- Amikor azt mondja, hogy swim, akkor feljebb a kezedet és lazábban! – mondja Jimin, miközben a refrénre tanuljuk befele a koreográfiát.

Megbeszéltük, hogy kissé durvább lesz, mint amire eleinte gondoltuk. Már az első refrénnél járunk, hihetetlen gyorsan haladunk. Jimin lazsálni sem enged, ami jó, mert így több dologra is lesz időnk később. Feladtam neki a leckét, mivel elég sok dolga van. Az osztálynak is segítenie kell, a tananyaggal is haladnunk kell a vizsgák miatt, délutáni órákat kell beterveznie, emellett velem is próbálni fog, s ha ez nem elég, el fogom hívni egy-két helyre. Nem adom fel ilyen könnyen. Makacs vagyok, mint az öszvér!

- Így? – kérdeztem, mikor újra megcsináltam, ezúttal zene nélkül.

- Lazábban, figyelj. – állt elém, majd kezdett el énekelni, csak lassabban, mint ahogy a zene van, s mutogatta el a mozdulatokat. Az állam a padlót verdeste. Gyönyörű tiszta hangja van. Férfihoz képest magas, de csodálatos. Csak álltam ott nagyokat pislogva, nem csináltam semmit, mire hátrafordult értetlen tekintettel. – Mi az? – ráncolta a szemöldökét.

- Énekelj nekem! – kértem meg nagy szemekkel.

- Mi? Nem. – rázta a fejét. – Táncolni jöttünk. – mondta, s indította volna újra a zenét, de ekkor elment az áram. – Ezt nem hiszem el...

- Úgy tűnik muszáj énekelned. – kuncogtam. Hihetetlen, hogy a fentiek is mellettem állnak. Jiminie, pikkelnek rád, arra jöttem rá. Esetleg nagyon rossz voltál, és én vagyok, akire rábízták, hogy mérjen rád méltó büntetést.

- Alig látok... - mondta, s a telefonjával kezdett világítani. Hallottuk, hogy kint szakadni kezd az eső, s az erősen fújó szelet is érzékeltük hallójáratunkkal.

Leültem a sötét terem közepére, majd a tanáromra néztem. Mellkasa előtt összefonta a karjait, s idegesen kezdett a lábával dobolni.

- Ülj le. Úgy se tudunk mit csinálni. – paskoltam meg a parkettát.

- Ezért fizethettünk két órát... Még az első se telt le. – húzta a száját. – Ha meg kimegyünk, akkor...

- Szarnak ázunk. – bólintottam. – Akkor énekelsz nekem? – döntöttem oldalra a fejem mosolyogva.

- Hah... - sóhajtott, s bámulta a plafont. – Nagyon makacs vagy.

- Pontosan, ezért nem jó ellenszegülni nekem. – vigyorogtam rá. Hitetlenkedve rázta meg a fejét, de arcán ott virított a mosolya. – Akkor énekelsz?

- Mit szeretnél hallani? – nézett rám felfelé görbülő ajakívvel.

- Bármi jó. – rántottam vállat. Sóhajtott egyet, majd pár másodperc múlva bele is kezdett.

Szemei lehunyva pihentek, hosszabb szempillái arcát simogatták, lágyan érintették almácskáit. Dús ajkai a szavakat formálták. S a hangja... Mihez is lehetne hasonlítani amaz csodás melódiát, mely elhagyta száját. Melyet ő formázott kedvére, mint fazekas a vázát. Hangszálai rezgést produkáltak, ez volt a motor, s ajkai közül kibocsájtásra ítélt meleg, elhasználódott levegő a gőz.

Csillogó szemekkel néztem. Teljesen el voltam halva, s ezt nem is akartam titkolni. A régi tanárt folyton hallottam énekelni, amikor tanította a koreográfiát, Jimint viszont most először, és teljességgel lenyűgözött.

- Ne nézz már így. – mondta mosolyogva.

- Bocsi, csak... - mosolyodtam el én is, majd megráztam a fejem. – Megleptél. Nem kicsit. – ingattam a fejem. – Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen szép hangod van.

- Tánc és ének tagozatos voltam. – rántott vállat. – De a táncot jobban szerettem, ezért mentem tovább ezzel.

- Ha nem lesz énektanár, mindenképpen te gyere be helyettesíteni! Be ne merjenek küldeni valaki mást, mert felakasztom magam az első fára, amit meglátok! – mondtam komolyan, mire elnevette magát.

- Ezt nem én döntöm el. – rázta a fejét mosolyogva. – Viszont ezt dicséretnek veszem, szóval köszönöm. – nézett a szemembe felfelé ívelő ajakgörbülettel.

- Veheted kicsit komolyabban is. – mosolyogtam rá, mire érthetetlenül pislogott rám. – Mármint bóknak.

Nagyot sóhajtott. Lehajtotta a fejét, majd megrázta.

- Nem fogom annak venni.

- Miért? Annak szántam. – mosolyogtam.

- A tanárod vagyok, Jungkook! Jó lenne, ha nem játszadoznál velem. – forgatott szemet. – Inkább örülnöd kéne, hogy elvállaltam ezt, nem pedig rám másznod, csupán mert te egy újabb nagy csíntevésre készülsz!

- Nem készülök semmi olyanra! – néztem rá felháborodva. Komolyan, ha táncos nem is leszek, színésznek biztosan felvesznek. Előre látom, ahogy felfedeznek. – Olyan nagy baj, ha... - hallgattam el. Basszus, ezt még úgy is nehéz kimondani, hogy nem igaz. De nem is baj, így még hihetőbb. – Ha tetszel nekem? – kérdeztem, s igyekeztem minél idegesebbnek tűnni. Nagyokat pislogott.

- Nem tetszek neked. – jelentette ki és rázta a fejét. – Csak hülyéskedni akarsz.

- És ha nem?

- Olyan opció nincs. Nem megyek bele a játékodba. – bökött a mellkasomra.

- Miért nem hiszel nekem?

- Jungkook... Te is jól tudod, hogy miket tettél. Hallok egyet, s mást. Nem fogok bedőlni neked, nem kockáztatom az állásom! – kelt fel, mire én is azonnal felpattantam.

Nem, ilyen könnyen nem hagyom! Megszerzem, amit akarok. Ennek a történetnek az írója én vagyok, Park Jimin, és nem te.

- Én ezt komolyan mondtam. Jimin... - túrtam a hajamba a hatás kedvéért. – Higgy nekem! – néztem rá kétségbeesetten. – Másképp miért kértelek volna arra, hogy megcsókolj? Miért nyaggattalak volna? Miért téged választottalak páromnak? – lépkedtem egyre közelebb, s közelebb hozzá, mire ő hátrált. Szemeiben megcsillantak az érthetetlenség szikrái. Zavarodott volt, mint az táj a szürkületi ködben. Ő maga volt ott. Nem látott kiutat, s én voltam a köd. A köd, mely annyi baktériumot hordoz magával, akár én a rosszhíremet, s a köd, mely olyan kilátástalanná tette a helyzetét. Ez vagyok én, a rossz, mely kezeit a jó szemei elé teszi, hogy az ne lásson mást, csak őt. A sötétséget.

- N... Nem... - mondta volna megszeppenve, de szavába vágtam.

- Nem hazudok, Jimin, viccelni meg koránt sem viccelek. - ráztam a fejem. Háta a tükörnek ütközött, én pedig mindkét kezemmel megtámaszkodtam feje mellett. Mellkasom az övének simult. Éreztem, ahogy a levegőt veszi hevesen, mintha fogyna, mintha az élete múlna rajta. Szíve szintén olyan tempóban vert. - Érzed? - lehetlem szavaimat arcához közel hajolva. - Kettőnk közül te vagy az egyetlen, aki hazudik. A reakciód elárulja, hogy akarod.

- Nem. - rázta a fejét. - Nem akarom... - próbált valamiféle határozottságot csempészni csodásan csilingelő, ám most halk hangjába.

- Legalább magadnak ne hazudj! - néztem rá idegesen. - Akarsz engem, Jimin. Felizgat a tudat, hogy valami szabálytalan dolgot akarok tenni veled. Izgalomba jövök csupán attól, hogy elképzelem, hogy együtt járunk tilosban. - suttogtam szinte az utolsó szavakat. Orrommal övét érintettem, s egyre közelebb és közelebb hajoltam vörös arcához. Ajkaimon éreztem forró lehelletét, s nem sokkal később már súroltam is sajátommal az ő párnácskáit, ám ekkor világos lett a teremben.

- V... Visszajött az áram. - mondta ki halkan. Csalódott sóhaj tört utat számból. Elhajoltam tőle, s arrébb is mentem. Eddig bent tartott levegőjét kifújta, s lehunyta a szemeit egy pillanatra.

- Gyere el velem egy randira. - mondtam. Nagy szemekkel nézett rám, s már kezdte volna a tanár-diákos szarságot, de én időben megszólaltam. - Mondtam, hogy teszek a szabályokra. Senki sem tudja meg. Ez a kettőnk titka.

- Miért csinálod ezt, Jungkook? - kérdezte idegesen, s kétségbeesetten, majd a hajába túrt. Elmosolyodtam.

- Mert akarlak, Jimin. Magamnak akarlak, és nem érdekel, hogy ez nem szabad. - néztem végig a szemeibe.

Mert így van ez. A tiltott gyümölcs, mely legédesebb, mert tudjuk, hogy számunkra elérhetetlen, tilos, mégis olybá' vágyunk rá, olyannyire szeretnénk megízlelni, bűnös ajkunkkal érinteni, hogy mi magunk válunk egyszerre bűnössé, s rabbá. Mert az akarat láthatatlan bilincset ver kezünkre, majd vaslánccal vezet maga után.

Hello Sütikék! Befutott az új rész, és vége elmondhatom, hogy meg vagyok elégedve a fogalmazással. Viszont nincs átnézve, szóval esetleges hibákért elnézést.

Elkezdődött az iskola, innen is szeretnék mindenkinek kitartást és jó tanévet kívánni!♥️♥️

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook