Másnap, azaz szerdán már nyolckor megjelentünk a helyszínen, hiszen ismételten be kellett jelentkeznünk. Sorszámot kellett húznom, s elég szerencsés is voltam, hiszen másodikként léphettem a színpadra. Ha jól tudom, 19-en voltunk összesen. Az utolsót előre is sajnálom, mert ha izgul, akkor 18 embert végig kell néznie, mire ő következik.

Miután mindezzel megvoltunk, már mentünk is, hogy nyújthassak, nehogy tánc közben valamimet meghúzzam és úgy járjak, mint a reklámokban az öregek, akik csak felkelnek a székből, és már fogják is a testrészeiket. Nem akarok így járni, az az előadásom közben borzalmas lenne.

- Leadtam a zenédet is. – jött be Jimin az üres táncterembe, s maga után be is csukta az ajtót. – Még mindig nem izgulsz? – kérdezett rá, mire csak megráztam a fejemet, hiszen tényleg nem izgultam. Könnyedén veszem, eleget készültem és biztos vagyok magamban. – Egyszerűen csak csodálkozni tudok ezen... - rázta a fejét mosolyogva. – Én nem tudnám ilyen lazán venni. Nem kuporognék egy sarokban, vagy tépném a hajamat, de azért ennyire nyugodt nem lennék. Ugye nem vagy rosszul? – próbálta meg megfogni a homlokomat, de én elkaptam a kezét, miközben nevetni kezdtem.

- Hihetetlen vagy. – ráztam a fejem, majd az ajtó felé néztem, s mikor láttam, hogy nem nyílik, illetve hangokat se hallottam a túloldalról, egy gyors csókot nyomtam az ajkaira. – Nyugodj meg, nem vagyok rosszul és nem is leszek. Csak felmegyek és táncolok egyet.

- Túl nyugodt vagy... Te biztos élsz? – vonta fel egyik szemöldökét, mire vigyorogva megforgattam a szemeimet.

- Igen, élek. Amúgy anyuék hamarosan érkeznek, úgy tudom... - néztem a karórámra, amit még nem vettem le, pedig meg kellett volna tennem. – Nem találkoztál velük? – pillantottam rá, mire megrázta a fejét. – Na mindegy, szerintem valahol leülnek, ahol van hely és látnak is. – rántottam vállat, hiszen ide nem jöhetnek, hacsak Jimin be nem hozza őket.

Lassan kilencet ütött az óra, én pedig már felöltözve vártam, hogy végezzen az első. A ruhám egyszerű volt, s könnyen tudtam benne mozogni.

Egy fekete nadrág fedte a lábaimat, felsőtestemet pedig egy fekete ing, melynek bal oldalán egy hatalmas kék liliomvirág terült el. Nem volt rajtam cipő, se zokni. Sokan elég csicsásan felöltöztek, s rengeteg szín szerepelt rajtuk, illetve smink is. Ezek ellenére nem éreztem magam feszengve, még akkor is, amikor néhányan furcsán néztek rám. Tény, hogy egy jó előadás része a jó ruha is, de az enyémhez ez tökéletesen illik. Nem akarom csak a kinézetemmel felkelteni az emberek figyelmét. Azt akarom, hogy azért nézzenek engem leesett állal, mert látják a táncom. A rajtam lévő felszerelés csupán egy kiegészítő.

- Rendben, nagyon ügyes leszel... - igazította a galléromat Jimin, bár feleslegesen, mert miközben táncolok, úgyis össze-vissza fog állni. Felnézett rám, majd elmosolyodott. – Itt várlak.

Csak bólogatni tudtam, s a legszívesebben egy csókot is nyomtam volna a szájára, de itt voltak és figyeltek minket.

Hamarosan a nevemet is bemondták, ahogy Jiminét is, elvégre ő a felkészítőtanárom, illetve az előadásom címét. Nagyon sokáig gondolkoztunk ezen Jiminnel. Valami olyat szerettem volna, ami tényleg én vagyok, ami teljes mértékben engem ír le, s ezt a koreográfiában is mutatni akartam. Még akkor is, ha senki sem tudja, hogy mi áll a háttérben.

Ráébredés.

A színpadra léptem, miután közölték velem, hogy minden rendben van, s miután Jimin is megnézte, hogy jó zenére mentek rá. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, kifújtam magam, majd lassan mentem középre.

Rengeteg ember volt. Sok ismeretlen, sok család, akik a gyerekeiket nézik, ahogy egy megengedett szenvedély részeseiként, egy legális drog függőjeként megmutassák, hogy ők milyenek. Hogy ez az a fajta addikció, ami miatt órákat képesek fáradhatatlanul eltölteni egy tükrösfalú teremben ugyan azt a zenét meghallgatva ezerszer. Ugyan azt az öt másodpercet, ugyan azt a pár lépést ismételgetni, mígnem megelégednek saját munkájukkal.

Művészek vagyunk. Fáradt lelkek, de a tűz, ami bennünk lobog, kiolthatatlan. Ez az, ami hajt minket. A saját drogunk, melyet nem lehet beadni, nem lehet elszívni, felszívni se, s gyógyszer formájában sem gyomrunkba küldeni. Így születtünk. Ütemre dobbanó szívvel, s arra mozduló testtel.

Ahogy megannyiszor begyakoroltam, lefeküdtem a földre, majd lehunytam a szemem, majd vártam. A zene lágy hangja felcsendült, magamban lassan elszámoltam 12-ig. Annak végén, s a 13. másodperc elején kezdtem mozgatni a karomat.

A dallam gyöngéd volt, a mozdulataim pedig kecsesek. Tudtam, hogy csak egy ideig lesz ilyen. Megannyiszor hallottam már, s rengetegszer jártam el reája a már kész, s szerintem csodás koreográfiát, mely teljesen engem ír le. Sok munka volt benne, s millió olyan eset, hogy azt hittem, hogy feladom, mert nem megy.

Számtalan olyan eset volt, hogy a lábaim égtek, remegtek. Le akartam ülni, s fel se kelni. Fáradt voltam, mind testileg, mind szellemileg. Órákat gyakoroltam, s akkor el is felejtettem, hogy van olyan, hogy idő. Megszűnt létezni számomra az, még akkor is, mikor a másodperceket számolgattam, hogy tudjam, mikor kell a zenéhez csatlakoznom.

Számomra akkor az idő nem azt jelentette, mint másoknak. Csak a dal hossza volt az, s a számolt másodpercek. Ténylegesen eltűnt akkor, s mindig, mikor testem az ütemre mozog, fülemet pedig a melódia kényezteti.

Őrült vagyok? Meglehet... De ennél szebb őrületet és szenvedélyt nem is kívánhatnék magamnak. Ennél jobbat már nem. A tánc az a levegőben lévő oxigént jelenti számomra. Egy létfontosságú dolog, mely nélkül az élet lehetetlen.

Pontosan a 40. másodpercnél, egy újabb hang becsatlakozásánál nyitottam ki a szemeimet, s ültem lassan a sarkaimra, végül pedig felálltam. A tenyereimet néztem, mintha kezeimmel valami olyat érintettem volna, amit tilos lenne, de mégis megtettem.

A tánc nem csupán az, ahol a tested mozog. A tánc színészet is, ahol az arcmimikáddal is előadod a jelenetedet. A tánc festőművészet, mellyel az érzelmeidet jeleníted meg egy színpadnak álcázott vásznon.

Egy perc, huszonkettő másodperc. Amikor a lassú zene gyors ütemre kap. Meglepte mindez a zsűrit, illetve a közönséget is, nem számítottak erre. Egy olyan zenét kerestünk Jiminnel, ami kevésbé ismert, de képes meghozni a kellő hatást. Én még sosem hallottam azelőtt, s a párom is csak úgy bukkant rá az interneten, hogy az feldobta neki. Belehallgatott, majd megmutatta nekem. Rábólintottam, még úgy is, hogy tudtam, erre nem lesz könnyű összeállítani egy koreográfiát. Lehet mondani, hogy legalább van kihívás benne, de a helyzet az, hogy ez az egész egy hatalmas kihívás volt, mi pedig picit megnehezítettük a saját dolgunkat.

A szám körülbelül 5 perces. Az eleje tökéletes, hiszen akárcsak egy könyvnél a prológust megírni, itt is meg lehetett mutatni valaminek az elejét. Egy történetet írtam le az előadásommal. Az én történetemet. A nehézségeket, a megkönnyebbüléseket, s a bonyodalmakat, amiket az élet szánt nekem. Akkor még nem tudtam, hogy Yugyeom ezt fogja tenni, s hogy ő lesz az, aki ekkora fájdalmat okoz nekem. Régen nem ezt gondoltam a legnagyobb botránynak, ami velem történt ebben az évben, viszont mára tudom, hogy bizony ez az, ami kiérdemelte ennek a helyét az én táncomban.

A dal hirtelen ismét lassú lesz a 4. perc 26. másodpercnél. Én is már csak lelkem fáradalmát jelzem mozdulataimmal. Megviselt testem nem nyugszik. Mozog a zene lágy ütemére, hisz a bennem tomboló tűz nem engedi neki a pihenést.

Egyre jobban lassulok, ahogy a dallam is. A végén már csak magamat átölelve dülöngélek, s letérdelek, majd felveszem az utolsó pózt. Bal karomat felemelem, fejemet kissé elfordítom, szemeimet lehunyom, s eltakarom az arcomat az alkarommal tenyeremet a közönség felé mutatva.

A mellkasom hevesen jár fel-le, s érzem, amint egy izzadtságcsepp végigfolyik a halántékomon.

Hatalmas taps fogad, én pedig lassan felállok, majd meghajolok, s lesétálok. Lent Jimin vár, aki hatalmas mosollyal fogad, s majdnem a nyakamba is ugrik örömében, de még időben megáll, s csak a vállamat akarja megveregetni, de én a derekánál fogva húzom közelebb magamhoz, s zárom szorosan karjaim közé.

- Nagyon ügyes voltál... - suttogta, én pedig elmosolyodtam, miközben a légzésemet próbáltam szabályozni. – Gyere, menjünk az öltözőbe, ott van víz is. – biccentett a fejével Jimin, én pedig csak bólintottam egyet, mivel jelenleg nem tudtam volna megszólalni. Egyszerűen képtelen lettem volna rá, s hiába akartam annyi mindent mondani, egy szó nem jött volna ki a számon.

Mikor beértünk a kicsi helyiségbe, s a párom becsukta maga mögött az ajtót, azonnal annak döntöttem, s megcsókoltam. Tudtam, hogy itt nincsen kamera, hiszen elég durván sértenék vele az emberek jogait, na meg teljesen üres volt. Egészen nyugodtan ízlelhettem emiatt édes párnáit.

Eleinte bár meglepett volt, de hamar viszonozta is, s nyakam köré fonta karjait.

- Tehát jó voltam? – kérdeztem rá, miután elváltam, ő pedig bólintott egyet.

- Tökéletes. – nyomott egy utolsó puszit a számra.

Délre végzett az utolsó ember, mivel volt egy 30 perces szünet. Oda akartam menni a szüleimhez, de akkora volt a tömeg, hogy elvetettem ezt az ötletet. Meg is írtam a tesómnak, hogy majd találkozunk a végén, mert lehetetlenség közlekedni.

Az eredményhirdetés egy jó másfél órával később történt, mert nehéz ilyen sok művész között eldönteni, hogy ki legyen az első, második és harmadik helyezett. Mindannyiunknak fel kellett mennie a színpadra a felkészítőtanárral. Tartott a zsűrielnök egy hosszabb beszédet, amiben mindenkit megdicsért, s elmondta, hogy rettentően tehetségesek vagyunk és ezért is volt irdatlan nehéz meghozni a végső döntést.

Két különdíjas lett, akik csináltak egy-egy fényképet, amikor átvették a jutalmukat. A két lány nagyon örült ennek, ez is szerintem gyönyörű eredmény.

Aztán jöhetett az izgulás. A dobogósok kihirdetése.

- Nagyon nehéz volt meghozni ezt a döntést, mint említettem, hiszen csodálatos előadásokat láthattunk a mai nap folyamán elképesztő emberektől. Nem is szaporítom tovább a szót, lássuk is... - vette elő a kis borítékokat, amiben a nevek vannak. – A harmadik helyezett nem más, mint Kang Eunjeong az Incheon Oh Jihoon Művészeti Iskolából. – mosolygott a nő, mire a lány hatalmas vigyorral kilépett, s a jutalmáért ment, miközben könnyezni kezdett. Megtapsoltuk őt, akárcsak a különdíjasokat, hiszen megérdemelte. Szerintem nagyon ügyes volt, bár sajnáltam, hiszen ő volt az, aki az utolsó számot húzta. – A második és az első helyezett között nagyon sokat gondolkoztunk a társaimmal, mert mind a ketten nagyon magas pontszámot értek el, szinte hibátlan előadást mutattak be. Tehát a második helyezett a szöuli Lee Yejun Művészeti Iskolából Jeon Jungkook. – mondta ki a nő a nevemet, én pedig mosolyogva meghajoltam, s megköszöntem azoknak, akik gratulálni kezdtek, amikor előléptem.

Egy üvegből faragott díjat kaptam, illetve egy-egy puszit az arcomra a nőtől, aki meglepő módon nem szúrt, pedig az ilyenek mindig szoktak.

Innentől nem is figyeltem, hogy ki lett az első, mert bevallom, nem érdekelt. Túlvagyok ezen is, s én büszke vagyok erre az eredményre. Nem vagyok szomorú azért, mert csak második lettem. Számomra ez is egy csodálatos helyezés.

Az öltözőbe mentünk, hogy végre átvehessem az utcai ruháimat, amikbe jöttem. Picit lassabban öltöztem, így mire kész lettem, már csak ketten voltunk a kis helyiségben.

- Nagyon ügyes voltál, szerintem ez egy gyönyörű eredmény. – mondta a párom, én pedig bólintottam egyet, s vigyorogva felnéztem rá, hiszen éppen a cipőmet húztam fel.

- Egy csókot nem kapok azért, mert ilyen ügyes voltam? – próbáltam vele üzletelni, mire elnevette magát.

- Úgy volt, hogy akkor kaplak le, ha megnyered. – incselkedett, én pedig fel is keltem, miközben visszaemlékeztem a mi kis alkunkra, amit még régen kötöttünk, miszerint ha nyerek, Jimin mindenki előtt megcsókol.

- Igaz... - bólogattam az államat fogva, majd lenéztem rá, hiszen alacsonyabb, mint én, s elmosolyodtam. – Akkor én csókollak meg téged. – fogtam a derekára, s léptem közelebb hozzá, ő pedig már a vállamra is fogott, miközben csodás hangján felkuncogott.

Össze is érintettem ajkainkat, s lágy csókba kezdtünk, melyet az ajtó nyitódása zavart meg. Azonnal elugrottunk, nehogy valaki meglásson minket, de hatalmas kő esett le a szívemről, mikor megláttam, hogy csak Soyeon az, mögötte a szüleinkkel. Vigyorogva jött ide, s ugrott rám, míg én nevetve tartottam meg a testvéremet.

- Annyira büszke vagyok rád, Kook! – ölelt, s lábait összefonta derekamnál, hogy azzal is tartsa magát.

- Mind azok vagyunk. – léptek be az ősök is, s csukták be maguk után az ajtót. Anya Jimin mellett állt meg, s át is karolta őt, amit én mosolyogva néztem.

A szüleim nagyon megkedvelték Jimint, amióta volt az a közös ebéd, ennek pedig nagyon örülök. Elfogadták a kapcsolatunkat, s a káosz, ami keletkezett tisztulni látszott. Sőt, talán már nem is a vihar miatti fekete felhős eget néztem, hanem a tisztát. Hosszú volt, de végül átvészeltük. Azt hiszem, boldogan kijelenthetem, hogy az én furcsa életem is kezd normális lenni. Nem tökéletes, de nem kell annak lennie.

Viharos nap, sötét fellegekkel borított ég, melynek kékét nem látja szemed. Könnyét hullatja ő, s dühét adván ki tör, s zúz.
Megrémíti az embert durvasága. Fél, retteg tőle, az erőszakostól. Attól, ki semmi jót nem ígért. A rossztól, a gonosztól, ki csak eddig többet ártott, mint jót tett. Olykor fagyos szíve könnyeit is azzá tészi, s mindent, mi útjába kerül, elveri. Kiáltása hangos, rémisztő, s fuvallata olyan, mely zsenge, vagy akár öreg fát csavar ki helytéről. Hosszú karja messzire elér, s kit elkap, az nem kíván köszönetet néki, s Istenének, kihez tenyerét összeérintve esdekel.
Lassan tisztulni látszik az ég... Meglátod a távolban a szépet, a kéket, s a napnak fényes sugarait az árnyas felhők mögül.
Remény szikrája csillan szemtiben.
A felhők tovább állnak, az ég pedig ismét tiszta lészen. A föld vizes a könnyektől, a fák pedig meghajoltak, ha megmaradtak ebben a vészben.
Vannak pillanatok, mikor a kilátástalan helyzet olyan, mint a vihar. Félsz tőle, s néhány értéket elveszítesz miatta.
Viszont egy dolgot ne feledj, vésd eszedbe, hogy soha ne menjen ki emlékezetedből...
A vihar után az ég sokkalta kékebb, s a nap sugarai szebben fénylenek, mint előtte.

Hello Sütikék! Itt is van a következő rész, amiben végre megtudjátok a verseny eredményét. Meglepődtetek?☺️

Nem szerettem volna, hogy Kook nyerjen, már a történet elején tudtam, hogy benne lesz a dobogósok között, de nem lesz első. Remélem nem gond😌♥️

Holnap felkerül az utolsó rész, illetve az epilógus. Rendesen izgulok😅😂 Alig bírtam a véremmel, mert már egy ideje kész vannak a részek, csak ugye instára kitettem a dátumokat, szóval igyekszek azokhoz tartani magam😌

Akinek esetleg kérdése van a könyvvel kapcsolatban, az nyugodtan leírhatja, mert akkor szívesen válaszolok rá a történet végén.♥️♥️

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook