Másnap reggel úgy másztam ki az ágyból, mint egy zombi. Alig tudtam aludni, bár szerintem teljesen érthető, hogy miért. Egész végig azon kattogtam, hogy mégis ki a franc küldhette a képeket. Le merem fogadni, hogy ugyan az, aki anno Jiminnek. Az már biztos, hogy szét akar választani minket, de miért?

Mivel tegnap nem mentem fürödni, s amúgy se aludtam sokat, emellett korán is keltem, ezért elmentem tusolni. Legalább a hideg víz felkelt valamennyire. Fáradt vagyok, de mihelyt arra gondolok, hogy mekkora szakadék szélén állok most, éber leszek. Ez az egész egyszerre fáraszt el és emeli meg az adrenalinszintem.

Levetkőztem, s beálltam a zuhanyzóba, majd folyatni is kezdtem magamra a vizet. Szerintem egy fél óráig biztosan álltam ott, még a tusfürdővel se kentem be magam. Csak bámultam, s gondolkodtam. Bele fogok őrülni ebbe...

Mikor kopogást hallottam az ajtón, a falap felé fordultam.

- Ki van bent? – ismertem meg anya hangját a túloldalról, mire leállítottam a vizet.

- Én. Mindjárt végzek. – mondtam, s azonnal a kezembe is vettem a kis flakont, hogy a mentás illatú tusfürdőből nyomjak a markomba, s azt elkenjem a testemen.

- Rendben. – ásított egyet, s el is ment.

A fejemet a csempének döntöttem, s vettem egy mély sóhajt. Annyira bemosnék annak, aki ezt tette. Akkora egy gyáva féreg, hogy névtelenül, arctalanul csinálja mindezt. Én tisztában voltam a veszéllyel, ami akkor lesz, ha lebukunk, hiába reménykedtem, hogy nem fog bekövetkezni, mégis vállaltam. Akkor ő miért nem fedi fel magát? Semmi nyomunk sincs. Mindent, amit eddig elértünk, tönkre tehet egy kis senki. Biztosan utálhat minket, de miért? Mit tehettünk, amiért ez az ismeretlen mindent elkövet annak érdekében, hogy szétválasszon minket?

Hiába mondtam anyának, hogy hamarosan végzek, szerintem várnia kellett rám egy jó 10 percet még, hiszen még fogat is mostam. Nem panaszkodott ennek ellenére, csak bement ő is, hogy elvégezze a reggeli mosakodását. A szobámban kutatni kezdtem, hogy milyen ruhát vegyek fel, emellett megnéztem az időjárás jelentést is. Az már biztos, hogy maszkot viselnem kell, hiszen elég csak kinéznem az ablakomon, s látom a semmit. Ma is magas lesz a szmogtartalom a levegőben. Erre szimplán csak a számat tudom húzni. Hozzá vagyok szokva ehhez, mégsem szeretem, mert rohadt meleg van és szájmaszkban még nehezebb elviselni.

Gyorsan kiszedtem egy farmernadrágot a szekrényemből, s egy fekete pólót is. Ehhez a szintén fekete szájmaszkomat szerettem volna felvenni, ám sehol sem találtam, pedig feltúrtam érte az egész szobámat. Lehet, hogy a tesómnál van, esetleg a szárítón. Múlt héten még hordtam is, szóval biztosan itt kell lennie valahol.

Kimenve hallottam a fürdőből a víz csobogását. Minden bizonnyal anya frissült fel, így a tesóm szobája felé vettem az irányt. Bekopogtam, s mikor hallottam, hogy szabad, benyitottam.

- Nincs nálad a fekete szájmaszkom? – kérdeztem, mire szőke ikertesóm gondolkodni kezdett, s kinyitotta az egyik fiókot, ahol az övéi vannak. Pár perc múlva felém fordult.

- Itt nincs. – rázta a fejét.

- Akkor a szárítón lesz... - motyogtam magamnak, s láttam, hogy Soyeon helyeslően bólint. Már indultam is ki, mikor utánam szólt.

- Várj... - mondta, mire kíváncsian néztem rá. – Te... Most komolyan kopogtál, mielőtt bejöttél? – ráncolta a szemöldökét, mikor realizálta magában, hogy mit csináltam. – Hát ez fura... - erre csak vállat rántottam, miszerint nem érdekel különösebben a dolog, s kimentem. – Ajtó?! – kiáltotta utánam, hiszen nyitva hagytam, de én nem törődtem vele.

Szerencsére anya már nem volt bent, így gyorsan elvettem a szárítóra felakasztott szájmaszkomat, s visszamentem a szobámba. Még volt egy csomó időm indulásig, viszont nem szerettem volna ismét a gondolataimmal maradni, ezért úgy terveztem, hogy elsétálok az iskolába.

A hátamra kaptam a táskámat, amiben volt vagy két füzet és egy tolltartó, s a sporttáskámat a vállamra hajítottam, amiben pedig a váltásruháim és a cipőm volt. Lementem a lépcsőn, s a nappaliból hangokat hallottam. Mindenki lent volt és reggelit készítettek, míg apa, a konyha-analfabéta csak megterített.

- Hát te? – nézett rám anya furcsán, majd a falon lógó órára. – Nem reggelizel?

- Gyalog megyek. – mosolyogtam rájuk kissé erőltetetten, majd el is indultam, miután intettem nekik egyet, s felvettem a cipőmet.

Mivel busszal sincs olyan közel az iskola, ezért nyilván több idő kellett, mire odaérek. Viszont még így is beelőztem a tesómékat, elvégre senki sem volt még bent a kis csapatunkból. Az első óránk irodalom, ezért azonnal a terembe mentem, s leültem a szokásos helyemre, miután köszöntem az osztálytársaimnak. A fiúkkal lepacsiztam, míg a lányokat megöleltem. Ez első óta szokás nálunk. Ez pedig az utolsó évünk, most még inkább ragaszkodunk egymáshoz. A többi osztályról ugyanez nem mondható el. Hiába mi vagyunk a legzűrösebbek, a legjobbak is.

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, mikor megérkeztek a többiek szépen sorjában. Elsőnek Taehyung futott be, akivel beszélgettünk, bár fingom sincs, hogy miről. Válaszolgattam, de egyáltalán nem voltam ott fejben, ezért nem is emlékszek arra, hogy miről volt szó. Szerencsére nem kérdezett sosem rá, hogy figyelek-e, na meg többségében ő jártatta a száját.

Utána érkezett együtt Soyeon és Yugyeom, hiszen közel lakunk, egy busszal is szoktunk járni, csak én olykor-olykor kihagyom ezt.

- Veled mi lett? – ült mellém Gyeom, s nézett rám furán. – Olyan vagy, mint a mosott szar. – hajolt bele a képembe, de én annyira nem voltam magamnál, hogy csak lassan ránéztem, ő pedig száját elhúzva inkább arrébb ment. – Oké, valami nagy gáz van. – bólogatott, de mikor nem válaszoltam, csak ugyan úgy a gondolataimba meredve próbáltam rendet tenni a fejemben és felállítani egy fontossági sorrendet.

Először valahogy a szüleimnek és a tesómnak kellene beadagolnom, hogy úgy néz ki, egy kukacra áll fel az enyém. Vagy először azt kellene megtalálnom, hogy ki az, aki a képeket csinálta? Basszus! Nem tudom, hogy mit kellene csinálnom!

- Ez miért tépi a haját? – kérdezte Lisa, s felém biccentett a fejével.

- Nem tudom, de reggel óta fura... - motyogta Soyeon.

Szerencsére nem kérdezgettek tovább. Jimin próbált szokásosan boldog lenni, de bár láttam rajta, hogy elég erőltetett az egész. Egymásra pillantottunk, de nem mertünk a másikhoz szólni. Így is lopva tekintettem rá, ahogy ő is rám.

Mivel nyakunkon az országos, szokásosan elmentünk gyakorolni. Beszélgettünk arról, hogy gyanakszok-e valakire. Természetesen a válaszom nem volt, hiszen azóta se jutott egy ember se az eszembe. Így tényleg az egészből táncolás lett, amit nem is bánok, mert addig se arra koncentrálok, hogy minden összedőlni látszik körülöttem.

- El fogom mondani a szüleimnek, hogy együtt vagyunk. - jelentettem ki, mikor már a cuccainkat pakoltuk össze. Jimin nagyokat pislogva fordult felém.

- Te... Tessék? - kérdezett vissza. Teljes testemmel felé fordultam, s a szemeibe néztem.

- Nem fogom megvárni, hogy az az ismeretlen pöcs helyettem cselekedjen. - mondtam. - Nekem kell közölnöm velük, sokkal jobb lenne, mintha őket is szembesítené valaki más a tényekkel.

- Igazad van... - bólintott, majd közelebb jött, s megölelt. Én is átfontam teste körül a karjaimat, s a hajába nyomtam egy puszit. - Szerinted hogyan reagálnák le? - kezdte simogatni a hátamat.

- Őszintén? Fogalmam sincs. - sóhajtottam egyet. - Mindenesetre remélem, hogy nem teszik ki a seggemet. - rántottam vállat, hiszen jelenleg sehova se tudtam volna menni.

- Majd laksz nálam. - nézett fel rám. - Úgyse leszek már. Beadtam a papírt és ki kell vennem a szabadságokat.

- Meddig leszel? - kérdeztem.

- Hétfőn már csak a cuccaimért megyek be. - csengett szomorúan a hangja.

- Basszus... - motyogtam.

- Nem szóltam a többieknek, nem volt pofám eléjük állni. - nevetett fel keserűen. - Nagyon sokan akartak nekem adni rózsát ballagáskor. Például Tzuyu is, mert sokat fejlődött és ezzel akarta megköszönni...

Ha neki nincs pofája, akkor én mit mondjak? Miattam kell elmennie...

Hamarosan lejárt a bérlésünk ideje, így haza is indultunk mind a ketten. Úgy terveztem, hogy szombaton mondom el a szüleimnek, hogy mi a helyzet. Jobb hétvégén kiheverni, mint hétköznap, s ha tényleg el kellene mennem, akkor legalább össze is tudok cuccolni.

Ma Jimin a szüleinél van, de holnap már otthon lesz, így ha tényleg rosszul sülne el az egész vallomás, akkor hozzá fogok menni. Mindenesetre reménykedem abban, hogy ordibálás és szidás nélkül meg tudunk beszélni mindent.

A buszon elég lelket öntöttem magamba, s eldöntöttem, hogy ma estére szervezek egy közös programot velük. Had legyenek jó emlékeim.

Lehet nem kellene rögtön a rosszra gondolnom, de ilyen esetben az ember nem tud mást tenni. Rögtön a legrosszabb. Akkor talán kisebb csalódás éri, hiszen számított rá.

- Megjöttem. - kiáltottam el magam szokásosan. - Halljátok, nem rendelünk valami kaját és nézünk valamilyen filmet? - kérdeztem, miközben a cipőmet vettem le. Bementem a nappaliba, ahol meg is láttam a családomat, akik érkezésemre felkapták a fejüket. - Nos? - néztem szét.

- Jungkook, ez... - kezdett bele Soyeon, mire felvontam az egyik szemöldökömet. Eléggé sápadt volt, s eleinte nem is gondoltam, hogy mi lehet, amíg meg nem láttam a kis üvegasztalon a fehér borítékot és pár képet.

- Te halál komolyan kavarsz azzal a tanárral, vagy ez csak egy szar vicc?! - fordult felém anya, s láttam rajta, hogy elég ideges. Szinte kétségbeesett képet vágott.

Lehajtottam a fejem, s beharaptam az alsóajkam.

- Tudom, hogy milyen választ vársz. - motyogtam, majd a szemeibe néztem. - De olyat nem adhatok. - ráztam a fejem.

- Ne őrjíts már meg, hogy te ehhez hasonlóan buzi vagy! - dobbantott egyet, s könnyei útnak indultak.

Nagyon zavart, hogy Jimint így nevezi meg. Ő nem tárgy...

- Én... - remegett meg a hangom egy pillanatra. Azt hiszem, hogy a magabiztosságom addig tartott, amíg fejben lejátszottam ezt a jelenetet, ahol szombat van, nem péntek este, és ahol én mondom el az igazságot a szüleimnek, nem pedig egy ismeretlen. - Szeretem őt. - suttogtam.

- Nem szereted! -vágott közbe anya szinte kiabálva. - Ő egy férfi!

- És? És akkor mi van? - tártam ki a karjaimat. - Ugyan olyan ember, attól, hogy nincsenek nagy mellei és nem tud gyereket szülni. - mondtam. - Semmiben sem különbözik a kettőnk kapcsolata a tietektől vagy Soyeonéktól!

- Rohadtul nem egészséges, nem így teremtett az Isten!

- Jaj, nehogy beállj hirtelen hívőbe, mikor sose voltál az. - temettem az arcomat a tenyereimbe. - Nem lettem más attól, hogy egy férfi a párom. Ugyan az vagyok, aki évekkel ezelőtt is, semmi sem változott.

- Az utcán mindenki undorodva fog nézni rátok! - beszélt ismét fennhangon anya.

- Miért? Mert nem állok be az unalmas normál sorba? Mert más vagyok, mert másba szerettem bele? Talán hozzám se fognak érni, mert azt fogják hinni, hogy a melegség elkapható, mint a lepra?! - nevettem fel hitetlenkedve.

- Nem szeretheted őt! Az én fiam nem buzi! - kiáltott anya sírva, s le is ült a mellette lévő kanapéra, s zokogni kezdett. A testvérem azonnal mellé guggolt, s a hátát kezdte simogatni.

Apa sóhajtott egyet. Ő volt az egyetlen, aki egy szót se szólt. Reménykedve néztem rá. Egy pillanatra el is kaptam a tekintetét, de csak felkelt, s némán elment a szobájukba, ahol magára zárta az ajtót.

Csend volt, csak anya sírását lehetett hallani, s ahogy azt motyogja, hogy ez csak egy rossz álom, az ő fia nem lehet buzi.

Szomorú voltam. Rettentően magam alatt voltam. Csak annyit szerettem volna, hogy ezt én tehessem meg, de ezt is elvette tőlem az az ismeretlen. Anyáékra néztem, majd a folyosó végén lévő csukott ajtóra, ami mögött apa van és ki tudja, hogy mit gondol. Semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról.

Szó nélkül mentem fel a szobámba, s pakoltam össze pár napra elegendő ruhát, hiszen egyáltalán nem akartam itthon maradni. Az iskolás cuccaimat is elraktam, illetve a töltőmet, s el is indultam. Soyeon rám nézett, de nem állított meg. Lehajtott fejjel vettem fel a cipőmet, amitől csak pár perce, maximum fél órája szabadultam meg. Szipogtam egyet, s letöröltem a kibuggyanni készülő könnyeimet, majd elhagytam a lakást.

Egyetlen helyre mehettem, az pedig a legjobb barátom lakása volt. Meg is nyomtam a csengőt, mikor megérkeztem.

- Jungkook? - nyitott ajtót Gyeom, s nagyokat pislogva nézett rám. - Mi a... Na jó, mi a fasz történt? - kérdezte, mikor meglátta nálam a rengeteg cuccot. Csak vállat rántottam.

- Volt egy kis zűr otthon, és... - nevettem fel kínosan. - Szóval maradhatnék ma estére? - nyögtem ki.

- P... Persze. - nyitotta ki az ajtót, én pedig be is mentem, s levettem a cipőmet. - De mi történt? Még sosem volt olyan, hogy el kellett menj otthonról.

- Mindent tudnak. - sóhajtottam, miután letettem a szobájában a cuccaimat. Yugyeom leült az ágyára, s minden figyelmét nekem szánta. - Valaki, aki a képet küldte Jiminnek anno, az most küldött az igazgatónak is párat, amin mi vagyunk és a szüleimnek is. Anya teljesen kiakadt, Soyeon össze volt zavarodva, apa pedig... - túrtam a hajamba. - Nem tudom. - sóhajtottam.

- Baszki... - mondott csak ennyit, mikor feldolgozta a történteket. - De mégis ki volt? Rajtunk kívül senki sem tudott róla. Legalább is én úgy tudom, és amúgy is, mi lenne ezzel a célja?

- Fogalmam sincs, de lassan beleőrülök. - ültem le én is az ágyra. - Nem tudom, hogy mit kellene tennem, Gyeom... - ráztam a fejem. - Nem akarom elveszíteni a családomat, de Jimint sem. - húztam a számat.

- Egyiket sem fogod. - mondta. - A szüleid szeretnek téged, ezt tudod jól. Anyud most ki van akadva, ami szerintem teljesen érthető. Erre egyikük sem volt felkészülve, de biztos vagyok benne, hogy minden meg fog oldódni. - tette a kezét a vállamra, s elmosolyodott, mire nekem is muszáj volt ezt tennem.

- Kösz haver, nem is tudom, mi lenne velem nélküled.

- Hát tető nem lenne a fejed fölött. - nevetett.

Szakadék szélén, halál peremén állva kiáltok vak, sötét világban, hol senki sincs, mégis remény csillaga fénylik szememben. Könnyem szüntelenül folyik arcomon. A sós cseppek áradó tavaszi folyókká lészenek, s hangom egyre hangosabb. Ám nem elég erős, hogy valaki meghallja.
Hibás vagy, szerelmes galamb, Ámor nyilának áldozata. Hibás vagy, mert szeretsz, csókolsz, s érzel. Mert olyan táncba kezdtél valakivel, ami más dallamot követel magának. A szél-mester nektek húzza a nótáját innentől, de ez már nem mindenkinek tetszik. Mert irigyek, s rosszak.
A dallam lágy, lassú, az ítélkező tömeg dobogása teszi gyorsabbá, s göröngyössé. A karmester viszont nem hagyja veszni saját zenéjét, s a táncosok sem hagyják abba lábuk egységes mozgását.
Hallod a kiáltásomat? A kétségbeesett hangomat?
Egy vándor az, ki arra jár, s elém guggolva kezét felém nyújtá, röpképtelen galambnak. Felhúz, s mögötte már nem az ürességet látom, amit akkor, amikor lent segítségért kiáltoztam. A tömeg volt a távolban. A tömeg, ami idetaszított, s ami eltűnt, mikor csak egy karra volt szükségem, ami felhúz innen.
Egy volt, aki mellettem volt. Egy, ami jelenleg minden számnál nagyobb volt.

Hello Sütikék! Meghoztam az új részt, amiben végre megtudhatta mindenki, hogy milyen reakciója van Kook szüleinek erről az egészről😌

Tudom, hogy picit durva, ennek ellenére hanyagoljuk a gyűlölködő hozzászólásokat, hiszen ez az én kitalációm, én szerettem volna, hogy így történjenek. Emellett még nincs vége a könyvnek, tehát bármi megeshet😇♥️

Ezzel természetesen nem azt akartam kifejezni, hogy ne írjátok le a véleményeteket, csak az előző esetből tanulva tettem ide ezt a kis szösszenetet.

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook