TAEHYUNG

Youra többnyire eszméletlen, nincs magánál. Mikor éppen mégis, a fények zavarják a szemét és összefüggéstelenül beszél. Ájultan cipeltem be a szobába, tettem le a kanapéra és mikor a telefonomért nyúltam, ő alig érthetően kezdett könyörögni, hogy ne hívjak senkit. Ellenőriztem a sérüléseit, bizonyos állapotfelmérés után sikerült csak rávennem magam, hogy hallgassak a kérésére.

Mehetett volna a kórházba. A fenébe is, bele se merek gondolni, miképp sikerült eljutnia idáig és honnan jött. Kizárt, hogy gyalog, ilyen fejsérüléssel észrevétlenül végig sétált a városon. És hol van Geun? Az a rohadék merre járhat? Követte idáig Yourát? Ennél a felmerült kérdésnél a bejárati ajtóhoz sietek és kulcsra zárom azt, elhúzom a reteszt is. Szinte minden fényforrást iktatok, mivel Youra szemét amúgy is zavarja. Amikor épp megint nincs magánál, a hálószobában lévő szekrénysor számozott fiókjainak egyikéből előveszek három gyertyát és meggyújtom azokat. Nevetségesnek érzem ezt a megoldást, tekintve, hogy a gyertyák korábban egészen más célt szolgáltak, ha nő volt nálam.

Youra helyzete és állapota azonban megváltoztatja a hozzáállásom. A cél úgymond szentesíti az eszközt.

A lakásban lévő elsősegélydoboz tartalmát túrom át, sebfertőtlenítőt, steril gézlapokat találok. Minden készen állna arra, hogy ellássam a sérüléseit, de egyszerűen nem merem megtenni. Nem bírom. A kanapé szélén ülök, őt nézem és az agyam képtelen felfogni a látványt. Annyira elvakít a düh és a szándék, hogy kicsináljam Geunt, hogy csak Youra fájdalmas nyöszörgésére térek vissza a valóságba. Fejben legalább négy féle módon végeztem a sráccal.

Tisztább a tekintete, mint korábban. A szemei könnyektől csillognak és látom, hogy mozdulna a keze az enyém felé.

- Ugye nem hívtál...senkit? – beszélni is alig bír. Ki szeretném kérdezni, leginkább arról, hol érez még fájdalmat, merre kéne felmérnem a sérüléseit, amikről nem tudok.

- Nem. Ki van zárva, hogy nincs agyrázkódásod. Szédülsz?

Alig láthatóan bólint.

- Ki kell tisztítanom a sebedet és nem lesz kellemes.

Vagy várjam meg, amíg újból elveszti az eszméletét? Örülök, amiért magánál van, de nem tudom, melyikkel járna jobban.

- A kulcs, amit adtál...nem volt a lábtörlő alatt.

Az meg hogy lehet? Én nem vettem el onnan.

Jó, ezen ráérek később is gondolkodni. Végig nézek rajta, a ruhája itt-ott elszakadt, a könyöke is lehorzsolódott, vér pettyezi a felsőjét és a nyakát is zúzódás, fojtogatás nyomai színezik. Le kell hunynom a szemem, mély levegőt veszek. Egy nem elég, kettő sem. Megérzem az ujját a kézfejemnél, de mikor ránézek, újból eszméletlen. A mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed.

Neki látok a sebei kezelésének, egyetlen vonása sem rezdül bele. Mikor végzek, Youra fejét kötés fedi, ajkai hangtalan szavakat formálnak. Elpakolok, tiszta ruhákat veszek elő neki, de azokat csak az ágyra teszem és betakarom őt.

- Világos gyalog a d4-re, majd a sötét a d5-re... – motyogja halkan, egyik kezével a ráterített plédet markolja. – Világos a c4-re és... - a vezércsel lépéseit mondja, a hangja elhalkul, mielőtt folytathatná.

Nem mozdulok mellőle, de tisztes távolból, az ágyam széléről figyelem. A telefonom ólom súllyal nehezedik a tenyerembe, cikáznak a gondolataim. Annak ellenére, hogy megkért rá és eddig nem tettem, szólnom kellene Hoseoknak? Vagy jobb lenne, ha Youra egyelőre nyugodtan itt maradhatna és megvárhatnám, amíg végre nem fél percekre tér csak magához?

A kulcsot nem ő vitte el. Eddig a lábtörlő alatt tartottam, arra az esetre, ha ő eljönne és én pont nem lennék itthon. De valaki másnál van. Ami azt jelenti, hogy be is tudna jutni a lakásba. Ezt nem kockáztathatom semmi esetre sem, főleg mivel Youra itt van.

YOURA

Nincs időérzékem, a gyertyák pislákoló fénye nem sok segítséget ad. Látni ugyan látok, de épp csak annyit, amennyit szükséges. A falra vetülő árnyékból tudom, hogy Taehyung a szobában van, a kanapé széle pedig besüpped ezután. Óvatosan felé fordítom a fejem, a szoba elkezd forogni velem és belőle is kettőt látok.

Beszélnem kellene hozzá? Emlékszem a hangjára és az arcára, amikor legutóbb magamnál voltam. Aggódik. Én azonban nem félek, a hely maga és a férfi, aki mellettem van, a nullára csökkentik ezt az érzést bennem. Itt nem árthat nekem senki, biztonságban vagyok. A fizikai fájdalom ugyan kínoz, de eltörpül amellett, amit akkor éreztem, mikor Geun megtorpant velem az utcán és gyors körbenézés után berántott két melléképület sötét közébe. Ott rettegtem igazán, mert minden egyik pillanatról a másikra következett be.

Izzadság és fertőtlenítő szaga keveredik azzal a kellemes, férfias illattal, ami Taehyungra jellemző. Lassan megemelem a kezem, kitapogatom magam. Felszisszenek a fejsérülésemnél, ahogy a nyakamnál is.

- Hozzak valamit? Mire lenne szükséged? – Taehyung mély, aggódó hangja nyugtat meg még azelőtt, hogy a sérüléseim miatt pánikba eshetnék.

A fejemben lejátszódik a délután, csigalassan minden apró részlete, ami történt. Gondolkodnom se kell a válaszomon, olyan természetesen hagyja el a szám, mintha csak arra vártam volna, hogy ezt megkérdezze:

- Itt maradhatnék veled? – nem mondok időt, fogalmam sincs, mennyi az annyi. Taehyung pedig úgy válaszol, mint aki erre a kérdésre várt hosszú idő óta:

- Ameddig csak szeretnél.

≠

Nincs sok időnk addig, amíg Hoseok megtudja, mi történt. Nem Taehyung mondja el neki és nem is én, hanem Geun. Hoseok a telefonban tajtékzik a dühtől, ami leginkább a tudatlanság miatt van, mivel őt nem értesítettük. Kár lenne úgy tenni, mintha nem venném észre, Taehyungot mennyire hidegen hagyja ez a részlet. Afölött viszont nem siklik el, hogy a tőle kapott pótkulcsomat más valaki vitte el.

Mikor egy hosszabb alvás után felébredek és képes vagyok nyugdíjas tempóban felülni, meghallom a hangos munkálatokat kintről. Várok, amíg nem leszünk újra ketten és csak akkor botorkálok ki a szobából. Kapaszkodnom kell, a fejem jobbra húz, félő, hogy neki mennék valaminek támasz nélkül.

- Ki volt az?

- Kicserélték a zárakat – mondja komolyan és két új kulcsot tart a kezében, az egyiket beleteszi az akasztón lógó táskámba. – Az a tiéd.

Álmosnak tűnik, meggyötörtnek. Akárhányszor ébren voltam, Taehyung mindig feszült figyelemmel vigyázott rám és a konyhában lévő falióra szerint másnap dél van. Biztosan nem aludt.

- Baj van? Miért keltél fel?

- Egy zuhany jól esne, azt hiszem – felelem, mert eredetileg tényleg ez volt az oka, amiért rábírtam magam a felkelésre. Nem tetszik a szagom, a véres felsőm és a bőröm ragacsossága. Csodálom, hogy Taehyung nem fintorog, mikor elhalad mellettem.

De nem teszi. A tekintete olykor komor, viszont ellágyul, ahogy találkozik az enyémmel.

- Hoseok ide akar jönni? – kérdezem, miközben ő bemegy a szobába és kihozza a nekem szánt ruháit.

- Akarjon csak, még nem fogom beengedni őt hozzád. Pihenned kell.

Ezzel eszemben sincs leállni vitatkozni. Taehyung nem támad a kérdéseivel, amikből jócskán sok lehet. Hoseok aggodalma odáig is fajulhat, hogy össze akarná hasonlítani a Geuntól hallottakat a tőlem hallottakkal. Ehhez nincs lelki erőm.

A fürdőszobában szembe kerülök a tükörképemmel. Taehyung mögöttem van, elkapja a tekintetem és leteszi a ruhákat a szennyestartó kosár tetejére. Mondana valamit, de tudom, hogy végül nem az hagyja el a száját:

- Segítsek? – a kérdés értelmezhetősége tág, meghagyja nekem a lehetőséget, hogy eldöntsem, mire értem.

A vállam sajog, merevek az izmaim a sok fekvéstől. Nézem magam és egyszer csak kicsúszik a számon, mennyire szeretnék a föld alá süllyedni. Taehyung erre nem mond semmit. Megint idegesen villan a szeme, összeszorítja az ajkait.

- Nem hiszem, hogy egyedül menne – felé fordulok, a ruhámra mutatok. – Megtennéd, hogy...?

Bólint, hirtelen nagyon erős koncentrációt veszek észre rajta. Ahogy így állunk egymással szemben, pár másodperc alatt felmérem őt. A haja kócos, mintha sokszor beletúrt volna. Fekete pólója kissé kinyúlt, alkarján kirajzolódnak az izmai, ahogy egy pillanatra ökölbe szorítja mindkét kezét, majd a pólóm aljához nyúl. Lassan kezdi felfelé húzni, én próbálom hangtalanul eltűrni a nyakamba nyilalló fájdalmat. Melltartóban állok előtte és talán feszélyezhetne ez, de nem így van.

- A nadrágot is? – rekedt hangon szólal meg, összeugrik tőle a gyomrom. Megszédülök, a csapnak támaszkodom. Utánam kap. – Később is lezuhanyozhatsz, nem ártana még...

- Jól vagyok. Tényleg, nincs semmi baj – leszámítva azt, hogy ennyire közel van hozzám és ez jobban elveszi az eszem, mint bármi más. – A nadrágot is, légy szíves.

Tisztában vagyok vele, hogy látja a zúzódásokat rajtam. Tudja, ki művelte ezt velem, én is tudom. Megint rágja a szavakat, de nem mondja ki őket. Kigombolja a nadrágom, aztán leguggol és lehúzza a bokámig. A csap szélébe kapaszkodok, kilépek a nadrág száraiból. Megköszörüli a torkát, én elkövetem azt a hibát, hogy lenézek rá. Néhány tincse a szemébe lóg és kinevetem magam, mert úgy tűnik, ehhez elég jó állapotban vagyok. Geun nem intézett el eléggé ahhoz, hogy megszűntesse a Taehying iránt érzett érdeklődésem. Bár ez elég enyhe kifejezésnek tűnik, az alakuló vágy és vonzalom jobban illene ide.

- A többi menni fog?

- Igen. Csak a csatot, kérlek – felegyenesedik, hátat fordítok neki. Az ujjai megérintik a bőröm, a tükörben látom, ahogy végig futtatja a szemét a bordáimnál és a csípőmnél lévő foltokon. Másnak ezt nem engedném. De Taehyungon ugyan azt látom, amit én is érzek és ez segít túllendülnöm az aggályaimon. Mindegy, mennyit lát belőlem, az odaadó gondoskodás ugyan úgy ott van a tekintetében. Egyetlen ügyes mozdulattal kicsatolja a melltartómat, aztán még egyszer a szemembe néz és kisiet a fürdőszobából.

- Szólj, ha kell valami! – mondja, behajtja maga mögött az ajtót. Nem fog leskelődni, ahhoz túl udvarias és tisztelettudó. Nem tenné.

Elnézve a testemen fellelhető sérüléseket és felismerve a tényt, hogy én magamat egyáltalán nem találom vonzónak, jobb is, ha nem néz ide. A zuhany alatt törik el a mécses, sikerül hangtalanul kisírnom magam.

Ijesztő a tudat, miszerint ekkorát tévedtem és valóban ennyire naiv voltam. Taehyungnak volt igaza. Még én is tudtam, mi fog történni, csak késleltetni akartam. Annyira óvatos voltam! Ügyeltem a részletekre, figyeltem Geun hangulatát, igazodtam hozzá és sokszor úgy tűnt, sikerrel járok. Nem voltam elég körültekintő és nem lehetek még egyszer annyira bátor, hogy adok neki egy századik esélyt. Ez nem történhet meg. A fülemben csengenek a szavai, amiket túl higgadtan súgott a fülembe, mielőtt másodjára is belevágta volna a fejem a falba: „Az enyém vagy, Youra. És ha nem lehetsz az enyém, nem lehetsz senki másé." 

***

Köszönöm szépen és nagyon örülök, amiért a Dark vanilla első fejezete ennyi pozitív véleményt váltott ki! Jól esik, főleg mivel mostanában mindennel elégedetlen vagyok.

Három vizsgám lesz tizennyolcadikán, a napjaim meg vannak számlálva. Mintha a kivégzésemre mennék, komolyan. Közben pedig tudom, ha nem is sikerül mind, lesz még lehetőségem javítani. Sikerült azért összekapnom magam valamennyire, pihenésképp pedig megírok egy-egy részt és ott folytatom a tanulást, ahol abba maradt. Bár nagyon izgalmas részekhez érkeztünk itt, nem fogom tudni olyan ütemben hozni a frisseket, ahogyan szeretném. De hát, a Tiltott határnál és az Átlépett határnál is nagyjából itt indultak be az események igazán. Csak most tűnt fel. 

Legyetek jók és vigyázzatok magatokra! A félévi dolgozatokhoz/vizsgákhoz pedig minden érintettnek sok-sok szerencsét kívánok! <3