – mondta visszafojtott dühvel az igazgató. Szinte fogai közül szűrte a szavait. – Nem akarom, hogy pletykák menjenek az iskolában, vagy az intézményről. Ezért holnapra várom a felmondópapírját. – ült vissza. – Most menjenek, és ha lehet, ne legyenek többek a maradék időben, mint tanár és diák.

Hogy mondani akartam volna még valamit? A legszívesebben be sem állt volna a szám, de nem szólaltam meg. Nem fogom jobb belátásra bírni, s a lelkem mélyén tudom, hogy az igazgató jószívű volt. Nem csinál belőle rendőrségi ügyet, nem csap ki egyikünket sem.

- Én nem fogadok el más tanárt. – álltam meg az ajtóban.

- Jungkook... - suttogta Jimin előttem. Csak leintettem, s visszafordultam, hogy az igazgató szemébe mondjam azt, amit szeretnék.

- Ez az utolsó évem, hamarosan vége az iskolának. Legalább addig had maradjon, amíg én is. Ígérem, hogy semmit se fogok tenni, ha kell, rá se nézek, de én nem vagyok hajlandó más tanárral felkészülni az országosra. Kérem. – mondtam kétségbeesetten, de az igazgató rám se bagózott.

Innentől csak reménykedni tudtam abban, hogy fejet hajt a kérésem felett.

Úgy éreztem magam, mint egy szárnyfosztott madár. Rettentően magam alatt voltam. Nem hittem volna, hogy valaha ez is bekövetkezik. Mindig bezártuk az ajtókat, folyton megvártuk, míg mindenki elmegy. Mégis ki tette ezt és mikor? Egyszerűen nem tudom elképzelni és elhinni sem azt, hogy mindez megtörtént.

Jimin kihozta a nevelőiből a cuccait, majd szótlanul indultunk el a buszmegálló felé. Mindketten kellőképpen le voltunk sokkolva, s teljesen a gondolatainkba merültünk, így egyértelműen nem beszélgettünk. Most próbálni akartunk délután, de szerintem egyikünk se lesz képes erre. Mégis felszálltunk arra a járműre, ami odavisz minket. Az igazgató utáni beszélgetés óta nem hallottam Jimin hangját, ahogy ő sem az enyémet. Akkor szólalt meg először, mikor termet bérelt. Az a lány volt, akivel már mindketten jóba voltunk, hiszen nagyon sokszor lát minket itt. Most is beszélgetni szeretett volna, de egyikünk sem volt abban a passzban, hogy leálljunk dumálni. Szerencsére értette, illetve láthatta is rajtunk, így kiadta a kulcsot, s kedvesen jó munkát kívánt.

A 16-os termet kaptuk, s el is indultunk oda célirányosan. A folyosón senki se volt, kamerák pedig itt nincsenek, s éppen ezért volt az, hogy mindig megfogtam Jimin kezét, most viszont... Azt hiszem, hogy félnék hozzáérni. Nem is tudom, hogy pontosan miért. Talán azért, mert meglátnak és ismét lefotóznak, amit máshova is elküldenek, nem csak az igazgatónak? Vagy az a valódi ok, hogyha megérinteném, összetörnék. Láttam a fájdalmat a szemében. Tudom, hogy miattam van minden, hiszen én voltam, aki mindent elkezdtem. Viszont annyira önző vagyok, hogy képtelen lennék emiatt véget vetni a kapcsolatunknak. Nem tudnám megtenni.

Mihelyt bementünk a terembe, s lepakoltunk, kitört belőlem minden. Eddig bírtam tartani.

- Úgy sajnálom... - suttogtam, s miután ráfordítottam a kulcsot a zárra, hogy biztosan ne leskelődjön senki, megöleltem Jimint. – Annyira sajnálom, Jimin. – szorítottam magamhoz. Ő azonnal visszaölelt, majd simogatni kezdte a hátamat.

- Én nem... - éreztem, ahogy megrázza a fejét. – Lehet, hogy fel kell mondanom, de... - sóhajtott, s hitetlenkedve elnevette magát. – Ha választani kellene közted és a munkám között, habozás nélkül mondanám a te nevedet.

- Nem félsz, hogy mi lesz? – kezdtem el jobbra-balra dőlni, hátha nyugodtabb leszek.

- De. – vallotta be. – Félek. Viszont próbálom a jó dolgokat látni az egészben. Nem vonja be a rendőrséget, nem csinál belőle ügyet, te nyugodtan leballaghatsz, nekem pedig ez elég ahhoz, hogy kegyesnek találjam. – csak bólintottam, hiszen igaza volt. Teljes mértékben egyet értettem vele, de akkor is lelkiismeret-furdalásom van. Valamilyen szinten hibásnak éreztem magamat. – Ne hibáztass senkit. Nem tehetünk semmit azellen, hogy szerelmesek vagyunk, mert ezt nem mi irányítjuk.

- Én viszont szeretnék hibáztatni valakit... - mondtam, mire eltolt magától, s összeráncolt szemöldökkel nézett rám. – Azt, aki a képeket csinálta. Először neked is küldött, azért mentünk szét, most meg az igazgatónak. – túrtam a hajamba idegesen. – Egyszerűen nem tudom, hogy ki lehet az, aki ezt tette és milyen messzire képes elmenni...

- Jungkook... - szólalt meg halkan Jimin, én pedig ránéztem, s vártam, hogy mondja, amit szeretne. Nagyot nyelt, majd fel is tette a kérdést. – A szüleid... Mennyit tudnak?

A félelem a szemed előtt lévő sötét selyem.
A félelem a testeden futó hideg, s orcáidon kinyíló rózsa.
A félelem maga a sötét, a hideg és a meleg.
Érezed-é gyönge, összerogyott testedet éjsötétben átölelő dermesztő kezeket? Gerincedet simogatja, füledbe suttog, fejedbe költözé, akár aprócska gondolat. Sátrat ver magának, otthont teremt, s nem akar elmenni.
Érzed-é a hideget, ami rázza a testedet? Nem az, ami éberré tesz. Ez az, ami fekete fátylat köt szembogarid elé. Vékony anyagocska, kilátsz belőle. De máshogy... Valamiért más, valamiért sötétebb, ijesztőbb, hátborzongatóbb, mintha egy álomban lennél, mintha nem is te látnád, hanem valaki más. Szíved gyors dobogásba kezd, orcáid rózsája pedig virágát bontja ki. Fázol, mégis folyik rajtad a víz. Gyöngyöző homlokodon amaz izzadtságcsepp forró, mégis hűsnek hat felperzselt bőrödnek.
Érezed-é a mindig veled lévő félelmet, ki folyton figyel téged, s várja, mikor jelenhet meg, mikor kötheti be szemedet, mikor érinthet, s te mikor fogsz segítségért kiáltani egy üresnek tűnő helyen.
Senki sem fog jönni. Senki se hallja, senki sem érzi, csak te. Hiszen ez csak a te félelmed. A te festetlen, láthatatlan, de érezhető démonod.

Hello Sütikék! Vészesen haladunk a történet végéhez, ami számomra... Nos rossz is, meg jó is egyben. Nagyon szeretem ezt a könyvet írni, már az elejétől kezdve kedves volt a szívemnek. Viszont mindig izgalommal tölt el egy új kezdet😁 Mindenesetre még van (epilógussal együtt) 12 rész a könyvből. Én pedig egy kis geci vagyok, sok leglepetéssel, szóval kössétek fel a gatyátokat😂♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook