TAEHYUNG

Miután Hoseokkal megszakad a hívás, e-mailt írok a főnökömnek. Egyeztetünk, délelőtt pedig megkapom a választ, amire vártam. Megírom Hoseoknak is, hogy az évforduló napjának hajnalán érek vissza Busanból, még időben. Holnap reggel indulok, három és fél nap távollét után pedig visszajövök. Elrendezem a legszükségesebbeket, a többivel ráérek később foglalkozni.

Youra korán kel, addigra reggelit készítek neki. Félve közelít meg, vonakodva ül le az asztalhoz, hogy neki lásson az evésnek. Valamivel kipihentebbnek tűnik, de azért látszik rajta, mennyire meg van viselve. Most sem hagyom magára, megvárom, amíg befejezi a reggelijét és megkóstolja a teáját.

- Mire gondolsz? – kérdezem, Youra végre rám pillant a csészéje fölött.

- Miért nem küldesz el?

- Örülök, amiért itt vagy velem. Eszem ágában sincs elküldeni téged.

- A tegnapi után se?

- A tegnapi után se.

Egyáltalán nem erre számított. Szerintem Youra arra készült, hogy miután megtudom, mi is történt régen, tényleg nem fogom akarni őt. Pedig téved.

- Szeretném megbeszélni veled a következő pár napot – mondom óvatosan, nem óhajtok félreértést magunk között. – Holnap vissza kell mennem Busanba a munkám miatt, viszont csütörtökön már itt leszek. Nem maradok ott sokáig, csak pár dolgot kell elrendeznem. Beszéltem Hoseokkal, át fog jönni, nem leszel egyedül.

- Reggel kezdek a kávézóban. Nem igazán lesz időm rá.

- Ezt majd megbeszélitek, igazodni fog hozzád.

Még ha nem is örül feltétlenül a társaságnak, nem mondja. Valamilyen szinten biztosan nem szeretne magára maradni és én sem szívesen hagyom itt, de ha ott akarok lenni, mikor tíz év után először találkozik a szüleivel, muszáj megtennem.

- Hazavinnél? – kérdezi bátortalanul, ujjai körbe fogják a még langyos csészét.

- Nem akarsz itt maradni?

- De hát Busanban leszel.

- Youra – futólag megérintem a kezét, tapogatózok csak, engedne-e többet. Nem húzódik el, ezért az ujjaimat az övéivel fonom össze. – Akkor vagyok a legnyugodtabb, mikor itt vagy. Ha szeretnél, maradj!

Aprót bólint, beleegyezik.

- Nem sok holmit hoztam magammal és szükségem lenne egy-két dologra.

- Semmi gond, ma mindent el tudunk intézni, van rá időnk.

Youra zuhanyozik, én addig rendet rakok a konyhába, beágyazok. A sakktáblát összerakom, de nem teszem el, hátha később még lesz Yourának is kedve egy játékhoz. Mikor összekészülünk, elindulunk Youra lakásához. Az út alatt a várost figyeli, szótlan. Nem erőltetem rá a beszélgetést, amíg nem akarja magától folytatni.

Leparkolok, kiszállunk a kocsiból. Ahogy a lépcsőház felé megyünk, Youra közelebb lép és megfogja a kezem. Ez az első, hogy a lakáson kívül, nyilvánosan teszi. Kicsit erős a szorítása, ez csak megerősít abban, amit sejtek amúgy is. Youra nagyon ideges. A liftben is kézen fogva állunk, a padlót fixírozza, de nem utasít el, mikor egy puszit adok a halántékára.

A lakás természetesen olyan, amilyen múltkor. A borús idő ellenére is élettel telinek tűnik a sok növény miatt. Miután néhány ruhát bepakol a táskájába és a fürdőszobai kellékek közül is választ párat, elkezdi megöntözni a virágait. Feltűnik, hogy némelyik levelét megsimítja, vagy nedves papírzsebkendővel áttörli. Szellőztet, inkább a nővények kedvéért. A szobájában van egy, amelyik magasan a sarokban lóg. Létra nélkül nem érné fel, a sámlija pedig a konyhában van. Átveszem tőle a kannát, addig öntöm a vizet a virágra, amíg nem szól.

Ott áll a tükör előtt, saját magát nézi benne. Pár napja az ágyán feküdtünk, meztelenül, egymásba gabalyodva. Bárcsak ugyan azt az örömöt látnám rajta most is!

- Kész vagyok – szól ki nemsokára a fürdőszobából, elhúzza a cipzárt a táskáján. – Mehetünk.

Mielőtt hazamennénk, feldobom a séta ötletét. Keveset volt a friss levegőn az elmúlt pár napban, nem ártana neki a holnapi munka előtt. Nem igazán tűnik úgy, mint aki képes lesz a normális munkavégzésre.

A parkban sétálunk, Youra a tóban úszkáló kacsákat eteti, én őt nézem. Az arcáról semmi jó ne sugárzik, magába fordul, csöndes. Leül mellém az egyik padra, fél karral magamhoz ölelem és hagyom, hadd babráljon a másik kezemmel. Mutatóujját végig húzza a tenyeremen lévő vonalakon, néha csak a távolba néz, máskor azon kapom, hogy engem figyel. Eljön a pillanat, látom rajta, hogy mondana valamit, ám a telefonjának csörgése félbe szakítja. A szeme megtelik pánikkal, elsápad. Azt hiszem, nem fogja megnézni se, ki hívja, de aztán ráveszi magát. Látványosan megkönnyebbül May neve láttán.

- Szia – köszön bele a telefonba, halkan hallom May hangját a vonal túlsó feléről. – Milyen Tenerife? Jól érzitek magatokat?

May pár szóban elmeséli, hogyan telik a nászútjuk. Youra arca ezután megváltozik, csüggedtebb lesz, mint eddig.

- Ó, értem. Tudok valamit segíteni ebben? – nemleges választ kaphat, egyre szomorúbbnak tűnik. – Rendben. Igen, itt van... Adjam? Oké, üdvözlöm Namjoont!

Nekem adja a telefonját, kíváncsian emelem a fülemhez.

- Szervusz!

- Taehyung, szia. A megérzésem és az, ahogy Youra beszélt, azt súgja, valami nincs rendben. Arra szeretnélek kérni, hogy csak egy igennel, vagy nemmel válaszolj. Kézben tartod a dolgokat?

May sokat tudhat. Többet is, mint azt hittem volna.

- Igen.

- Hazamenjünk előbb? Normál esetben jövő héten érkeznénk, de tudom, milyen nap lesz csütörtökön és...

- Nem, May – a hangomat megnyugtatónak szánom, remélem, érti. Szerencsére igen.

- Yourának nem kell holnap bemennie a kávézóba. Csőtörésünk van és fogalmam sincs, mikor hozzák rendbe. Azonnal szóljatok, ha valami baj van, jó? És kérlek, vigyázz rá! Vigyázz magatokra!

Nem örülök, amiért May a nászútját aggodalommal tölti. Visszaadom Yourának a telefonját, de nem kerüli el a figyelmem a kijelzőn lévő értesítés: hét nem fogadott hívás. A szülei kitartóak és, ha úgy vesszük, Youra is az.

Hamarosan hazamegyünk, gyorsan összepakolom azt a pár dolgot, amit magammal viszek. Azt csináljuk, amit akkor, mikor nem volt még ennyi nehézség, ennyi igazság kimondva. Youra mellettem fekszik, sorozatot nézünk, vagy csak pihenünk. Ilyenkor felém fordul, engedi, hogy átöleljem, hozzám bújik. Néha csókolózunk, közelebb lehetek hozzá. Egy-egy csók több lesz, magára húz a pólómnál fogva, keresi azt a helyet, azt a pillanatot, ahol és amikor megnyugodhat. Érzem, mennyire feldúlt, milyen nagyon szeretné átadni magát valami másnak, ami nem a félelem és az aggodalom. Nem is gondolok másra, meghagyom neki az irányítást, sodródom vele. Nem számítok arra, hogy a csókon kívül más is történik, de Youra diktál, én pedig hajlok mindenre, amitől akár egy kicsit is jobban érezheti magát. Na meg, sosem bánom, mikor bebizonyíthatom neki, hogy tényleg szeretem. Még mindig, ugyan úgy, sőt jobban is, mint eddig.

Az együttlétünk ezúttal lassú és mély. Majdnem olyan, amilyen a legutóbbi volt a konyhaasztalon, de míg ott a vállaimba kapaszkodott, arcát a nyakamba fúrta, addig most végig a szemembe néz és csak egy idő után tűnik fel, milyen érzést kelt bennem. Olyan, mintha Youra búcsúzna. Mintha még egyszer, utoljára magához akarna szorítani, hogy utána elengedhessen. Mikor ezt észreveszem, alkarra ereszkedek, Youra a lábaival átkulcsolja a derekam és a következő lökésekbe minden iránta érzett vágyódásomat beleadom. A homlokomat az övének döntöm, nyögéseink hangjai a lélegzetünkkel együtt keveredik, az orgazmus közeledtével a körmei a hátamba vájnak és nem bánom, ezt a fájdalmat könnyen elviselem. Azt nem bírnám, ha elhagyna.

- Vissza fogok jönni hozzád – ezek az első szavak, amiket mondok neki, miután a szívverésünk lecsillapodik. – Miattad jövök haza, Youra. Te vagy az otthonom.

Ujjai az arcomat simítják, megint könnyek mardossák a szemét.

- Szeretlek – súgja a sírás határán. – Annyira szeretlek, Tae!

˚˚˚

Éjszaka indulok, hogy minél hamarabb oda érjek és neki kezdhessek a munkának. Ha előbb kezdek, előbb is végzek és talán korábban visszaérek, mint csütörtök. Youra felkel, amikor én, az ágyból figyeli a készülődésem. Írok Hoseoknak, ismertetem vele a jelenlegi helyzetet és figyelmeztetem, hogy Youra mégsem dolgozik, így sokkal több időt lenne egyedül itthon. Hoseok – legnagyobb meglepetésemre – öt percen belül válaszol, azt írja, már a munkaideje kezdete előtt benéz majd Yourához.

Csak egy utazótáskát viszek, az sincs tele pakolva. Az ajtóban Youra lábujjhegyre áll, átöleli a nyakam. Hosszú ideig ölelkezünk, még tovább csókolózunk. Közel húsz perc után, akaratlanul hagyom magára a lakásban. Hallom, mikor kulcsra zárja az ajtót.

Az út nem telik unalmasan. Mikor úgy gondolom, emberi idő van és mások is nagy eséllyel ébren lehetnek, akkor tárcsázom Youra édesanyját. Tudja, hogy ki vagyok, halott rólam.

És boldog, amiért hívtam.

˚˚˚

Egyből a munkahelyemre megyek, nem kérek pihenőt az út után és az ebédszünetet is kihagyom. Úgy dolgozom, mint egy gép, miközben óránként a telefonomat lesem, hátha Hoseok, vagy Youra ír. A papírmunka felett görnyedve én küldök nekik üzenetet, majd folytatom a munkát egészen késő estig. Miután végzek, felhívom Yourát. A hangja mintha kicsit vidámabb lenne, megkérdezem, hogyan telt a napja, ő a munkáról kérdez. Hoseok járt nála, délelőtt és este is, nemrég ment haza.

Miután letesszük a telefont, elvégzek néhány számítást a holnapi nap érdekében, kiadásokat kalkulálok, statisztikát készítek. Nem egészen huszonnégy óra alatt behozok három napnyi lemaradást és ilyen tempóban a kihagyott egy hét nem fog gondot jelenteni.

A következő nap is nagyjából hasonlóan telik. A kollégák érdeklődnek, meddig maradok és már a felmondásom is szóba kerül, mikor közlöm, hogy csütörtökön hazamegyek. Azt hiszik, a munka a probléma és váltani szeretnék. Nem megyek bele az effajta beszélgetésekbe, mert még a felmondásba is azonnal beleegyeznék, ha valamilyen okból kifolyólag nem jutnék haza csütörtökre. A mai hívásnál Youra csöndesebb, ugyan megkérdezem, min gondolkodik és mi a baj, de csak annyit mond, hogy képtelen dűlőre jutni egy sakk játszmával, amit maga ellen játszik. Ezen magamban nevetek, mert régen én is csináltam ezt, így próbáltam formában maradni, ha nem volt társaságom. A megérzésem viszont azt súgja, valami más is áll a háttérben.

Erre szerdán kapok megerősítést. A munkaidő lejárta előtt egy órával végzek, a főnökömmel még egyszer egyeztetek és aztán visszamegyek az itteni lakásomra. Út közben hívom Yourát, de nem veszi fel. Pár perc múlva újra próbálom, megint semmi.

Hoseokot hívom, ő egyből felveszi.

- Történt valami? Youra nem veszi fel a telefont, már kétszer hívtam.

- Nemrég írt, mikor kérdeztem, ráér-e. Azt mondta, lefekszik aludni, mert fáj a feje.

Erre nem mondok semmit, Hoseok továbbra is vonalban van.

- Szerinted...

- Indulok Szöulba. Most rögtön.

Kapkodva pakolok be a kocsiba, abban sem vagyok biztos, hogy a lakásajtót bezártam, de nem is érdekel. A majdnem négy órás utat sikerül három óra alatt megtennem, fittyet hányva a sebességkorlátozásokra és a traffipaxokra. A belváros forgalmát nem tudom kikerülni, folyamatosan dugóba kerülök, bármelyik utcába fordulok be. Lassan hajnali egy óra és még így is lehetetlen közlekedni.

Mikor végre befordulok a házhoz, egyből azt az ablakot keresem, ahol Youra szokott állni és onnan nézi a naplementét. Nem ég a villany. Talán tényleg alszik. Alszik és ez a megérzésem, miszerint valami történt és még most is történik, valami rossz sejtés. Tévedhetek. Még sosem akartam ennyire tévedni.

A telefont szorongatom a kezemben, újra próbálom hívni Yourát, ahogy út közben is tettem, legalább tízszer, ha nem többször. Nem veszi fel. A liftre nem várok, kettesével, hármasával szedem a lépcsőfokokat és a bejárati ajtóhoz érve már kulccsal a kezemben fogom meg a kilincset. Ahogy benyitok a lakásba, az ujjaim jég hideggé válnak, elsőre megtalálom a villanykapcsolót.

Táskák vannak az előszobában. Youra táskái. Ő maga ijedten, kisírt szemekkel lép ki a hálószobából, az arca eltorzul az elfojtott zokogástól, mikor meglát. Nem bírok mondani semmit, előbb a táskákra nézek, majd ő rá. A torkomat fojtogatja a kétségbeesés.

- El akartál menni?

Még a kabátja is rajta van. A hóna alatt a Bobby Fischer sakkot tanít kötet, úgy áll előttem, mint a sóbálvány. Nem számított az érkezésemre. Azt hitte, később jövök.

- El akartál menni – mondom, felismerem a helyzetet. – Youra, miért?

- Nem bírom elviselni, hogy tudod – be van rekedve, ránézésre olyan, mintha beteg lenne. – Vagyis, inkább azt nem, hogy még ennek ellenére is velem akarsz lenni. Egyszerűen nem értem.

- Megmondtam, te vagy az otthonom.

- Nem lehet az otthonod egy olyan ember, aki...

- Milyen? Kitartó, erős és bátor?

- Gyáva vagyok.

- Sok minden vagy, Youra, de gyáva az nem. Tíz évig nem mentél haza a szüleidhez, holott szerintem igenis vágytál arra, hogy velük lehess. Bár minden évben megtörsz egy kicsit, még sosem omlottál össze annyira, hogy belefáradj a küzdelembe. És bátor vagy, mert mertél róla beszélni. Én így látom a dolgot.

Nem felel, csak a táskájáért nyúl és próbál határozottnak tűnni.

- Ha tényleg el akarsz menni, miért nem tetted meg előbb?

- Miattad.

Vágja rá hangosan, szinte kiabál. Magához szorítja a táskáját, mintha azzal pajzsot vonna a teste köré.

- Miattam?

- Könnyebb úgy elmennem, ha nem látom, mit hagyok magam mögött.

Közelebb lépek hozzá, ő viszont hátrál, neki ütközik a falnak. Nem először igyekszik eltaszítani, az elmúlt napokban számtalan hasonló pillanat volt, de mind közül ez a legrémisztőbb.

- Miért akarsz mindenáron elengedni? – kérdezem, Youra ekkor már sír.

- Csak engedj...

- Miért? – megemelem a hangom, még nem kiabálok.

- Már kétszer megbizonyosodott, hogy nem tudom boldoggá tenni azt, akit szeretek. Először a nővérem, akit cserben hagytam, aztán te. Képtelen vagyok megadni neked azt, amire vágysz, nem fog menni...

- Boldoggá akarsz tenni?

Hallgat, kezét a szájára tapasztja, hogy ne zokogjon fel hangosan. Már nem igazán tud hová menekülni, ezért a közöttünk lévő távolságot nullára csökkentem. A táskájáért nyúlok, nem ellenkezik, mikor kiveszem a kezéből. Nincs ereje hozzá és nem is akarja igazán.

- Igen – cérnavékony, erőtlen hanggal válaszol, a benne dulakodó érzelmek minden erejét elszívták. Youra belebetegedett a bűntudatba.

- Akkor maradj velem!

Már javában elmúlt éjfél, csütörtök van. Tíz évvel ezelőtt ezen a napon halt meg So-Yeon. Mintha Yourának is pont ez jutna eszébe és az összes többi keserűség, ami ezzel kapcsolatos. Elengedi magát, nem bír tovább küzdeni. A zokogása mélyről szakad fel, belém kapaszkodik, a lábát elhagyja az erő. Elkapom, lecsúszunk a fal mentén a földre és az összes maradék energiáját arra szánja, hogy sírjon. A teste rázkódik, az ujjai görcsösen markolják a pulóverem, ahogy a táskájával is csinálta. Próbál minél jobban elbújni bennem, a sírása hangos, nem tudja kontrollálni. Ez egy tetőpont. A hullámvasút tetején vagyunk és most indulunk meg lefelé, hamarosan kiszállhatunk. Ölelem őt, nem engedem el addig, amíg le nem csillapodik, de még azután sem, csak akkor, mikor a szorítása is enyhül.

Meg sem próbálom talpra állítani. Felkapom az ölembe, beviszem a szobába és az ágyra fektetem. Leveszem a cipőjét, kibújtatom a kabátjából, betakarom. Nem foglalkozok az előszobában lévő táskákkal, se azzal, hogy nincs bezárva az ajtó. Lerúgom a cipőmet, a kanapéra dobom a pulóverem és befekszem Youra mellé. Nem mozdulok mellőle, akkor ölelem erősebben, amikor újból sírni kezd. Ez reggelig még sokszor megismétlődik. De végig vele vagyok, egy pillanatra sem hagyom magára.

- Többé már nem vagy egyedül – suttogom neki, miután újabb sírásroham végére ér és kifáradtan, lihegve fúrja az arcán a mellkasomba. Erőtlenül nyöszörög valamit, legyengült teste a karjaimban forró a sírás okozta láztól. – Vigyázok rád!

- Mindig?

- Mindig. 

***

A héten véget ér a könyv, csak szólok!