- 6 évvel később -

Orrnyergemet masszírozva róttam a már ismerős utakat, s reméltem, hogy nem részesülök hatalmas szídásban. Sose szerettem arra menni, de szerintem ez teljesen érthető...

Kettőt kopogtam a barnára festett falapon, s mikor hallottam bentről, hogy engedélyezik a belépést, nagy levegőt vettem, s egy mosolyt erőltettem az arcomra, mielőtt benyitottam volna.

- Hívott, igazgató úr? – kérdeztem, miután bezártam magam után az ajtót, s egy gyors pillantást vetettem az előtte ülő két srácra, akik inkább egymásra se néztek, csak duzzogtak.

- Igen... - köszörülte meg a torkát, majd felkelt, s megigazította az öltönyét. – Ezek ketten ismét verekedtek. Valamiféle büntetést kellene kitalálni nekik, hogy többé ez ne forduljon elő. – méregette dühös szemekkel az öreg a fiúkat, akik annyira el voltak foglalva a másik fejben való szídásával, hogy nem is figyeltek.

- Rúgja ki őket. – rántottam vállat, mire végre valahára óhajtottak rám kapni a fejüket. – De ettől van rosszabb is, amiből ténylegesen tanulhatnak. Kár lenne elbocsátani két ilyen tehetséges diákot, de ha nem férnek meg egymás mellett, akkor... - sóhajtottam drámaian.

- Van valami ötlete arra, hogy mit kezdjünk velük? – kérdezte a diri, én pedig elmosolyodtam, majd bólintottam egyet. – Akkor magára bízom... Viszont nem szeretném, hogy az éven több panasz legyen rólatok! – mutatott rájuk, ők pedig lehajtották a fejüket. – Most mehetnek. – hessegette el őket az igazgató, miközben visszaült a helyére, én pedig ki is tereltem a két srácot.

Mihelyt kiléptünk az ajtón, meg is láttam, hogy az én osztályomban lévő Seongho legjobb barátja ott várja őt, s nagy szemekkel nézett, mikor kiléptünk az ajtón. Nagyot sóhajtottam, majd elküldtem őt a dolgára, ugyanis beszédem volt a fiúval. A másikkal nem foglalkozok, hiszen ő nem az én diákom, majd vele törődik a saját osztályfőnöke, úgyhogy ő is elment.

- Leigazolja majd az órát? – kérdezte a srác, miközben az udvarra mentünk lassú léptekben. Eléggé nyomott volt a kis kilencedikes hangulata. Gondolom megijedt attól, hogy tényleg el lesz bocsátva innen.

- Le. – bólintottam. – Viszont szeretnélek megkérni valamire, Seongho... Akármennyire is zavar téged Yeonghwan, ne törődj vele. Engedd el a füled mellett, vagy próbáld meg vele megtalálni a közös hangot. Nem lesztek előrébb azzal, ha leálltok verekedni. – magyaráztam. – Nagyobb korotokban eléggé cikinek fogjátok találni azt, hogy így viselkedtetek. Vagy lehet, hogy barátok lesztek és nevetni fogtok ezen, ki tudja, hogy mit hoz a jövő. – rántottam vállat, mire a fiú horkantott egyet.

- Én sose leszek a barátja. – makacsolta meg magát. – Folyton genyózik velem... - morogta, én pedig rászóltam, hogy vigyázzon a szájára, mert nem a haverja vagyok, hanem a tanárja. – Egyébként is, akik sose kedvelték egymást, azok nem is lettek barátok, legalább is én még nem hallottam ilyenről... - rántott vállat.

Erre muszáj voltam elmosolyodni, hiszen eszembe jutott Changbin. Mi se kedveltük egymást, aztán pedig barátok lettünk, igaz, hogy utolsó éven került arra sor, hogy ilyen legyen a kapcsoltunk.

A srác magamra emlékeztet. Balhés és nem szívesen hajt fejet a tanárainak. Önfejű és kötekedő egy kölyök. Bírom a srácot, ezért sem szeretném, hogy valami nagyobb bajt kavarjon később, hogy aztán kicsapják. Tehetséges, s ezt kár lenne elpazarolni.

- Adok neked és neki is egy feladatot... - kezdtem bele, hiszen mind a kettőjüknek én voltam a tánctanárja. – Együtt kell eltáncolnotok valamit. Nem lehet egyik jobb a másiknál. Te tánc tagozaton vagy, nyilvánvalóan neked jobban menne, de nem akarom, hogy míg te felhúzod őt, addig ő le téged. Te fogd vissza magad, ő pedig próbálkozzon többet. Legyetek ugyanazon a szinten. Ha ez sikerül, akkor rábólintok a dologra, viszont ha nem, akkor kénytelen leszek a verekedés miatt egy osztályfőnöki figyelmeztetést beírni neked, Yeonghwan osztályfőnökével pedig beszélek, hogy ő is kapjon. – mondtam komolyan, míg a fiú letaglózva figyelt engem. – Jobb, ha elkezdetek időpontot egyeztetni... - pillantottam az órámra. – Jövőhét péntekre várom a táncotokat. – pillantottam rá. – Most pedig menj és a késés miatt hivatkozz rám. – hessegettem el Seonghot, aki visszatérve a valóságba el is indult a terme felé.

Ez volt az utolsó órám, s már lassan otthon kellene lennem, de ez a srác megint keresztülhúzta a számításaimat. Sokszor kellett már miatta bent maradnom, pedig most kezdte a sulit és még csak október van. Annyi a szerencse, hogy a héten több ilyen nem lesz, mert péntek van.

Holnap lesz Jimin születésnapja, most lesz 29 éves. Mindkét család eljön ünnepelni, szóval majd el kell mennünk bevásárolni, illetve főzni is. Bár a párom szabadnapos, mert mindennek időben el szeretett volna készülni, ha már megvendégeljük őket. Én is el akartam kérni magamat, de nem engedtek el, úgyhogy jelenleg mindent Jimin intéz.

A buszra várnom kellett, de szerencsére nem olyan sokat. Egyébként ebben a 6 évben sikeresen elköltöztünk egy nagyobb lakásba, ami nincs bent a városban, így nem kell a betondzsungelben tengetnünk a napjainkat, s ha kinézünk az ablakon, akkor nem a szemben lévő háztömböt látjuk, hanem egy kertet, ugyanis kertesházban lakunk. Viszonylag jó árban is volt, emellett bútorozott volt, úgyhogy nem kellett még nekünk beszerezni mindent. Nagyon jól jártunk.

- Megjöttem... - léptem be a házba, s gyorsan le is vettem a cipőmet, majd egy nagyot nyújtózkodtam. Nem is gondoltam, hogy ennyire fárasztó tanárnak lenni...

Sose tudtam volna elképzelni magamat tanárnak, s régen ez lett volna az utolsó dolog, aminek mentem volna. Most mégis itt vagyok, s táncot oktatok. Nem azért lettem tanár, mert nem volt más lehetőségem. Az országos után megkerestek egy páran, még kiadók is, hogy nem-e lenne kedvem gyakornoknak jelentkezni. Természetesen visszautasítottam mindet. Nem gondolkodtam, de utólag belegondolva, nem is kellett. Az nem az én életem. Viszont szeretek táncolni, s koreográfiát összeállítani, ezért megpróbáltam ezt. Amikor próbaidőn voltam, akkor szerettem meg igazán. Nem olyan rossz tanárnak lenni, sőt... Addig számomra tökéletes, amíg azzal foglalkozok, amit szeretek, s ami a szenvedélyem.

- Szia... - jött ide kezét törölgetve Jimin, majd nyomott egy csókot a számra. – Jó későn jöttél... Csak nem megint Seongho? – kérdezett rá, s bár nem láttam az arcát, mert már hátat is fordított nekem, hogy folytassa a munkáját a konyhában, de tudtam, hogy mosolyog.

- De... - mentem utána, s nyögve leültem a székre. – Az igazgató engem is behívott miatta és Yeonghwan miatt.

- Nem is tudom, hogy kikre emlékeztetnek. – rántott vállat, majd rám pillantott, s elmosolyodott, én pedig elkuncogtam magam.

- Remélhetőleg ő nem szeret belém és vesz el tőled. – kacsintottam.

- Mintha hagynám neki! – fordult hátra hirtelen, én pedig elnevettem magam. – Ezt meg se hallottam... - mutatott rám a fakanállal, én pedig felemeltem a kezeimet védekezően.

- Mit segítsek az én féltékeny szerelmemnek? – keltem fel, s derekára vezetve a kezeimet léptem közelebb hozzá, majd nyakába nyomtam egy puszit.

- Vágd fel a zöldségeket, miután megmostad őket... - fordult felém, s oldalra döntötte a fejét. – Tanár bácsi. – csókolt meg, majd fenekemet lágyan csapdosva hessegetett el a dolgomra.

Szerencsére mindennel elkészültünk holnapra, s másnap délelőtt ki is pakoltunk az asztalra, hogy ne akkor kelljen, mikor már mindenki itt lesz.

Délre meg is érkeztek, s a hangulat szokás szerint remek volt. Taehyung is jött Soyeonnal, akivel hamarosan megszületik a kislányuk, úgyhogy nemsokára nagybácsi leszek. Nagy öröm volt, mikor bejelentették, hogy a testvérem állapotos. A hercegnő decemberre van kiírva, ami közelebb van, mint gondolnánk.

Jimin persze megkapta egy párszor azt a jelzőt, miszerint öreg már, de szerintem az ember 29 évesen nem az, sőt, csak most kezdődik igazán az élete. Már ha rajtam múlik.

- Nos... - köszörültem meg a torkomat, miután már mindenki odaadta az ajándékát, kikéve én. – Csak én nem adtam oda az ajándékodat, úgyhogy... - vettem elő a hátam mögött lévő muffint, amibe bele volt szúrva egy gyertya, mire Jimin mosolyogva rázta a fejét, hiszen az előbb evett tortát és nekem ilyen jut eszembe. – Akkor nem kívántál, úgyhogy szeretném, hogy ezt most tedd meg. Hunyd le a szemed és kívánj valamit. Bármit. – adtam a kezébe a sütit, ő pedig azt megfogva le is hunyta a szemét.

Mindenki csendben figyelt, hiszen senki se értette, hogy miért ilyen ajándékot adok neki. Nagy levegőt vettem, s azt tettem, amit már egy jó ideje tervezgetek. Letérdeltem elé, s vártam, hogy a gyertyát elfújva felnyissa a szemeit. Persze a többiek már a szájuk elé is kapták a kezüket, nehogy lelőjjék a poént, s csak csendben vártak velem együtt.

Jimin mellkasa emelkedett, majd száját kinyitva, abból egy kicsiny ,,o" alakot formálva kiengedte a levegőjét, s elfújta a tüzet. Mikor kinyitotta a szemét, szabad kezét a ajkai elé kapta.

- Park Jimin... - kezdtem bele vigyorogva, s magabiztosan. – Tudom, hogy nem vehetlek el, mert nem engedélyezett, de nem is számít... Viszont szeretném ilyen módon is összekötni veled az életemet és veled lenni egy örökkévalóságig. Egy olyan végtelenségig, ami csupán addig tart, amíg a szívünk együtt dobog, de minden perc és minden másodperc a legértékesebb dolog a világon, amíg velem vagy. Sok mindenen mentünk keresztül és tudom, hogy még fogunk is, de azoknál a pillanatoknál is szeretnélek magam mellett tudni, de nem mint páromat, hanem mint jegyesemet, a szívem választottját. Mondd, leélnéd velem az életed további részét és tennél engem a legboldogabb emberré a földön? – kérdeztem, ő pedig könnyezve lerakta a sütit az asztalra, majd bólogatva a sarkaira ülve megölelt, én pedig megcsókoltam, miközben az én könnyeim is eleredtek.

- Igen... - suttogta. – Igen, mindenképpen. – törölte meg a szemeit, melyből ugyan úgy folytak a sós cseppek, ám mosolya ott virított az arcán.

A kezét fogva álltam fel vele együtt, s az ujjára húztam a gyűrűt, majd szorosan magamhoz öleltem. Hallottam a háttérben, hogy néhányan szipogni kezdenek, gondolom anyáék, hiszen anya minden ilyenen képes meghatódni.

A férfiak idejöttek, hogy gratuláljanak nekünk, mi pedig mindezt boldogan fogadtuk.

Egész sokáig maradtak, s innentől nem csak Jimin szülinapját ünnepeltük, hanem azt is, hogy eljegyeztük egymást. Nagyon boldogok voltunk mind a ketten. Végre nyugodt életünk volt, senki sem szólt bele a kapcsolatunkba, legalább is senki olyan, aki számított, s ez a lényeg.

- Akkor jól érezted magad? – kérdeztem Jimint már az ágyban feküdve, hiszen este volt már.

- A legjobban. – bólintott mosolyogva, s a gyűrűjét nézte. – Eljártad az utolsó táncod, Jungkook! – mondta nekem kuncogva, majd felém fordulva az arcomra simított.

- Az lehet, de tudod, hogy ebben mi a jó? – kérdeztem, mire ismét elnevette magát.

- Na mi?

- Az, hogy egy újba kezdhetek. Eljárnád velem a következőt? – suttogtam a kérdésemet a szájára, felé magasodva, miközben vigyorogtam.

- El... - bólintott őszinte ajakgörbülettel az arcán, majd tarkómra simított. – Örömmel.

- Akkor táncoljunk! – csókoltam meg őt.

Egy könyvnek nem akkor lesz vége, miután elolvassuk az epilógust. Akkor fejeződik be, amikor már senki sem veszi kezébe, nem tartja karjaiban szépirodalmi gyermeket, nem látja hasznát, s nem olvasá sorait.
Egy történet sosem ér véget igazán, ahogy az élet sem.
Egy tánc sosem marad abba, s a zene sem hallgat el.
Minden vég csak egy szünet. Egy mondatbeli vessző, mely egy idő múlva folytatódik.
A mi történetünk nem most ért véget. Nem zártuk le. Élni fogunk, míg szívünk ugyanazon ütemre dobog, s testünk egyre mozdul. Hisz mi magunk táncosok vagyunk, a zene szerelmesei. Éltünknek egy dolog vethet véget csak, az pedig a csönd.
Egy táncos kétszer hal meg - egyszer, amikor abbahagyja a táncot, és ez a halál sokkal fájdalmasabb.
De valamit valamiért. Ha vége lesz egynek, új kezdődik.
Minden véget ér egyszer, - mondják sokan - s van, hogy akkor nem csak az a dolog hal meg, de egy részünk is vele tart. Viszont ha új dologba kezdünk, akkor valami új kel életre, s kap szárnyra, mint ékes madár. Az egész mintha csak egy apró szünet lenne. Valami, ami elhallgat, majd újra belekezd. Igaz halál, majd új élet.
Járd velem az utolsó táncod, haljunk meg együtt, hogy a következőben ismét együtt legyünk ezen sorson.
Felkészültél?
Let's Dance!

Hello Sütikék! Huh... Nem lett szomorú a vége, de mégis könnyezek és ráz a hideg. Hihetetlen, hogy eljutottunk eddig.

Számítottatok arra, hogy Jungkook tanár lesz?😊

Remélem mindenki elégedett a könyvvel, illetve a végével🥺♥️

Az epilógus után lesz néhány érdekesség, amit valószínűleg nem tudtatok a könyvről. Szerintem érdemes belekukkantani, illetve a nyertes könyv is benne lesz😌♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook