TAEHYUNG

Akármi is zajlik le kettejük között a telefonban, az rányomja a bélyegét Youra hangulatára az elkövetkezendő két napban. Hoseokkal is csak tőmondatokban beszél, velem pedig szinte egyáltalán semmit. Sakkozunk, szavak nélkül játszunk le partikat, néha hagyom, hogy leüsse a bábuimat, hátha felcsillan a szeme. Nem történik meg. Ugyan azzal a tompa, fénytelen tekintettel mered a táblára és így néz maga elé akkor is, mikor esténként elmegyünk sétálni egyet a környéken.

Felhívom Hoseokot, szeretném tudni, mi történt. Csak annyit mond, hogy Geun újra beiratkozott egy rehabilitációs programra és már három napja tiszta. Azért kereste fel Yourat, mert ezt tudatni akarta vele. Ha eddig az ellenkezőjét is hittem, most csak az jár a fejemben, hogy a srác visszaakarja szerezni Yourat, aki nem is igazán ellenkezne. Nem veszítette el, kénytelen vagyok azt is belátni, hogy Youra nem adott jelzéseket afelől, miszerint a legutóbbi verés lezárta volna köztük a kapcsolatot. Ő reménykedik és Geun megadja neki azt, ezzel pedig teljesen összezavarja. Youra viaskodik, szemtanúja vagyok, ahogy saját magával veszekszik, látom az arckifejezését, figyelem, mikor a fal felé fordul, nyakig betakarja magát és még a vállai is rázkódnak. Szeretne bízni Geunban, reméli, hogy minden rendben lesz és közben fél. De szereti. Emiatt döntésképtelen. Akárcsak Yerin, Youra is egy nyitott könyv, könnyű olvasni a viselkedéséből és a Hoseokkal váltott rövid beszélgetéséből elcsípett foszlányokkal egyszerű összeraknom a képet.

Ha Geun összeszedi magát, Youra vissza fogja fogadni.

- Nem megyünk sétálni? – a délután folyamán egyedül hagytam a szobában, kiültem a konyhába olvasni. Most az előszobában áll, onnan figyel. Kicsit be van rekedve.

- De, mehetünk, ha szeretnél.

Lerakom a könyvet, felöltözünk és ugyan azt az útvonalat választjuk, mint a legelső sétánk alkalmával. Youra zsebre dugott kézzel kullog mellettem, arcába hulló haja eltakarja előlem gondterhelt tekintetét.

- Geun nem rossz ember – szólal meg hosszú hallgatás után, már másodjára megyünk el a kapubejárat előtt. – Tudom, hogy annak tűnik, de nem az.

- Erről most engem akarsz meggyőzni, vagy saját magadat? – próbálok ugyan olyan hangon beszélni vele, mint eddig, csak Geun említése ezt jócskán megnehezíti.

- Rossznak gondolod...

- Miért számít, mit gondolok? – Youra erre felnéz rám, aztán már el is kapja rólam a tekintetét. – Az alapján tudok véleményt alkotni, amit láttam.

- De amit láttál, nem minden.

És ezt most hogy a fenébe értsem? Napokig alig szólt hozzám, kerülgettük egymást a lakásban, mint két vadidegen, sokszor még az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha éjszaka lelép? Elvégre, kulcsa van, ki tud menni az ajtón, ha akar. Ment volna Geunhoz, könnyek között megbocsátani neki?

- Elmondjam, mi mindent láttam? – megállok, Youra is megtorpan, behúzott vállakkal néz vissza rám. – A legelső alkalommal, mikor találkoztunk Hoseok lakásán, az ajkad fel volt repedve. Geun úgy rángatott maga után, mint egy rongybabát. Aztán nálam aludtál egy éjszakát, mert a barátod megint kikelt magából és legutóbb épp csak nem törte el a bordáidat, vagy fojtott meg a két kezével. Én találtalak meg a padlón, tele zúzódásokkal, a nyakadon fojtogatás nyomaival, több sebből is véreztél. És ez nem minden – vágok vissza azokkal a szavakkal, amiket ő használt. – De rajtad áll, mit lépsz erre, Youra. Én nem vagyok senki, aki befolyásolhatna téged.

- Az az én hibám volt – ettől mérgesebb leszek, mint eddig. – Félreérthető voltam, Geun csak összezavarodott.

- Felteszek két kérdést, eldöntöd, válaszolsz-e rájuk, vagy sem: Szerinted Geun is szeret téged annyira, mint te őt? Megéri ez neked?

- A jó kérdés inkább az lenne, „Vajon megérdemlem-e?"

Ahogy ezt kimondja, már meg is bánja. Lesápad, én élesen beszívom a levegőt, amitől a rémület egy apró szikrája megcsillan a szemében.

- Úgy gondolod, megérdemled ezt a bánásmódot? – kérdezem halkan, az indulattól visszafojtott lélegzettel. – Elárulok neked valamit, Youra. Ezt senki nem érdemli meg. Te pedig főleg nem.

Hiába vitázunk, nem áll szándékomban bántani őt. Mivel láttam, hogy a pótkulcsát a kanapén hagyta, oda nyújtom neki a sajátomat és elindulok, nem várom meg, amíg magához tér és reagál valamit. Most tényleg az lenne a legjobb, ha kicsit távolabb kerülnénk, akkor tudnék higgadtan is gondolkodni. Ezt legalábbis nagyon elhiszem. Minél távolabb kerülök tőle, annál sűrűbben fordulok vissza felé, a harmadik alkalommal már nem ácsorog ott, ahol hagytam. Összeütközünk, ahogy utolér, elkapom a derekánál fogva, mielőtt a betonra zuhanna.

- Nem akarok hálátlannak tűnni, Taehyung – mondja óvatosan, egyik kezével a felkaromba kapaszkodik, a pulóverem ujját markolja. – May megérdemelte azt, ahogyan bántál vele?

Mintha lekevert volna egy pofont, úgy hőkölök hátra.

- Nem és én soha nem ütöttem meg. Soha nem tennék ilyet! – sikerül nem kiabálnom, viszont kirántom magam Youra fogásából és ismét hátrálok egy lépést. – Nem tudom, mivel érdemeltem azt ki, hogy te és Hoseok is Geunhoz hasonlítotok, de rohadtul elegem van belőle. Az én kapcsolatom Mayjel nyomokban sem tartalmazott erőszakot, ha mérges voltam rá, megbeszéltük, vagy levezettük a feszültséget, de nem így.

- Akkor hogy...?

- Ehhez semmi közöd, Youra – a hangom acélkemény, a haragomat nem tudom fékezni. – Semmi közöd hozzá, érted?

Érti, ettől függetlenül megbántom. Csakhogy ő is megbántott engem. Legutóbb ezt May tette meg azzal, hogy a találkozásunk után nem keresett többet, kivéve akkor, mikor elmesélte, milyen jól mentek a dolgok Namjoonnal. Kihasználva érzem magam és talán May is így érzett egykor miattam. De Youratól nem számítottam erre.

YOURA

Nincs még egy ilyen hűvös, komor tekintet, mint az övé. Amíg az érzelmeim dulakodnak bennem és nem találom a szavakat arra, amit csináltam és amiért csináltam, Taehyung megint hátrál és ezúttal el is megy, én pedig nem rohanok utána.

Mi ütött belém? Szeretném megérteni, de nem megy. Úgy fújom ki a levegőt, mintha kilométereket futottam volna, holott alig pár méterről volt szó. A tenyeremben a lakáskulcs nehéznek érződik, ezért zsebre teszem és megindulok a lépcsőház bejárata felé. Hátra fordulok, hátha látom Taehyungot, de nem.

Köszönettel tartozom neki, rengeteggel. Segített, holott nem lett volna kötelessége. A lakása védelem számomra, ismeretlenül is befogadott és vigyázott rám. Mivel hálálom ezt meg neki? Felhánytorgatom a múltját, amiről nem tudok semmit és igaza volt, nincs is közöm hozzá.

Nem lifttel megyek fel a negyedikre, a lépcsőket választom. Mire elérem az ajtót, sajognak a lábaim, elszoktam a mozgástól. A lakás Taehyung nélkül ürességtől kong, a konyhaasztalon hagyott sakktábla nem hívogat.

Miért tettem? Miért azokat a szavakat vágtam hozzá? Tudom, melyek voltak azok, amiket még ki akartam mondani, de mégsem jöttek a számra. Szerinted adjak neki még egy esélyt? Ez lett volna az eredeti kérdésem és magam sem tudom, pontosan miért, de ha nemmel felelt volna, hallgatnék rá. Ezt kellett volna kérdezzem, mert Taehyung ezt a választ adta volna. Ehelyett ott szúrtam oda neki, ahol fájdalmas pontot értem.

Leülök a kanapéra, kinyújtott lábaimat vizslatom és várok. Az ajtó csak nem nyitódik, Taehyung nem jön vissza negyed óra múlva sem.

Felteszem magamnak a kérdést még egyszer: Miért tettem?

Azért, mert ez a kis buborék, amiben élünk napok óta, ez lenne az ideális. Mert itt biztonságban érzem magam, nem kell félnem. Ezt szeretném átélni Geunnal és legbelül tudom, hogy soha nem lesz részem ilyen harmóniában vele. Csak az a fránya remény ne lenne! A másik ok May. Ahogyan beszélt róla. A hangjából és a pillantásából is áradt, milyen sokat jelent neki ez a férfi, hálás neki és valamilyen szinten szereti. Taehyung olyasmit adott neki, ami Mayt alapjaiban formálta meg, a szétválásuk miatt pedig nem haragszik rá. Emlékszem, említette, hogy nem haragban váltak el. Sőt, azt is mondta, Taehyung mennyivel több, mint aminek első pillantásra tűnik.

Első pillantásra nekem a jeges, metsző tekintete tűnt fel, ahogy a Hoseok lakásába betolongó emberek tömege felett nézett el, majd Geun neki ment és akkor... egy fél pillanatra nem féltem.

Felkelek a kanapéról, ablakot nyitok, szellőztetek. Elrendezem a fekhelyem, kimegyek a konyhába és felrakom forrni a teavizet. Nem nyúlok semmi máshoz, csak bögréket veszek elő, meg a sakkbábukat és felsorakoztatom őket a táblán. Mire felforr a víz és a filterek is kellő ideig áztak, meghallom a bejárati ajtó kilincsének hangját, amint valaki kintről lenyomja. Nem engedek a gyomromban keletkező idegességnek, csak oda teszem a bögréket az asztalra és leülök.

Taehyung egyből a konyhába jön, csodálkozik, hogy itt talál.

- Azt hitted, el fogok menni? – kérdezem, az arca elárulja. – Bocsánatkéréssel tartozom, anélkül egy tapodtat sem mozdulok. Akkor se, ha kiraksz a lábtörlőre.

- Nem kell bocsánatot kérned.

- De, kell. Olyat mondtam, ami túlmutatott a határaidon. Sajnálom!

- Őszinte leszek: az mutat túl a határaimon leginkább, hogy ennyire nem tiszteled saját magad.

Lenyelem a keserűséget, mert továbbra sem tudom ugyan abból a szögből nézni a történteket, mint ő. Akárcsak én róla és Mayről, ő is keveset tud rólam és Geunról, meg a Geun előtti életemről.

- Játsszunk? – megszakítom a beszélgetést, nem akarom, hogy megint dühös legyen, bár ránézésre is az. – Múltban vájkálás nélkül.

Taehyung hezitál és sok mindent megadnék, ha tudhatnám, mi jár a fejében. Mire gondol, mikor így néz rám?

- Jó. Megtanítom, hogyan tudsz öt lépésben mattot adni.

- Megtanítasz győzni?

Leül velem szembe, az arcán nyoma sincs derűnek, vagy nyomokban jókedvnek.

- Nem, győzni tudsz enélkül is - ő van a fehérrel, az egyik gyalogja után nyúl és lép vele - Megmutatom, mennyi lehetőséged van és mennyire nem éri meg ugyan azt a stratégiát alkalmazni, ha az ellenfeled ellen nem bizonyul elég hatásosnak.

***

Mivel sikerült baromi korán kelnem, mindent is előbb kezdtem el. Beadandók kész vannak, a szédülésem elmúlt, még főztem is és befejeztem ezt a félbehagyott részt. Úgyhogy ennyiből már ki is rakom. 

Köszönöm szépen mindenkinek a tegnapi "Jobbulást!" és hasonló kommenteket, már jobban vagyok. <3