Eve:
- Nem szokásom - szólalok meg hirtelen, megtörve a csendet - összebújni másokkal, miután...tudod - nézek hátra Harvey-ra a vállam fölött.
- Miután végeztetek a szexszel? Igen, az feltűnt abból, hogy már akkor elkezdtél öltözni, amikor látványosan remegtél még.
Visszanézek magam elé, s összepréselem az ajkaim, aztán kinyögöm az igazságot:
- Nem nagyon szoktam szexelni.
- Tessék? - Támaszkodik fel azonnal, s elkezdi az arcom fürkészni. - Mi az, hogy nem nagyon szoktál szexelni?
- Úgy, hogy nem fekszem le minden sráccal, akivel kavarok. Mármint...igen, van amelyikkel le szoktam, de elég ritkán.
- Dehát...azt mondtad, hogy nem veted meg a kalandokat vagy a kavarást.
- Nem is - rázom meg a fejem. - De tudod, a szexen kívül más dolgokat is lehet csinálni az ágyban. Vagy éppen máshol.
- De... - pislog rám döbbenten.
- De? - Vonom fel a szemöldököm és nem fogok hazudni, nagyon szórakoztat, hogy kicsit sikerült elhallgattatnom.
- De, akkor ez...ez nálad hogy megy? Vagy mi...
- Ennyire meglep, hogy nem fekszem össze bárkivel? - Fordulok felé teljes testtel.
- Nem - rázza meg a fejét -, na jó...egy kicsit - ismeri be, amitől kiszakad belőlem egy kis kacaj.
- Oké, akkor elmondom, hogy ez nálam hogy megy. Nem szokásom összefeküdni mindenkivel. Általában tisztázom, hogy nem lesz szex az első alkalommal. Csak nagyon ritkán szoktam valakivel már az elsőre lefeküdni. Viszont tényleg nem vetem meg a kalandokat vagy a kavarást. Én is csinálom, csak...amikor az első találkozás után egy másodikra hívnak, valószínűleg annak a reményében, hogy másodjára igent mondok, lekoptatom őket - vonom meg a vállam. - És sosem jelentkezem újra. Szemétnek tűnhetek, de olyannal nem teszem ezt, aki komolyan akarna valamit. Meg előre tisztázom a szándékaim, senkivel sem játszom. De második találka sosincs. Ezért nem kavarok olyannal, akivel bármikor találkozhatok. Egyetemi társ, szaktárs, szomszéd, edzős társ vagy örökbe fogadás által rokonná vált ember - vetek rá jelentőségteljes pillantást, amitől látom, hogy Harvey szája megremeg, ahogy megpróbálja visszafojtani a mosolygást. - És mindig lelépek, mielőtt esély lenne az összebújásra - sóhajtok fel.
Nem tudom, hogy pontosan mire számítok. Talán arra, hogy Harvey majd őrültnek néz és közli is velem, hogy nem vagyok komplett, de arra biztosan nem, amit ténylegesen csinál. Harvey visszafekszik mellém, finoman maga felé fordít, majd a szemembe nézve, elkezdi az arcomat simogatni.
- De miért nem? - Kérdezi halkan, mintha attól félne, hogy ha hangosan szólal meg, akkor megtörik a varázs.
Lehet, hogy ő így is gondolja.
Eddig világ életemben igyekeztem kerülni őt, mert úgy vonzott, mint a gyertya lángja a bogarakat. Soha nem voltam vele úgy igazán kettesben, hanem mindig kibújtam az ilyen pillanatok alól. Ma viszont...végre megtettem, amire már annyira régen vágytunk és most valami csoda folytán még meg is nyílok neki. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, de valahogy nem tudom megállítani magam. Sőt, egy kicsit tetszik is, hogy végre valakivel őszintén beszélhetek erről. Vagy bármiről. Harvey és én sok mindenben különbözünk, de rengeteg mindenben hasonlítunk is. Éppen ezért érzem most azt, hogy talán semmit nem tudnék mondani neki, amivel változtatnék a tényen, miszerint teljes mértékben megért engem.
- Valószínűleg azért, amiért a szexet sem szoktam bárkivel - felelem én is halkan, mire a kérdő pillantását kapom.
- Azt sem tudom, hogy miért van - ingatja meg a fejét.
Újabb sóhaj hagyja el a számat, ahogy lehunyva a szemeim összeszedem a bátorságom, hogy még jobban megnyíljak neki.
- A szex egy olyan dolog, ami sebezhetővé teszi a két felet. Hiszen olyan helyzetben látod a partnered, amiben más nem láthatja - kezdem el mondani a tetoválását nézve. - Olyankor a testetek egy emberré forr össze és a lelketek is megnyílik valamilyen szinten a másik előtt. Mindenhol érzed a partnered és kitöltitek egymást. Ilyenkor megjelenik az igazi arcunk - nézek félve a szemébe. - És mindezek után összebújni...egy gyönge pillanatban. Ezeket nem akarom megosztani bárkivel - rázom meg a fejem. - Nem akarom, hogy lássák, ahogy gyengévé válok, érted? - Suttogom és megint elkapom a tekintetem, mert úgy érzem, hogy Harvey a lelkembe lát, az pedig kicsit sem tetszik. - Azt sem akartam, hogy te láss összeomolni az írás miatt. Nem szabad megtörtnek mutatkozni mások előtt.
Ha valamit, akkor ezt jól megtanultam a tizenhárom évnyi árvaházban lakás közben. Ott aztán megérezték, ha valaki gyenge és annak sosem lett jó vége.
- Velem mégis itt vagy - szólal meg, s kicsit közelebb húzódik, majd magára irányítja a tekintetem. - A karjaimban fekszel, miután életem legjobb éjszakáját okoztad nekem és nem látok gyengeséget - ingatja meg a fejét újra. - Egyáltalán nem.
- Mert szerinted most olyan erősnek tűnök? - Vonom fel a szemöldököm, amivel halvány mosolyt csalok az ajkaira.
- Most olyannak tűnsz, aki olyan jó meneten esett túl, hogy egyszerre akar még egyet és bírna elaludni azonnal - feleli, mire a vállába bokszolok. - De komolyan - vált tényleg komolyra egy kacaj után. - Gyöngédséget látok, nem gyöngeséget. És valaki, aki jó író lévén annyira jól bánik a szavakkal, mint te, az pontosan tudja, hogy mekkora különbség van a két szó között. Nézz rám - mutat végig magán -, neked én gyengének tűnök?
- Nem, de az más - ülök fel a mellkasomhoz szorítva a takaróm. - Te vagy a nagy Harvey Jensen. Az egyetem hoki és szex istene. Rólad soha, senki nem mondaná azt, hogy gyenge vagy.
- Pedig néha mindenki el tud gyengülni - ül fel ő is és hátulról átölel, majd az állát a vállamra teszi. - És ez így van rendjén. Nem lehetünk mindig erősek, egy idő után mindenkinél betelik az a bizonyos pohár.
- Na és a rossz lányos imidzsem? - Pillantok rá halvány mosollyal.
- Az így is megmarad, ne aggódj - ad puszit a vállamra nevetve. - Komolyan mondom, Eve, attól nem leszel gyenge, mert összebújsz valakivel. Arra nem buzdítalak, hogy feküdj le mindenkivel, mert ezek után nem akarok osztozkodni rajtad senkivel sem, de azt nem fogom hagyni, hogy faképnél hagyj, miután végeztünk. Hallod? - Szorít magához. - Velem muszáj leszel összebújni. És tudom, hogy azért te is élvezed.
- Megint megmondod, hogy mit érzek - könyökölöm hasba, de nem is reagál rá.
- Kérdezhetek valamit? - Pillant rám, mintha az előbb meg sem szólaltam volna.
- Ha nemet mondok, akkor nem teszed majd fel a kérdésed? - Nézek én is rá kíváncsian.
- Akkor nem teszem fel - bólint -, legalábbis egyelőre nem.
- Akkor meg mit számít, hogy mit mondok?
- Számít, hidd el - lop egy szűzies csókot. - Szóval? Kérdezhetek?
Szívesen húznám még egy kicsit az időt, mert őt is szeretem húzni, de tudom, hogy nem lenne értelme. Harvey mindig megszerzi, amit akar.
Még engem is...
- Kérdezz - adom be így a derekam. - Majd meglátjuk, hogy tudok-e válaszolni.
- Megnézhetem a tetkód?
Hát erre aztán nem számítottam.
- A tetkót vagy a mellem? - Vágok vissza, amivel Harvey arcára hatalmas vigyort varázsolok.
- A tetoválást akartam megnézni, de nem fogok panaszkodni a plusz látványért - feleli, s már finoman tol is vissza fekvő helyzetbe, aztán fölém kerekedik. - Akkor? Szabad?
Nagyot kell nyelnem, hogy lenyugtassam a tomboló hormonjaim, ahogy Harvey szórakozottan játszik a paplannal, ami eltakar előle, de aztán bólintok. Erre pedig ő azonnal mozdul. Finoman elveszi a kezem az útból, majd lehúzza rólam a takarót és lejjebb kúszik. Az ujjait végigfuttatja a szövegen, amitől nekem mindenem libabőrös lesz és máris felébred bennem a vágy, hogy mindenhol megérintsen pontosan ugyanilyen gyöngédséggel.
- Hiányzó gyöngyszem - olvassa fel a szöveget, s így a lehelete simogatja a mellem, ami alatt ott van a tetkó. - Ez anya kézírása? - Néz fel rám.
- Igen - bólintok, s megint nagyot kell nyelnem, hogy lehűtsem egy kicsit magam. - Így hívott, amikor hozzátok kerültem - bújok hozzá ösztönösen, ahogy megint mellettem fekszik, s a fejemet a mellkasára hajtom. - Amikor először lettem beteg, az nagyon levert a lábamról és rengeteg gyógyszert kellett anyukádéknak venni nekem, hogy meggyógyuljak. Aztán meg jött az, hogy majdnem elcsaptak és megijesztettem őket. Meg ugye megcsináltátok csak nekem a szobát, mindent úgy, ahogy azt én szerettem volna, hogy nekem tetszen. Én meg ettől úgy éreztem, hogy csak a terhetekre vagyok. Eléggé magamba zárkóztam, pedig amúgy sem voltam túl nyitott, de ezt tudod -nézek fel rá fanyar mosollyal -, viszont anyukátok...ő nem hagyta annyiban és megkérdezte, hogy mi a baj és, hogy hogyan segíthetne nekem. Egy darabig nem akartam elmondani, mert szégyelltem magam, meg minden...dehát...anyukátok sosem hagyta annyiban ezeket.
- Na igen - nevet fel édesen, s szorosabban ölel magához és még jobban betakar.
- Elmondtam neki, hogy mi bajom van, mire ő magához ölelt és azt mondta, hogy ezt azonnal verjem ki a fejemből, mert én vagyok az, aki eddig hiányzott a családból. Azt mondta, hogy én vagyok a hiányzó gyöngyszem - szökik immáron őszinte mosoly az ajkaimra. - Onnantól kezdve minden nap elmondta nekem, amikor látta rajtam, hogy egy kicsit is megingok ebben. Úgyhogy eldöntöttem, hogy ezt tetováltatom magamra, viszont szerettem volna, ha ez az ő írásával van. Egyrészt, mert ő hívott így és ettől még nagyobb értéke van a számomra; másrészt meg, mert annyira gyönyörű a kézírása, hogy muszáj voltam őt választani ehhez.
- Hát - simogatja a tetoválást folyamatosan a melltartó vonalban -, teljesen igaza volt.
- Ezt most azért mondod, mert így közel vagyok hozzád és bármikor kéznél van egy jó kis szex? - Cukkolom, de ő komoly marad és megrázza a fejét.
- Nem, hanem, mert tényleg így volt - simít ki egy tincset az arcomból. - És, mert így megismertelek téged. És nem, ezt sem a szex miatt emeltem ki.
Képtelen vagyok reagálni erre, úgyhogy inkább csak visszabújok a mellkasához és elterelem a témát:
- Harvey, igazad volt, tényleg jó így.
- Persze, hiszen nekem mindig igazam van - vágja rá, de aztán puszit nyom a fejem búbjára, s azt mondja: - Bármeddig így tudnék maradni.
Az igazság az, hogy most én is ezt érzem.

Harvey:
Másnap reggel, amikor besétálok a húgomék lakásába, Eve már a konyhában állva tevékenykedik, de a többiek még sehol.
- Jó reggelt - köszönök neki, mire Eve ugrik egyet és ijedten felém fordul.
- Basszus, Harvey - kap a mellkasához levegőért kapkodva. - Hányszor mondjam még el, hogy csak azért, mert ugyanaz a kulcsunk a két szinthez, nem jöhetsz csak úgy be ide? Főleg akkor nem, amikor csak én vagyok ébren, de bármikor, bárki megjelenhet. Nem beszélgethetünk így.
Ugyan ezt mondja, de mintha más is nyomasztaná. Sokkal stresszesebbnek tűnik, mint szokott. De persze lehet, hogy csak én látom így.
- Miért ne látogathatnám meg a húgomat, aki tegnap rosszul lett a bulin? - Vonom fel a szemöldököm. - Csak tudni akartam, hogy jobban van-e - lépek közelebb hozzá, de ő hátrál egy lépést.
- Harvey - figyelmeztet lesütve a szemeit.
- Nyugalom már. Üres a konyha, senki nem lát. De egyébként mindjárt Taylorék is itt lesznek, szóval nem magamtól ugrottam át csak úgy, lenyugodhatsz.
- Hogy mi van? - Kapja fel a fejét azonnal.
- Elvileg tegnap Kayla és Max lebeszélték a két jó madárral, hogy reggelizzünk itt nálatok, szóval ők is mindjárt jönnek, csak még készülnek.
- Mi az istenért nem szólnak ezekről? - Kap az orrnyergéhez ingerülten. - Ráadásul úgy, hogy amúgy sem koránkelők, nemhogy buli után. Úgy gondolták, hogy majd én megcsinálok mindent, miután ők megint keresztbe szerveztek?
- Lehet, hogy szóltak volna, ha nem léptünk volna le, emlékszel?
Eve szikrákat szóró tekintettel néz rám, de ez most nem a vágytól szikrázik. Sokkal inkább a dühtől.
Valami biztosan nincs rendben.
Pedig tegnap annyira jól elvoltunk. Eve végre megnyílt nekem és ez nekem felért minden mással. Kaptam belőle egy darabot, pedig éveken át ezeket a darabokat úgy elrejtette, mintha kényszerítették volna rá. Konkrétan megtisztelve éreztem magam ezek miatt. Erre most itt állok vele szemben és megint csak a zárkózott oldalát látom.
- Szólhatok a srácoknak, hogy ne jöjjenek inkább. Aztán én is megyek, csak kérdezni akartam valamit.
- Nem kell - rázza meg a fejét sóhajtva. - Majd adok nekik két pohár vizet és megkérem őket, hogy öntsék a lányokra ébresztő gyanánt.
- Kegyetlen vagy - vigyorodom el.
- Legalább ennyit hadd kapjak, hamár megszervezik az életem - vonja meg a vállát, aztán visszafordul a pult felé, gondolom, hogy elkezdjen csinálni valami reggelit mindannyiunknak.
- Akkor megkérdezem, amit akartam - közeledek felé, majd hátulról átölelem. - Mikor megyünk randira?
- Harvey, ezt ne itt - kezdi lefejteni magáról a karjaim.
- Miért? Félsz, hogy az evőeszközök beköpnek? Ugyanmár, Eve, ketten vagyunk.
A lány hirtelen felém fordul és mélyen a szemembe néz.
- A tegnap éjszaka - kezdi -, csodálatos volt. Komolyan az volt és tudom, hogy van ez a megállapodásunk, de nem gondolod, hogy erős lenne randira menni?
- A sztoridban is elmennek randira - rázom meg a fejem.
- Igen, de....nem azonnal - nyögi ki és most már biztos vagyok benne, hogy valami nem oké.
- Nem, ott még összefekszenek párszor, meg kettesben is töltenek nem kevés időt. De mondd csak, te hogy akarod, hogy ezt kivitelezzük, amikor nem vagy hajlandó velem kettesben lenni? - Biccentem oldalra a fejem.
- Ez nem igaz.
- Dehogynem - nevetek fel. - Hiszen most is tartod a távolságot. Eve, tegnap este mind a ketten jól éreztük magunkat és évek óta ismerjük egymást, akkor miért is lenne korai egy randi? Elvégre nem azért vagyok, hogy segítsek ihletet szerezni? Ha nem hagyod, akkor hogy segítsek? Vagy már nem vágysz rám? - Támaszkodom meg a csípője két oldalán a pulton, s közelebb hajolok hozzá.
Ahogy gondoltam.
Eve lélegzete elakad és a teste is megremeg.
- Harvey - teszi a kezét a mellkasomra, hogy próbálja tartani a távolságot, de nem tud eltolni.
Nem tud, mert valójában nem is akar.
- Igen?
- Kérlek, hogy ne most. - Remeg meg a hangja, amitől azonnal eltávolodom tőle.
- Mi a baj?
- Semmi - menekül el tőlem abban a pillanatban, hogy lehetősége nyílik rá és elkezd előszedni mindenféle kaját.
- Kamu - vágom rá, s utána megyek. - Eve, látom, hogy valami nem oké. Mi bánt?
- Semmi - vágja rá azonnal, de kerüli a tekintetem.
Ez nem jellemző rá. Eve mindig egyenes. Olykor fájdalmasan az és sosem kerüli a szemkontaktust másokkal, amikor beszélgetnek. Tegnap láttam először, hogy ezt csinálná, amikor arról beszélt, hogy mennyire nem akar sebezhető lenni mások előtt. Vagyis biztos, hogy valami gond van.
Letesz egy adag alapanyagot a pultra, majd megint elhaladna mellettem, de alkapom a kezét.
- Eve, mondd el, hogy mi a baj - parancsolok rá, s az álla alá nyúlva, magamra irányítom a tekintetét. - Látom, hogy van valami. Mondd el, hogy mi az. Én tettem valamit? Megbántad a tegnap estét?
- Harvey, kérlek, engedj el.
- Addig nem engedlek, amíg nem válaszolsz - rázom meg a fejem.
Eve hosszú percekig néz farkasszemet velem néma csendben, de aztán előre esnek a vállai és a száját elhagyja egy sóhaj.
- Te nem tettél semmit - feleli halkan. - És...talán meg kellene, de nem bántam meg a tegnap estét - teszi hozzá nagyot nyelve.
- Akkor mi a baj? - Fürkészem az arcát, s komolyan elönt az aggodalom.
- Csak bal lábbal keltem fel, ennyi - vonja meg a vállát. - Rossz éjszakám volt. Mármint...nem kettőnkre gondolok - teszi hozzá gyorsan, mégis kissé habozva.
- Hanem? - Vonom össze a szemöldököm értetlenül.
Tegnap megvártam, amíg Eve elalszik és csak utána jöttem el tőle. Szerencsére a barátaink akkor még messze voltak, így minden gond nélkül ki tudtam menni a lakásból és be a miénkbe. Akkor még semmi baj nem volt. Békésen aludt és édesen szuszogott, ezért is mertem eljönni. Ha nem kettőnkre értette és nem volt gond, amikor elaludt, akkor igazán nem értem, hogy mire gondolhatott.
- Rémálmom volt. Miután elmentél, felébredtem, mert feltűnt, hogy elmentél és utána, amikor visszaaludtam, jött a rémálom - vonja meg a vállát egy szomorú mosollyal. - Ennyi - teszi hozzá egy újabb vállrándítás kíséretében.
- Mit...mit álmodtál? - Kérdezem kiszáradt torokkal.
Soha nem mondta, hogy rémálmokkal küzd. Bár az is igaz, hogy eddig nem is igazán mondott semmi igazán mély dolgot magáról, de erről egyáltalán nem tudtam. Persze tudom, hogy minden embernek vannak rémálmai néha, de abból a mély fájdalomból ítélve, ami a szemében bújkál, azt látom, hogy ez sokkal több egy puszta rossz álomnál, ami bárkivel megeshet. Biztos vagyok benne, mert pontosan tudom, hogy milyen az, amikor nem csak egy hülye álomról, hanem komoly dologról van szó. Én is megtapasztalom, elég sűrűn és utána vacakul érzem magam, nem is kicsit.
- Nem baj, ha nem szeretnék róla beszélni? - Kérdezi annyira szelíden, mint még talán soha.
Szerintem nem is láttam még ezt az oldalát. Mindig ő a lány, aki mindenkinek visszaszól; aki kimondja, amit gondol; akit nem érdekel mások véleménye és, aki rendíthetetlen. De most...és, ahogy tegnap nézett rám, nem ezt a lányt látom. Most látom azt az oldalát, amire azt mondta tegnap este, hogy nem akarja, hogy meglássák, mert nem törhet össze mások előtt.
- Dehogy - rázom meg a fejem, s a karjaimba vonom. - Ha meggondolod magad, csak szólj - adok puszit a feje búbjára, mire ő még jobban bújik hozzám, s fúrja a fejét a mellkasomba.
Annyi oldala van, amit még nem ismerek. Olyan, mint egy igazi rejtvény, de őt szívesen fejtem meg.
- Ne haragudj, hogy bunkó voltam - morogja a mellkasomba.
- Nem voltál - vágom rá. - Ez messze állt a bunkóságtól.
Amikor Eve megint a szemembe néz, már mosolyog.
- Akkor mégsem engesztellek ki, amint kettesben maradunk - mozgatja meg a csípőjét, hogy az az ágyékomnak simuljon egy pillanatra, amitől belőlem feltör egy sóhaj.
Tudom, hogy még mindig nincs jól és csak azért vette fel ezt a mosolyt, mert nem akarja, hogy megtörtnek tűnjön. Nem tetszik, hogy ennyire fél sebezhetővé válni előttem, de egyelőre elfogadom, mert van egy olyan érzésem, hogy Eve esetében a türelem a kulcsszó.
- Most, hogy mondod, de...tényleg megsértetted a kis lelkem - kapok a mellkasomhoz, mire Eve felnevet.
- Mindjárt gondoltam. Na segíts reggelit csinálni és meglátom, hogy mennyire leszek jó kislány.
- Te sosem vagy az - vágom rá, s rácsapok a fenekére, de mielőtt erre reagálhatna, Taylorék belépnek a lakásba.
- Jó reggelt - kiáltanak kórusban, de amikor belépnek a konyhába, lemerevednek. - Basszus, Maxék még alszanak?
- Igen - feleli Eve, s tölt két pohárba hideg vizet. - Szóval keltsétek fel őket - nyomja a kezükbe a poharakat.
- Látom jobban vagy - jegyzi meg Kevin a kezébe nyomott tárgyra meredve. - Komolyan azt akarod, hogy öntsük le ő...
- Pontosan azt akarom - szakítja őt félbe határozottan. - Ha vendégeket hívtak, akkor legyenek jó vendéglátók.
- Le fogják szedni a fejünket - húzza el a száját Taylor.
- Helyes - vágja rá. - Ti is benne voltatok ebben, szóval ezt játszátok le ti négyen.
Alig bírom visszafojtani a tevetést, ahogy a két haverom látványosan megrémül Eve szavaitól. A lány majdnem fele akkora, mint ők, mégis képes megfélemlíteni őket.
- Eve, nem hiszem...
- Nem kérdeztem - vág közbe ismét, de a két srác csak nem akar mozdulni. - Komolyan? - Vonja fek a szemöldökét. - Nem mozdultok? Oké, akkor majd én - veszi el tőlük a poharakat, majd már el is indul felfelé.
- Tényleg nyakon fogja önteni őket? - Néz rám Nick, amint magunkra hagy minket.
- Simán - bólintok vigyorogva. - Eve szereti, ha előre szólnak neki a programokról, de ez a két liba sosem teszi ezt meg - utalok a húgomra és a legjobb barátnőjére. - Most beszervezték ezt úgy, hogy nem szóltak neki és, hogy ilyenkor van, hogy egyig alszanak. Ergo plusz munkát csináltak Eve-nek. Azt pedig nem tűri.
- Nem lesz belőle dráma? Talán haza kéne mennünk.
- Ugyan, ne aggódj - legyintek. - Először ki lesznek bukva, de sokszor láttam már ezt. A végén ők kérnek majd bocsánatot Eve-től.
- Ha mégsem - szólal meg Taylor is - és cicaharc lesz a vége, akkor azt az első sorból akarom nézni.
- A húgaimról beszélsz - vágom tarkón. - Több tiszteletet.
- Én tisztelem őket. De ezt nem akarom kihagyni - vigyorodik el.