Hajnali háromig biztosan bulizhattunk és ihattunk, mert egyszerűen annyira jó volt a hangulat, hogy nem voltunk fáradtak. Mindenki arcán mosoly volt, s ez fantasztikus érzéssel töltött el.

Nem is tudom, hogy mennyi lehetett az idő, mikor azt hallottam, hogy valaki matat mellettem. Lassan nyitogatni is kezdtem a szemeimet, hogy meglessem, ki az, aki babrál a közelemben. Jimint láttam, amint az egyik földön lévő poharat veszi fel, s rakja bele egy szemeteszsákba. Miután nyöszörögni kezdtem, felém nézett, én pedig megfogtam a kezét, amiben éppen egy pohár volt.

- Nem fekszel vissza? – kérdeztem rekedtes hangon. – Majd a többiekkel együtt megcsináljuk.

- Legalább kevesebb marad. – suttogott, nehogy felébresszen valakit. – Pihenj tovább. – mondta, de én nem engedtem el.

- Egy csók és segítek neked. – vigyorogtam. Mondjuk mindenképpen segítenék, de ha ad egy puszit is mellé, akkor sokkal könnyebben fogom végezni a dolgomat, hiszen megkaptam az előleget.

- És ha nem adok? – kérdezett vissza szemtelenkedve, mire elmosolyodtam, s közöltem vele, hogy akkor megszerzem magamnak, amit akarok, és amit megérdemlek. Erre csak elnevette magát, s közelebb hajolva nyomott egy aprócska csókot a számra. – Innen nincs visszaút, már kénytelen leszel kikelni és segíteni nekem takarítani. – mondta, s fel is egyenesedett, elvégre eddig guggolt.

Természetesen eszemben se volt továbbra is lazítani vagy húzni a lóbőrt, inkább kimásztam a hálózsákból, s picit megigazítottam a pólómat, hiszen az valami csoda folytán megtekeredett rajtam. Nem értem, ezen a kicsi helyen forgolódni se lehet igazán, de nekem ezt is sikerült összehoznom. Legalább is gondolom, hiszem mi másért lenne ilyen hihetetlen formációban rajtam a felsőm?

Bevallom, borzasztó volt sajgó fejjel le-fel hajolgatni, hiába nem ittam le magam a sárgaföldig. Nem tudom, hogy Jimin miért ennyire fitt. Bár tény, ő kevesebb alkoholt fogyasztott, mint én, de tudtommal jobban is bírja tőlem a piát.

- Jól érezted magad? – kérdeztem Jimint, mikor ismét közelebb kerültünk egymáshoz, hiszen amíg ő az aula egyik végét, addig én a másikat takarítottam.

- Igen, nagyon jól. – mosolygott, s felém fordult. – Nagyon kedves volt ez tőletek. Sosem hittem volna, hogy azt fogod nekem hazudni a verseny előtt, hogy lesérülsz, menjek érted a suliba, aztán ott állsz mosolyogva a többiekkel. Persze arra se számítottam, hogy ők is megtudják, hogy mi a helyzet kettőnkkel. Mindenesetre nagyon örülök, hogy elfogadták és örülnek, illetve nem haragszik rám senki, amiért nem szóltam. – dőlt neki az egyik asztalnak, s mosolygott rám, mire a szemei eltűntek.

- Örülök, hogy boldog vagy még akkor is, ha miattam elveszetted a munkádat. – támaszkodtam meg a falapon, így bezárva őt.

- Nem miattad volt. – rázta a fejét. – Meg amúgy is, én örülök annak, hogy így alakult, mert nem egy cellában csücsülök. – kuncogott halkan, mert mindenki más aludt, őket pedig nem szerettük volna felkelteni.

- Hát igen, másképp járhatnék be hozzád, hogy legyen legalább havi egy börtön-szexed. – morogtam szemtelenül mosolyogva az ajkaira, mire megcsapta a vállamat, de azért hagyta, hogy egy hosszabb csókban részesítsem.

Mire a többiek felkeltek, mi a munka nagyrészét elvégeztük, amiért nem győztek hálálkodni nekünk. Meglepett viszont az, hogy Hyerin tanárnő is maradt segíteni nekünk, s egyáltalán nem volt morcos, sőt, ugyan úgy tegezhettük, pedig elvileg mára már lejárt a határidő. Ő is ivott azért rendesen, de sokkal kedvesebb volt. Legalább megtapasztaltuk ezt az oldalát is, így év végén.

Délutánra már a padokat is visszahordtuk és ez a hely szerintem nem csillogott még ennyire, mint most. Remek munkát végeztünk. Mondjuk az egésznek Sana volt a megmentője, aki felkészült és egy kész patikát is elhozott a táskájában a szakék mellett. Biztos meggazdagodott volna, ha egy szem gyógyszerért most pénzt kér.

Mindenki sok szerencsét kívánt Jiminnek a jövőben, ahogy ő is az osztálytársaimnak, utána pedig egyesével megölelték őt. Őszintén szólva, nagyon jó érzés boldognak látni őt és a többieket is. Szinte érzem, ahogy a melegség, amit a többiek mosolya okozott, szétáramlik a testemben. Hyerin tanárnőnek igaza volt. Valami jót is csináltunk, hiába nem helyes úton.

- Jungkook. – jött ide hozzám Soyeon, mikor mi is menni készültünk. Felé fordultam, s kérdően néztem rá, akárcsak Jimin, aki mellettem állt. – Nem hazudtam arról anyáéknak, hogy hova jöttem most. – mondta, mire meglepetten pislogtam rá.

- És elengedtek? – kérdeztem nagy szemekkel, mire elnevette magát.

- El. – bólintott. – És mondták, hogy adjak át egy üzenetet. – döntötte oldalra a fejét, majd kedvesen elmosolyodott. – Holnap várnak titeket ebédre. – simította meg a vállamat, majd elköszönt tőlünk, s el is indult, hiszen pár perc és indul a busza.

Mondanom se kell, hogy mennyire lesokkoltam akkor. Fogalmam se volt, hogy mire számítsak, bár gondolom Soyeon nem azért mondta el nekem, mert anyáék Jimint is le akarják hordani mindennek. Azt biztosan nem hagynám.

Viszont ha nem hazudott anyáéknak arról, hogy hova ment, akkor nekem füllentett, hiszen azt állította, hogy a szüleink úgy tudják, hogy Taehyunggal megy sátorozni. Persze nem gond, hogy nekem nem mondott igazat, de mégis bennem van a félsz, hogy mi van, ha...

Jimin hozzám hasonlóan gondolkodóba esett, csak míg az én fejem kétségbeesett volt, addig ő nyugodtan nézte a megszokott utcát a busz –kivételesen tiszta- ablakán keresztül. Kettőnk közül általában ő szokott többet agyalni a dolgokon és idegeskedni, most viszont fordítva volt. Jimin volt a csendes, míg én azt terveztem, hogy kiugrok az ablakon, hiába csak résnyire volt nyitva.

Mikor hazaértünk, akkor sem lett jobb a dolog, ugyan olyan feszült voltam. Holnap ebédig nincs olyan sok idő, én nem tudok felkészülni! Nem is értem, hogy a párom ilyenkor hogy tud nyugodt lenni...

Épphogy lehúztam a cipőmet, még a helyére se tettem, pedig tisztában vagyok azzal, hogy Jimin nem szereti a kupit. A folyosón befordultam jobbra, s a kanapéra vetettem magamat. A hirtelen eséstől még a fogaim is összekoccantak, mire fájdalmasan nyögve nyúltam oda.

- Azért ne verd ki a saját fogad... - sóhajtott a barátom, s hallottam, amint az én cipőmet is a helyére teszi, majd bejön a nappaliba. Leült arra a kicsiny helyre, amit hagytam és simogatni kezdte a fejemet. – Ne aggódj... Soyeon csak nem mondta volna ezt, ha a szüleidnek hátsószándéka lenne.

- Igen, de azóta még egy rohadt üzenetet se tudtak küldeni, hogy élek-e még! – fordultam a hátamra, s helyezkedtem úgy, hogy a fejemet Jimin ölébe helyezzem, hogy a homlokomat is tudta simogatni. – Előre látom, hogy kellemetlen lesz az egész. Azt se tudom, hogyha megyünk, akkor csak menjek be az ajtón, vagy csengessek, mint egy idegen. – húztam a számat, amire Jimin egy pici csókot nyomott.

- Túl sokat agyalsz ezen. – mondta. – Inkább pihenj picit.

- Te nem is izgulsz, hogy találkozol a szüleimmel? – néztem fel rá, mire mondta nekem, hogy de, nagyon is izgul. – Akkor? Olyan nyugodtnak tűnsz, mint egy halott a temetésen... - jegyeztem meg, mire elnevette magát, s közölte velem, hogy hülye vagyok.

- Szerintem nem lehet rossz szándékok, ha meghívtak engem is. Ha pedig úgy van, akkor szépen elsétálunk. – rántott vállat.

- Nem is félsz, hogy valami olyat mondanak rád? – ráncoltam a szemöldökeim.

- Számomra ők ismeretlenek, hiába a szüleid. Nem ismernek, ha pedig elítélnek, akkor ne is ismerjenek meg. – rántott vállat. – Mondjanak, amit akarnak, egyik fülemen be, másikon ki.

Ekkor felemeltem a kezemet, s az arcára simítottam, később pedig a tarkójára, hogy az ott lévő hajával játsszak. Elmosolyodtam.

- Már jobb. – mondtam, hiszen tényleg jobban éreztem magam, mint húsz perccel ezelőtt.

- Akkor jó... - suttogta ajkaimra, hiszen lehúztam őt, hogy megcsókolhassam. – Szóval... Börtön-szex... - dobott fel egy másik témát, mire elnevettem magam. – És hogy jönnél be hozzám, hm? – döntötte oldalra a fejét kíváncsian, amikor felültem egy hatalmas mosollyal a képemen. – Rendőr leszel táncos helyett?

- Nem rossz ötlet. – bólintottam. – A te őröd leszek és mivel te táncos vagy, ott pedig sok rúd van, nyugodtan járhatsz nekem rúdtáncot.

- Szemtelen vagy. – röhögött rajtam. – De a rúdtáncosoknak fizetnek ám a táncért! Én mit kapnék?

- Ami éppen a zsebemben van és egy forró éjszakát. – daráltam le, s már rá is máztam, hátradöntve őt a kanapén.

***

Egy egész délelőtt azzal ment el, hogy milyen ruhát vegyek fel. Nem akartam elegánsan felöltözni, hiszen mégis csak haza megyek. Jimin bezzeg szokásosan ingbe megy. A szekrénye tele van velük, amit nem bánok, mivel nagyon jól néz ki bennük, de ha nem vele laknék, és nem látnám, hogy néha vesz fel melegítőket is, akkor nem hinném el, hogy vannak olyanjai. Meg persze el se tudnám képzelni őt abban.

- Na? – fordultam Jimin felé, mire végigvezette rajtam a tekintetét. – Nem jó, igaz? A fekete nadrághoz nem megy a bordó ing... - morogtam, s idegesen hozzátettem, hogy a feketéhez nem is illik semmi.

- A feketéhez minden megy. – rázta a fejét a párom. – Maradjon ez. – mondta. – Legalább mindketten valamennyire elegánsak leszünk. – rántott vállat, s ezüstös hajába túrt.

- Biztos jó lesz? – kérdeztem rá bizonytalanul, miután belenéztem a tükörbe.

- Akkor gyere pucéran. – sóhajtott fel. – El fogjuk késni a buszt és várhatunk 15 percet a következőre, ha most nem kezded el felhúzni a cipődet. – indult el, hogy felvegye a saját lábbelijét, miközben lekapta a pultról a tegnap vett ajándékokat, amit a szüleimnek szántunk, illetve Soyeonnak.

Azt nem akartam, hogy még tovább kelljen várnunk, mert tuti bediliztem volna, illetve Jiminnek is az agyára mentem volna azzal, hogy melyik felső jó és melyik nem.

Gyorsan felharcoltam a lábamra a cipőmet, s mivel Jimin keze tele volt, ezért én csuktam be a lakás ajtaját. Utána elvettem tőle két ajándékcsomagot is, mert nem akartam, hogy mind a hármat ő cipelje.

A buszt elértük, bár már az épület előtt volt, szóval át kellett futnunk az utca másik oldalára. Szerencsére nem volt büdös ott, s nem is volt annyi ember, ami azért elég nagy szó a belvárost nézve. Le sem izzadtunk, mert nem volt olyan irdatlan meleg, aminek én örülök a legjobban, hiszen a bordó ingemen gyönyörűen megmutatkozott volna a hónaljfoltom. Nem lett volna olyan kecsegtető látvány.

A lehető leglassabban sétáltam a már jól ismert utcán, mikor leszálltunk a buszról. Nagyon izgultam, s a tenyereim is izzadtak. Jiminen is szerintem most jött ki valamennyire a stressz, hiszen meg se szólalt, csak némán jött mellettem. Rám se nézett, hanem maga elé bámult.

Nagyot sóhajtottam, mikor a kapu előtt megálltunk, Jimin pedig felpillantott rám. Megfogta a kezem, s megszorította, miközben biztatóan rám mosolygott, miszerint bármi lesz, ő itt van velem. Igen... Ő mindig velem volt.

Végül egy mély levegőt véve, melytől még a mellkasom is megfájdult, megnyomtam a csengőt. Szerintem egy percig se kellett várnunk, mikor Soyeon kidugta a fejét az ajtón, s mikor meglátott minket, elmosolyodott.

- Na, mi az? Elfelejtetted, hogy hogyan kell lenyomni a kilincset? – poénkodott, de azért kinyitotta nekünk a kaput, s mind a kettőnket megölelt. – Gyertek be. – biccentett, s mivel egyikünk sem indult meg, ezért ő ment előre.

Én azért nem akartam, mert féltem, Jimin pedig... Nos ő is. Végül nem érdekelte őt, hogy mennyire szeretnék udvarias lenni, mindenképpen ő szeretett volna utoljára bejönni, szóval míg a tesóm elől, s Jimin hátul, én középen lépdeltem be a házba.

Csend volt, még a televízió se szólt, ami méginkább megrémisztett.

Mindenesetre levettük a cipőinket, s én amint felegyenesedtem, szembe találtam magam anyával, aki hatalmas szemekkel nézett engem. Nem mertem mozdulni, nem tudtam, hogy mit mondjak, mit tegyek, ezért csak álltam ott, akárcsak a hátam mögött lévő Jimin, aki szerintem még levegőt se vett, nehogy észrevegyék.

Végül anya megindult felém, s átölelt, miközben sírni kezdett.

- Annyira sajnálom! Mindent annyira sajnálok! Borzasztó anya vagyok... - mondta szomorúan. Én a kezdeti sokkból feleszmélve szorosan magamhoz öleltem, s az én könnyeim is folyni kezdtek. – Nem érdekel, hogy kivel vagy, én mindenhogy szeretlek. Mindenhogy az én kisfiam leszel. – tolt el picit magától, hogy a szemeibe tudjon nézni. – És tudd meg, hogy nagyon büszke vagyok rád, amiért kiállsz amellett, akit szeretsz és nagyon, nagyon, de nagyon szeretlek. Nem érdekel, hogy már ennyi idős vagy, nem érdekel, hogy egyetemre mész, ugyan úgy az én kicsikém leszel. – ölelt meg ismét, nekem pedig nagyon nehezemre esett nem felzokogni. – Ne haragudj rám, hogy ennyire balga voltam...

- Semmi baj, anya... - motyogtam berekedve. – Szeretlek.

Saját akarat... Mi is az pontosan?
Az, mikor az emberek által kialakított sorból képes vagy kiállni. Nem a többieket követni, s nem megfelelni valakinek. Vesd hát le kényelmetlen, szorító álarcodat, ne légy többé bohóc, kinek arcára a mosoly csak festve van. Végy erőt magadon, járd a saját utadat. Az út, melyen átkelsz, göröngyös, veszélyes, de ne add fel. Ezt te akartad, tehát vidd véghez.
A magad ura vagy, szabad, hófehér galamb.
Emlékszel? A múltban sok rossz dolog történt veled, mely sebet ejtett rajtad. Tudod, tisztába vagy vele, hogy begyógyulni nem fog, de az idő múlásával enyhül a fájdalom, mely szorongatja mellkasod. Az, ami rossz volt, felejtsd el. Megtörtént, s a múlton változtatni nem tudsz. Hagyd el, mert életed folyóján lévő kövek közül azon már átléptél, túljutottál. Magad mögött hagytad, mert képes voltál továbblépni, egy új fejezetet nyitni a saját könyvedben, melynek te vagy a főszereplője. S ha hátra nézel, azt mosolyogva, azzal a csodás ajakgörbülettel az arcodon fogod tenni, büszkén. Magadra leszel büszke, a sikeredre. Ha előre nézel, szintén, akarva-akaratlanul fognak ajkaid felfelé ívelő görbületre húzódni, mivel ezzel is közelebb vagy a folyóparthoz, a másik oldalra, mely –akárcsak minden egyes előtted lévő kő- a jövőd, a te célod.
Érted már miért fontos a saját akarat? Mert csak azzal láthatod meg, mi van a folyó másik oldalán.

Hello Sütikék! Itt is van a következő rész! Az idézet a végén egy nagyon régi irományom, de szerintem ideillő, tehát nem szerettem volna külön írni egyet, hanem ezt beletenni. Ez hiába nem különleges, számomra nagyon is az, hiszen kedves a szívemnek a hozzá tartozó történet.

Ezt az egyik barátnőmnek írtam, aki rengeteg bántást kapott a múltban, s ennek eredménye is lett. Mentálisan sérült lett, s nem tud emberek közé menni, egy ideig elmegyógyintézetben is volt. Valahogy üzenni szerettem volna neki, hogy bár a helyzet kilátástalan, sosem szabad feladnia és a múltban ragadni. Ezért írtam ezt neki, s mivel személyesen nem találkozhattunk, az anyukájával küldtem el neki a levelet. Nagyon örültem, mikor csak egy képet küldött nekem messengeren, hogy kitette a falára.

Senki se adja fel, mert nem szabad!

Huh, elragadott a hév, még be is könnyeztemXD

Először is, mielőtt a szavazásra térnénk, szeretném megköszönni a 100k megtekintést!♥️♥️♥️ Sose volt még ennyi egy könyvemen se, és nagyon meghatódtam, mikor megláttam, hogy ennyi van rajta. Sose éreztem magam elég jónak, de ez most dobott az önbizalmamon és a kedvemen is! Nagyon szeretlek titeket!♥️♥️♥️

Na akkor nézzük is a három könyvet, amik közül lehet választani. Egészen 07.24-ig lehet szavazni, hiszen akkor fog felkerülni az epilógus. (Haha, ez a 24 amúgy művös szám, mert akkor lesz a legtovábbtartó órámXD)

Na akkor vágjunk is bele!^^

***
Live yesterday, step into tomorrow

,,- És mondd meg nekem, mi értelme lenne annak, hogy téged is belevonjalak ebbe? Csak útban lennél. – forgattam szemet a hülye ötletére. Könyörgöm, egy fegyvert se tudna megfogni normálisan, nemhogy lőni, ha úgy adódik!

- Akkor sok sikert ahhoz, hogy bejuss oda. Én rendszeresen járok hozzá, míg rólad azt se tudja, hogy ki vagy. Azonnal gyanús lennél neki, szóval... - fordult felém a késsel a kézében, én pedig nagyot néztem, mikor azzal hadonászva kezdett magyarázni nekem. – Nélkülem semmire se mennél. Valld csak be magadnak, egyedül képtelen vagy véghezvinni a küldetésedet. – mutatott a mellkasomra a tárggyal, majd nyugodtan visszafordult, hogy tovább szeletelje a zöldségeket. – De nem bánom, én felajánlottam, édes. Innentől csak könyörögve kaphatsz a segítségemből. – kacsintott, mire csak leesett állal néztem rá. Ezt ő sem gondolhatja komolyan, ugye?"

Jeon Jungkook fiatal korában utazott a családjával Franciaországba, Európa egyik legszebb országába, ám sosem gondolta volna, hogy többé nem fog visszatérni Koreába, s nem látja a szüleit. Átélte a borzalmak borzalmát, s egy része a múltában ragadt. Egy küldetést bíz rá a főnöke, ami eddigi furcsa életét még jobban felforgatja, ennek pedig fő oka a hasonló korú Park Jimin.

(A borítót ezúton is köszönöm még egyszer _TheyCallMeIdol_ ♥️♥️)

***
Blow the whistle

,,- Mégis honnan veszed, hogy belemegyek a kis játékodba, huh? Nem fogom ilyen könnyedén beadni a derekam egy Amerikában nevelkedett gazdag ficsúrnak.

- Látom nem érted a lényeget, Jimin. - rázta a fejét, mire idegesen szusszantottam egyet. - Itt én vagyok a játékvezető és én fogom a sípot fújni, nem te. - lengette meg a kezében lévő telefonját, mire nyeltem egyet. Rá kellett jönnöm, hogy ez a srác tényleg nem viccel velem és mindenre képes a célja elérése érdekében, én pedig nem kockáztathattam. Ez az ő játéka volt, én pedig csak egy bábként szerepeltem, s a szabályokat, melyeket ő írt, követnem kellett, ha nem akartam kiesni és vesztesként végezni.

-Rendben. - egyeztem bele pár perc gondolkodás után."

Park Jimin sportgimnáziumba jár, ahol a röplabdacsapat szerves tagja, egy libero. Teljesen nyugodt és átlagos élete volt mindaddig, amíg a másik osztályba új tanuló nem érkezik, Jeon Jungkook. A fiú Amerikában élt sokáig, nemrég költöztek vissza. Az úszó és Jimin nem ápolnak jó kapcsolatot eleinte, viszont egy idő után muszáj lesz a röplabdás fiúnak változtatnia, hiszen készül róla egy fotó, amit nem szeretne, hogy mások is lássanak. Egy kisebb alkut kötnek; Jungkook letörli a képet, de cserébe Jiminnek meg kell tennie valamit.

***
When the devil is bored

,,- Mondd, te hiszel Istenben? - kérdezte tőlem, mire összevontam a szemöldökeim.

- Kellene? - kérdeztem vissza, s mivel nem válaszolt, gondoltam kifejtem neki. - Nem. Nem hiszek benne. - rántottam vállat. - Sosem láttam, mindenki csak beszél róla, de azt se tudják megmondani, hogy mégis hogy néz ki.

- Tehát abban hiszel, amit látsz, igaz? - fordult felém, mire bólintottam, hiszen ez tényleg így volt. Elmosolyodott. - Akkor legyél az én hívőm, egy ördögé! Engem úgyis látsz. - kacsintott."

Elég unalmas a tüzes pokolban tengetni a mindennapokat, s ezt Jungkook is tudja. Ez az örökké élő, már mindent megtapasztaló ördög ezért is ment a földre, hogy valami érdekeset találjon ott. De a rohanó nagyvárosban csalódnia kell, hiszen minden ugyan olyan; az emberek késnek, a boltok kinyitnak minden nap egy adott időben, minden diák iskolába siet. Unalmas, akárcsak a pokol. Csak kevésbé meleg.

Egyszer viszont valami érdekesen akad meg a tekintete. Jobban mondva valakin. A csetlő-botló egyetemistán, aki egy kész szerencsecsomag, Park Jiminen. Azonnal érdekelni kezdi őt a srác, ezért is dönt úgy, hogy vele marad, hiszen egy szerencsétlen ember mellett, aki a semmiben is képes elzakózni, lehetetlen unatkozni.

***

Nos ez lenne a 3 történet. Ebből kettő normál és egy fantasy. Nyugodtan gondoljátok meg, hogy mit szeretnétek olvasni tőlem a jövőben!

Insta: wattpad.sankook

Ha tetszett nyomj a csillagra, illetve kommentben írd meg a véleményed!^^

xoxo: SanKook