Eve:
Természetesen a te tempódban. De, Eve, méltó akarok lenni ahhoz, hogy rám bízd a legbelsőbb gondolataid és megbízz bennem.
Harvey szavai még akkor is a fejemben csengnek, amikor már bőven elszabadultam otthonról. Már a kocsiban ülök és nemsokára odaérek az árvaházhoz, de egyszerűen azt, amit Harvey mondott, nem tudom kiverni a fejemből. Még soha, senki nem mondta nekem azt, hogy méltó akar lenni ahhoz, hogy rábízzam a legbelsőbb gondolataim. Mondjuk az is igaz, hogy még senki sem ragaszkodott ahhoz sem, hogy összebújjak vele szex után. Legalábbis olyan, akivel tényleg csak szexeltünk - ahogy most Harvey-val tesszük -, olyan nem. A volt barátommal nyilván más volt a helyzet, de megnyílni, még neki sem sikerült teljesen. Talán ezért is lett vége. Mert én nem tudtam kitárni minden érzelmemet és félelmemet úgy, ahogyan ő tette és ebbe belefáradt. Nem hibáztatom érte, de, hogy őszinte legyek, nem is fájt annyira a szakítás, mint amennyire papíron kellett volna. Lehet, hogy nem is voltam úgy igazán szerelmes és ezért sem viselt úgy meg. Néha defektesnek is érzem magam emiatt. A múltkor az ihlet hiány jobban kiborított, mint anno az, hogy a fiúval, akivel elég hosszú ideig együtt voltam a tinédzser korunkhoz képest, elváltak az útjaink. Valószínűleg velem van a baj és azt sem zárom ki az eshetőségek közül, hogy soha nem is fogok valakihez annyira ragaszkodni, mint amennyire kellene egy boldog párkapcsolathoz. Ahhoz egyszerűen nem tudok eléggé megnyílni és nincs olyan türelmes ember, aki annyira ragaszkodna hozzám, hogy segítsen megnyílni. A családom persze teljesen más terítéken vannak, de nekik sem mondok el mindent, pedig az életemet is feláldoznám értük. Nem véletlenül nem mondtam el nekik azt sem, hogy ma hova megyek. Csak egyszer említettem meg Mrs. Jensennek, hogy szeretném néha meglátogatni az árvaházat és utána hetekig láttam a szemében a bizonytalanságot. Amikor megkérdeztem, hogy haragszik-e rám a kérésem miatt, ő megrázta a fejét és könnyes szemekkel elmondta, hogy csak attól fél, hogy azért szeretnék visszamenni, mert nem érzem jól magam náluk. Utána többet nem is mertem nekik mondani ezt, mert nem akartam újabb fájdalmat okozni. Ezért nem kötöttem most sem az orrukra a dolgot, mert tudom, hogy az fájna nekik, meg elkezdenének aggódni azért, hogy nem vagyok jól vagy éppen sajnálni a múltam miatt. És egyik sem az a tevékenység, amit szívesen csinálok vagy viselek el. Pedig, ha Harvey tényleg meg akarja ismerni a legmélyebb gondolataim - amire elég nagy az esély, amilyen makacs -, akkor jönni fog az aggodalom vagy a sajnálat, azt pedig nem akarom. Harvey most erősnek gondol és szinte megállíthatatlannak, nem akarom, hogy meglássa azt a lányt, aki valamilyen szinten még mindig bennem él és fél a holnaptól. Ugyanis sajnos nekem is megvannak a magam gyengeségei és ha azt egy ember megtudja, akkor onnantól bárki megtudhatja és azt kezdhet az információval, amit csak akar. Félreértés ne essék, Harvey-ról nem feltételezem, hogy felhasználná ellenem azt, amit megtud rólam, de a reakciójától így is tartok.
- Jól belekeverted magad, te hülye - sóhajtok, miközben leállítom az autó motorját az árvaház előtt.
Nem elég, hogy Harvey ilyeneket mond nekem, de a szavaival azt is eléri, hogy megremegjen a pajzsom. Amikor a rémálmomról kérdezett, majdnem kiöntöttem neki mindazt, ami volt, de nem akartam megint kiborulni előtte. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy gyenge vagyok vagy, hogy valójában egy hisztis picsa lakik bennem, mert az tényleg nem vagyok. Csak cseppet megviselt a rémálom, meg az a gondolat, hogy amikor feltűnt, hogy Harvey nincs már mellettem, azt kívántam, hogy bárcsak visszajönne. Nagyon ki kellene másznom ebből az egészből, de közben az egyik részem - az áruló felem - nagyon élvezi ezt az egészet. Ráadásul...az is elég csábítóan hangzik, hogy egy kicsit Harvey-t is jobban megismerjem. A bújós énje eléggé meglepett és kíváncsi vagyok, hogy vajon mennyi ilyen rejtett oldala van és hogy milyen szinten bújós valójában.
A számat elhagyja egy újabb sóhaj, mielőtt kiszállnék a kocsiból. Most ki akarok kapcsolni. Azért jöttem ide, hogy lássam a gyerekeket és kiszakadjak a hétköznapokból. Szeretném, ha egy kicsit kikapcsolnék, azután a sok minden után, ami mostanság történt.
Ahogy kiszállok, feltűnik, hogy az utca másik oldalán egy srác az ajtónak támaszkodva néz felém, de igyekszem nem tulajdonítani neki nagy figyelmet. Ez nem a legjobb környék, így nem szívesen állok le idegenekkel errefelé. Nem a legveszélyesebb hely azért, de gyalog nem mászkálnék erre, az biztos, hacsak nincs valaki, aki elkísér. És ha az a valaki férfi. Legalábbis remélhetőleg. Úgy teszek, mintha nem venném észre és igyekszem azt mondogatni magamnak, hogy nem engem néz, csak erre. Viszont amikor kiszedem a cuccokat csomagtartóból, megengedek magamnak egy pillantást arra, csak, hogy megtudjam, hogy tényleg engem néz-e vagy túlreagálom. De amikor a tekintetem találkozik a fiúéval, meg is bánom a tettem, mert már biztos, hogy engem néz. Nem vagyok paranoiás, de a gyomrom görcsbe ugrik, ahogy állom a pillantását. Még életemben nem láttam, de neki a szemében, mintha az csillogna, hogy ő pontosan tudja, hogy ki vagyok. Lecsukom a csomagtartót, majd bezárom a kocsit, s más elindulnék befelé, de a srác tekintete teljesen rabul ejt, amitől kezd gombóc nőni a torkomban. A következő pillanatban a fiú ellöki magát a járműtől, majd rám mosolyog és int nekem egyet, aztán pedig beszáll a kocsijába és elhajt.
Percekig csak állok és pislogok és arra várok, hogy a lábaim ne remegjenek annyira.
Talán összekevert valakivel.
A kis hang azon részem, amelyik igyekszik visszatérni a valóságba és összeszedni magát. Nagyot nyelek és a holmikkal a kezemben nagy nehezen elindulok befelé. Ahogy belépek az ajtón, elöntenek az emlékek. A sok rossz és a sok jó egyaránt, amitől nem tudom, hogy sírnom kell vagy inkább nevetnem. Lassan elindulok a folyosón, ami elvezet a nagy terembe, ahol a gyerekek szoktak lenni nap közben hétvégente.
- Eve?
Az ismerős hang a hátam mögül érkezik és halvány mosolyt csal az ajkaimra.
- Mrs. Benson - fordulok felé, a holmikkal a kezemben egyensúlyozva. - Jó napot. Elnézést, hogy nem szóltam előre, hogy jövök, csak szerettem volna meglepetést okozni és...
- Jaj, ne magyarázkodj - legyint összevonva a szemöldökét, majd mosolyogva megölel. - Minden alkalommal jó látni. Esküszöm, hogy mindig egyre szebb vagy.
- Köszönöm - mosolyodom el halványan, ahogy beszippantom az olyan jól ismert, édes illatot.
Mrs. Benson a fő nevelőnő a házban. Ha ő nem lenne, akkor ez az egész hely szétesne. Kemény, de egy tündéri nő. Vagy inkább néni. Nem vagyok biztos a korában, de úgy az hatvanas évei elejére tippelném. Bár az emberek korának megtippelésében sosem voltam jó, de az biztos, hogy nem a fiatalabbak táborát erősíti. Plusz, amennyire én tudom, már nem egy generációt kinevelt előttem és hosszú évek óta boldog házasságban él. Az ősz haja és enyhén ráncos ara is arra mer következtetni, hogy a hatvanas éveiben jár. Nem is tudom, hogy pontosan miért csinálja még mindig ezt és miért nem megy inkább nyugdíjba.
- Eve, már megint elmentél venni holmikat a gyerekeknek? - Néz rám szigorúan, mégis a hangja kedvesen cseng.
- Nem vettem - rázom meg a fejem. - Most költöztem nem olyan rég és ahogy pakoltam ki, találtam pár holmit, ami nekem már nem kell, így gondoltam, hogy behozom az ittenieknek.
Mrs. Benson tekintete a kezemben lévő nagy szatyorra siklik, majd belepillant.
- A süteményeket is a cuccaid között találtad?
Szeretném leplezni a zavarom, de nem megy. Mrs. Benson rájött arra, hogy kamuztam és bár már messze nem vagyok az a kislány, aki anno, mégis elpirulok, mint anno, amikor valami rosszat csináltam és rajta kaptak.
- Nem, azt nem - sütöm le a szemeimet, s a hangom akaratom ellenére is halkabb lesz. - De úton idefelé megláttam a cukrászdát és nem bírtam ki, hogy ne hozzak egy kicsit. Szerettem volna mosolyt csalni az arcukra.
- Te, meg a túl jó szíved - ingatja a fejét sóhajtva, majd kinyitja nekem az ajtót.
Bent a gyerekek annyira el vannak foglalva egymással és magukkal, hogy először fel sem tűnik nekik, hogy mi is bementünk a nagy helyiségbe. A picik fogócskáznak, a nagyobbak beszélgetnek, az átmeneti korosztály pedig nagyon megoszló, hogy mit csinál. Vannak, akik társasoznak, mások beszállnak a kicsikhez, de olyan is van, aki alszik. Nem is értem, hogy ilyen hangzavarban hogyan tudnak aludni.
- Csak annyira hagytam őket magukra, amíg lefektettük a babákat - rázza a fejét Mrs. Benson, de a szeméből olyan szeretet sugárzik, mintha a saját gyerekei lennének. - Gyerekek! - szól rájuk, s bár a hangja nem erőteljes, mindenki elhallgat és felé fordul. - Nézzétek, hogy ki jött hozzánk látogatóba - lép el, hogy jobban lássanak, amitől az összes tekintet rám siklik.
- Eve! - kiált fel Annie, majd a kis lábaival rohanni kezd felém.
A csöppség csak hat éves, de annyira ragaszkodik hozzám, mint szerintem senki. Mondjuk pont akkor került be ide, amikor engem örökbe fogadtak. Vagyis abban az évben. Még egészen pici baba volt és csak egy cetlit hagytak hozzá "nem tudom eltartani, kérem, segítsenek". Kísértetiesen hasonlít az én történetemre a picié. Már abban a pillanatban tudtam, hogy ez az apróság elrabolja a szívem és...ez pontosan így lett.
- Szia, pöttöm - guggolok le hozzá, s lerakva a cuccokat, magamhoz szorítom őt. - Úgy hiányoztál.
- Eltűntél - néz rám nagy szemeivel, amikor elválunk, amitől a szívem megfacsarodik.
- Tudom, kincsem. Rengeteg minden történt velem az elmúlt hetekben és így nem tudtam jönni, de megígérem, hogy soha többet nem tűnök majd el ilyen sok időre.
- Kisujj eskü?
- Kisujj eskü - biccentek halvány mosollyal, mire az ő arca is felragyog.
- Nem haragszom - ölel meg újra, sokkal szorosabban.
Tényleg nem fogok legközelebb ilyen sok időre eltűnni, ez biztos. Szükségem van arra, hogy lássam ezt a kis angyalt.

Harvey:
- Nahát, kit fújt haza a szél - néz rám Kevin, amint belépek a konyhába.
A fiú a pultnál áll és készíti elő a dolgokat a vacsorához, miközben Taylor a pult másik felén ül és nyomkodja a telefonját, de az érkezésemre felkapja a fejét.
- Merre jártál? - Kérdezi Taylor, de szerintem az arcomra van írva.
- Pontosan tudjátok, hogy hol voltam - töltök magamnak vizet egy pohárba, de amikor látom, hogy mind a ketten szóra nyitják a szájukat, felemelem a kezem. - Ne kezdjük újra - rázom meg a fejem. - Csak...hagyjuk - kortyolok a vizemből, mire a két barátom összenéz.
Tudom, hogy mit közvetítenek egymás felé a tekintetükkel anélkül is, hogy odanéznék, így inkább úgy teszek, mintha nem látnám a sokatmondó pillantásaikat. Tisztában vagyok azzal, hogy mit gondolnak, de felesleges belemenni ebbe megint, amikor ők is ugyanúgy kijárnak a temetőbe, mint én. Ez a dolog - a sok többi között - erősen összeköt minket és bár ők folyamatosan előszedik az aggodalmas énjüket, amikor én hazatérek, ők sem különbek.
Egy pillantást mégis megengedek magamnak, s szerencsére elégedett vagyok az eredménnyel, ugyanis mind a ketten biccentenek. Látom a szemükön, hogy mennyire nem tetszik nekik az, hogy hallgatniuk kell, de nem vitatkoznak velem. Sőt, amikor Taylor újra megszólal, már teljesen másról beszél.
- Kérdezhetek valamit? - Néz a szemembe, mire lassan bólintok.
- Meglátjuk, hogy tudok-e majd válaszolni - teszem hozzá, mire a fiú mélyen a zsebébe dugja a mobilját.
- Eve-nek tényleg a cukrával volt baj tegnap? Vagy valami más gond volt?
- Nem tudom - rázom meg a fejem. - Gondolom feltűnt, hogy a fogadott húgom mennyire nem oszt meg velem semmit. Szólt, hogy nincs jól és inkább hazamegy taxival, hogy ne rontsa a levegőt, meg ne mindenki érte aggódjon, mire megmondtam neki, hogy inkább hazaviszem, mert nem akartam, hogy taxizzon úgy, hogy szarul van. De nem fejtette ki nekem a dolgot. Aztán itthon belé diktáltam egy kis kaját, hogy legyen valami a gyomrában az alkoholon kívül, majd megvártam, amíg elalszik, ha esetleg baj lenne. De nekem sem mondta, hogy pontosan mi baja van.
Már-már pofátlan vagyok, ahogy az arcukba hazudok és nem is élvezem ezt. Én alapvetően az őszinteség híve vagyok. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha életemben nem kamuztam még vagy, hogy olykor nem csúszik be egy-két kis füllentés, de az esetek nagy részében tényleg őszinte vagyok. Néha kegyetlenül is, amiért nem mindenki tud kedvelni. De szerintem ez így természetes. Nem mindenki szerethet az életben. Most viszont...kénytelen vagyok kamuzni azoknak, akiket akár éjjel kettőkor is kiverhetnék az ágyból, hogy baj van és ők minden gond nélkül jönnének. Nem jó érzés hazudni nekik, főleg úgy nem, hogy hülyeségnek érzem ezt az egész titkolózást, ugyanis egy rohadt közös gén sincs bennünk, de elfogadom, részben megértem és tiszteletben tartom Eve döntését és kérését, miszerint ezt tartsuk meg magunknak. És, bár szar kamuzni, de a maga módján van ebben az egészben egy kis izgalommal vegyes bizsergés, amiért ez a mi kis titkunk. Csak reménykedem benne, hogy ebben az esetben nem lesz érvényes a mondás, miszerint a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát, mert akkor csúnyán megszívjuk.
- És szerinted nem volt komolyabb baj? - Kérdezi Kevin is komoly tekintettel.
Ezer éve a legjobb barátaim és nem egyszer bizonyították már, hogy egy fontos helyzetben mennyire komolyak tudnak lenni, mégis meglepődöm néha, hogy milyen szigorúak lenni bizonyos témában. Például az, hogy ennyire aggódnak Eve-ért. De lehet, hogy nem kellene, hiszen látom rajtuk, hogy mennyire kedvelik. És most nem arra gondolok, hogy úgy csorgatják néha a nyálukat rá, mint az összes többi férfi, hanem arra, hogy, mint embert kedvelik. Mondjuk nem meglepő, hiszen Eve emberileg - legalábbis amennyit engedett látni belőle - is különleges.
- Szerintem nem - rázom meg a fejem újra. - Legalábbis nagyon remélem.
- Te aztán nem vagy semmi - nevet fel Taylor, amire azonnal felkapom a fejem.
- Most pontosan miért is?
- Ugyanmár - legyint a szemöldökét összevonva. - Lefogadom, hogy kifaggattad már erről a drue-dologról és lenyomoztad, hogy ki is ez a Drue; szegény Xandernek lekevertél egy baromi nagyot, mert elhívta valahova, valamikorra - hangsúlyozza ki a bizonytalanságra utaló szavakat -, de nem tudtad meg, hogy pontosan mi baja van? Ki vagy te és mit csináltál a legjobb barátunkkal?
A legjobb barátjuk tökéletesen van. Pontosan ezért nem tudja, hogy mi volt az igazi baja. Vagyis de...tudom, hogy nem volt semmi baja. És valahogy, miközben vele voltam és végre megkaptam őt, nem az volt a legfontosabb, hogy letisztázzam vele, hogy pontosan mit mondjunk a többieknek. Jobban érdekelt az, hogy halljam a sóhajait és érezzem a körmét a hátamon. Meg azt, ahogy megremeg a teste miattam.
- Miből gondolod, hogy megtudtam, hogy ki ez a Drue? - Vonom össze a szemöldököm, miközben a pulthoz lépek. - Mit segítsek? - Pillantok Kevinre.
- Kezd el megtisztítani a húst, kérlek, aztán kockázd fel.
Egy biccentéssel jelzem, hogy vettem a feladatot, majd neki is állok, de vetek egy kíváncsi pillantást még a pulton ülő jómadárra.
- Miért, nem tetted? - Szalad fel a szemöldöke a homlokán, s ha akarná sem tudná eltűntetni a vigyort a képéről.
Majd' hogy nem az arcomba nevet. És a legrosszabb az egészben, hogy Kevin sem leplezi, hogy mennyire jól szórakozik.
Szeretnék ismét kitalálni valamit, hogy letagadhassam ezt a vádad, de nincs értelme. És nem csak azért, mert őszinte vagyok, hanem azért, mert tudom, hogy értelme sincs. Ők pontosan tudják, hogy igazuk van.
- De - sóhajtok fel, megadva magam.
- Tudtam - kiált fel büszkén Taylor. - Ha láttad volna a fejed, amikor a lányok megemlítették. Biztos voltam benne, hogy leellenőrzöd. Én megértem, hogy a húgodat véded, Harvey - lép mellém a pultról leugorva, s megveregeti a vállam -, de Eve-nek igaza van abban, hogy már nem kislány. Ráadásul meg tudja védeni magát. Jobban leperegnek róla a flörtök, ha úgy van, mint a hattyú tolláról a vízcseppek.
- Igazán szép hasonlat - nevet fel Kevin, majd Taylor szemébe néz. - Végre te is beállsz segíteni vagy te ma ne kapj vacsorát?
- Nyugi, anyu, segítek - emeli fel a kezeit Taylor. - Mit csináljak?
Kevin középsőujja fellendül, majd biccent a fazék felé.
- Tedd fel forrni a vizet, aztán csináld meg a tésztát és terítsd meg az asztalt - adja ki neki az utasításokat, mire a fiú kihúzva magát, tiszteleg egyet.
- Pontosan miért is csináljuk ezt? Hogy kiengeszteljük Eve-et?
- Ez is benne van - bólint Kevin a szósszal szórakozva -, de amúgyis meg akartam hívni őket. Egy csomót csövültünk náluk és ma reggel úgy mentünk oda, hogy nem is tudott róla. Bár a lányokkal megbeszéltük és azt hittem, hogy szólnak neki, de akkor is illet már visszahívni őket. Meg bírom őket, szeretek velük lógni - vonja meg a vállát mosolyogva.
Ez az a mosoly, amivel megolvasztja a lányok bugyiját. Ismerem már jó ideje és ezt a technikáját is kiismertem. A kisfiús mosolyától a csajok szinte a térdükre esnek és könyörögni kezdenek neki, hogy dugja meg őket.
- Ja, nem azért kérdeztem - szólal meg újra Taylor. Úgy néz ki, hogy ma be sem áll a szája. - Én is szeretek velük lógni. Viszont, Harvey, te nem menekülsz - néz rám a válla fölött.
- Mi elől is?
Komolyan nem tudom, ugyanis eléggé elkalandoztam fejben. Méghozzá a tegnap estéhez kalandoztam, amikor Eve a karjaimban feküdt. Folyton eszembe jut az a kellemes pár óra és ettől csak egyre biztosabb vagyok abban, amit neki is mondtam. Hogy méltó akarok lenni arra rám bízza a belső gondolatait. Tudom, hogy csak szexelünk. De a szex legalább olyan érzékeny dolog, mint elmondani valakinek a belső gondolataid, vágyaid, félelmeid vagy titkaid. Sem a tested, sem a lelked nem bízod rá bárkire és miután én megtapasztaltam azt, hogy milyen, amikor Eve beenged a lelkébe, újra akarom tapasztalni. Újra fogom tapasztalni. Ugyanis előbb vagy utóbb - ha rajtam múlik, inkább előbb, de Eve tempójában -, újra kibontogatom a szirmait, amiket bezárt a világ elől.
- A Drue téma elől - ránt ki a gondolataimból újra Taylor. - Ki a tag?
- Tényleg valami elsős srác. Eve egyik szaktársa. Ártalmatlannak tűnik.
- Harvey, meg tudja védeni magát, ha nem, akkor jövünk csak mi a képbe - emlékeztet újra, amitől majdnem kitör belőlem a nevetés.
Ahányszor hallom, hogy a barátaim -, akik mindenkinél jobban ismernek -, azt hiszik, hogy ilyenkor a védelmező báty énem kapcsol be, elgondolkozom azon, hogy mások komolyan nem látják-e a szikrákat körülöttünk vagy csak én képzelek bele sokat. De az utóbbi nem tűnik túl valószínűleg, ugyanis azt kifejezetten tudom, hogy Eve szemében a tüzet nem csak képzelem, ahányszor kettesben vagyunk, viszont nem tudom, hogy ez hogyan nem tűnik fel a többieknek. Szeretném majd megtudni erről - is - Eve véleményét, hogy ő látja-e ezt az egészet. Bár ez a legkevesebb az egészben. Első sorban a falakat kell lerombolnom, amik körül veszik. Ezt a fejembe vettem és nem tágítok mellőle. Alig várom, hogy a randin apránként elkezdjem majd megfejteni, de van egy olyan érzésem, hogy az oda vezető út sem lesz egyszerű, ha rajta múlik.
- Tudom - felelem inkább tömören, mert tudom, hogy nincs értelme feszegetni ezt a témát, ugyanis csak elbeszélnénk egymás mellett, úgyhogy inkább hallgatok.
- Hányszor vesztek veled össze ezen már a lányok? - vigyorog rám Kevin, miközben tölt magának egy pohár vizet.
- Túl sokszor - sóhajtok fel. - Kayla és Maxine nagyon mondogatja ezeket, Eve csak néha, ha betelik neki a pohár, de amúgy a másik két tyúk nem tudja ezt elengedni - forgatom meg a szemem, de a szavaim ellenére, megértem őket valamilyen szinten.
Viszont nekik is meg kell érteniük engem. Nem bírnám ki, ha bármelyiküknek baja esne. Nem hiszik rólam, hogy tudok ennyire érzelmes és ragaszkodó lenni, de így van. Ha nekik baja esne - mégha ezt nem is mondanám ki feltétlen hangosan -, akkor biztos, hogy abba én beleőrülnék. Ezért is zavar, hogy nem tudom, hogy Eve hova ment ma. Ha gond lenne, nem tudnék csak úgy utána menni és ez baromira zavar. De rámászni sem akarok. Eve felnőtt nő és meg kell adni neki a teret, mert félő, hogy ha nem kapja, akkor jobban bezárkózik, mint amennyire be van most, azt pedig semmiképp sem akarom.