TAEHYUNG

Kábultan fekszem a kórházi ágyon attól a nagy adag fájdalomcsillapítótól, amit beadtak. Folyik az infúzióm is, az orromat helyre rakták és eddig sikerült mindezt kibírnom anélkül, hogy elhánytam volna magam. Az agyam ködös, a torkom száraz. Csak a dühömet nem tudták csillapítani, az még mindig tombol bennem.

Holnap Youra elmegy. El messze, távol Szöultól, távol tőlem és, ami a lényeg: távol a bántalmazó barátjától. Ennek örülnöm kellene, nem? Biztonságban lesz, új életet kezdhet és bár azt is ehhez sorolhatnám, hogy egy olyan ember lesz mellette, aki vigyáz is rá, ennek nem tudok örülni. Megkértem Hoseokot, legalább hívjon fel, ha Youra mellette lesz és hadd beszéljek vele. Muszáj tudnom, hogy jól van. És reggel az első dolgom lesz megkeresni őt, még mielőtt...

Megcsörren a telefonom. Az ágy melletti szekrényen rezeg, megtöri a szoba csendjét, megszakítja a gondolataimat. Hoseok lesz az.

A telefonért nyúlok, csalódnom kell, mikor meglátom Seokjin nevét a kijelzőn.

- Hozzád vitte Yourát – szól be rögtön, egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. – Elvitte hozzád.

- Nem – körbe nézek a kórteremben, a folyosóról nem hallok zajt. – Ide nem jöttek.

- Követtem őket, mikor elindultak tőlünk. Youra látni akart téged, Hoseok pedig végül beleegyezett, de a fenébe is, itt vannak a lakásodnál. Te kórházban vagy – az utolsó mondat lehetett akár kérdés is, csak felesleges lenne rá válaszolnom. A hallgatásom is elég.

A lakásom az a hely, ahol Youra egy ideig biztonságban volt. És most lett ezzel együtt az a hely, ami elriaszthatja tőlem. A fiókok miatt. Azért vitte el oda, hogy megmutassa Yourának a fiókokat.

- Ne hagyd neki! Ne engedd! Nem láthatja meg...

- Mit? Mi van a lakásban? – hallom a kocsi ajtajának csapódását, Jin sűrű káromkodásait. – Beszélj már a...

- Menj utánuk! – kiabálom, a nővérek zúgolódni kezdenek a folyosón és csak idő kérdése, mikor nyitnak be. – Nem láthatja, mi van a fiókokban!

Megint szédülni kezdek. Ledobom a telefont az ágyra, aztán egy mozdulattal kirántom a kézfejemből az infúziós tűt. Hoseok tehát képes elmenni idáig. Beveti a végső lehetőséget, amivel ráveheti Yourát, hogy ne akarjon maradni. Azt akarja elérni, hogy tőlem is féljen.

YOURA

Taehyung hálószobájában állunk, nem értem, mit keresünk itt. Először azt hiszem, csak a holmimat kellene összepakolnom, de mikor ahhoz a szekrényhez lépek, amiben a ruháim vannak, nem bírom kinyitni. Nem akarom kiüríteni azt a szekrényt.

- Mit tudsz róla? – kérdezi Hoseok, miközben oda vezet a fiókos részhez. Megtorpanok, hisz tudom, Taehyung elmondta, hogy azoknak a tartalma előttem titok. Nem tudhatok róla. Meg van rá az oka, miért nem és most, hogy nincs itt, még azt is bűnnek érzem, ha közelebb megyek hozzájuk. – Annyira ragaszkodsz hozzá, pedig nem is ismered.

- Ezt te nem értenéd – mondom daccal a hangomban és próbálok hátrálni a fiókoktól, amik valamiért elkezdenek taszítani. Már a gondolat, hogy Hosoek kinyithat egyet és talán pont ezzel a szándékkal hozott ide, felkavarja az érzéseimet. – Nincs jogunk itt lenni.

- Youra, megértem, hogy zaklatott vagy. Geun veszélyt jelent rád és szeretnélek megóvni tőle. De nem ő jelenti az egyetlen kockázatot. Te vagy az, aki ezt nem érti, mert olyan keveset tudsz.

Még egy lépést hátrálok, véletlenül felrúgom a kanapé mellett hagyott poharat. Víz ömlik ki a szőnyegre. Hoseok ebben a szobában idegennek hat. A négy fal volt a mi buborékunk, a többi pedig csak egy erősebb keret. Itt nem kellett félnem, sem aggódnom, Taehyung vigyázott rám. Ami Hoseokból árad, nem ad biztonságot számomra. Már nem, sokkal inkább úgy érzem, sarokba szorít.

- Nem is ismered – mondja, majd egyszer csak kirántja az egyik fiókot, belenyúl és a földre szórja a tartalmát.

A sötétben nem látom, mik hevernek a lábaim előtt. A szemem lassan kezd hozzászokni a fényviszonyokhoz és elfordítom a fejem, így tiltakozom az igazság ellen, bármi is legyen az. Újabb fiókokat húz ki, megannyi tárgy zuhan a padlóra, némelyik hangosabban ér talajt, míg a másikak hangtalanul. Csak azt látom, hogy nő a kupac, akárcsak a félelmem. A gyűlöletem Hoseok iránt is egyre erősebb.

- Azt érzem, te vagy az, akit nem ismerek – a hangom sírásról árulkodik, a könnyeimet csak a felismerés után érkeznek. – Mit művelsz?

- Te mit művelsz, Youra? – az ő hangja is más. – Mit mondott neked, amitől ennyire képtelen vagy elszakadni tőle? Nem tudsz róla semmit – hirtelen fény teríti be a szobát, Hoseok hozzá lép és lefogja a kezeimet, hogy ne tudjam eltakarni az arcom. – Nézd meg!

- Nem lehet.

- Az istenért, alig különb Geunnál!

Erre eltaszítom magamtól, én a kanapéra zuhanok, Hoseok az ajtó felé tántorog. A tekintetem akaratlanul is a padlóra téved, a látványtól belém forrnak a szavak. Nem tudok nem oda nézni. Felismerek néhány dolgot és minden ilyen felismerés felér egy hatalmas pofonnal. Próbálom összerakni a képet azzal a képpel, ami eddig Taehyungról élt bennem. De azzal nem fér össze a bilincs, a lovaglópálca, azok a furcsa golyók... kötelek, láncok és...az ott egy korbács? Ezeken kívül más is ott hever, mint kiállításra szánt művészeti darabok, de nem ismerem fel őket. Nem tudom a nevüket, nem bírom elképzelni, hogy bárki is használná ezeket és a legfőképp a lelőhelyük ejt kétségbe. Ezek voltak a fiókokban, nem láthattam volna őket, s most mégis...

- Fogalmad sincs, ki ő és milyen valójában – ismét Hoseok hangja akar bekúszni a gondolataim közé. – Geun fájdalmat okozott és Taehyung is ezt tenné. Ettől próbáltalak megóvni, ezért nem szerettem volna, ha közelebb kerülsz hozzá.

- Mit művelsz? – ez egy harmadik hang, Jiné. Itt van ő is, nem hallottam, mikor megérkezett, de nem számít. Nem hozzám beszél. – Hogy tehetted ezt?

Teszek egy lépést az egyik eszköz felé, közben Taehyung szavaira gondolok. Azt mondta, itt nem érhet bántódás, hogy vele biztonságban vagyok, nincs mitől félnem. Azért mondta volna, mert így sikerült elérnie, amit akart? Megbíztam benne, közel engedtem magamhoz. Ő közben csak erre vágyott? Hogy azok a bilincsek a csuklóimon csattanjanak? Tudom, mire való egy ostor és egy olyan pálca, ami pont a térdemnél van. Van rálátásom bizonyos érdeklődési területekre, láttam filmeket, olvastam könyveket.

- Youra, drágám – mi a fene folyik itt? – Kérlek!

- Te? – úgy nézek Mayre, mintha kísértet volna. – Te itt?

- Jin mondta, hogy szükséged van rám. Beszélgessünk! Jót tenne, ha most...

- Tudtad ezt? – mutatok a fiókok földre hajigált tartalmára. Aztán beugrik... - Hát persze, hogy tudtad. Hiszen te és ő...

- Beszéljünk erről! Nem így kellett volna megtudnod, sőt Taehyung nem véletlenül hallgatott.

Felnézek, Jin Hoseok mellett áll és úgy néz a barátjára, mint aki bármelyik percben rávetné magát, ha megszólalna. Mögöttük felismerem Namjoon alakját az előszobában, ő nem jön beljebb.

- Soha nem akarna bántani téged – May megfogja a kezem, vár, amíg ránézek. – Nem lenne képes arra, hogy bántson.

***

Senki sem nyúl Taehyung eszközeihez. A pálcák, a bilincsek mind a földön maradnak, May leültet a kanapéra és először csak aggódva figyel, néha lopva az órájára pillant, de nem engedi Hoseoknak, hogy közelebb jöjjön hozzám. Hamar megérzem a levegőben azt a sok negatív érzelmet, ami felé irányul. A barátai mérgesek rá. Elérte, hogy haragudjanak.

- May – Jin még azelőtt félbeszakítja a beszélgetésünket, hogy az elkezdődhetne. – Taehyung eljött a kórházból, ide tart.

- Mit gondolsz, képes vagy beszélni vele? Jobb lenne, ha ő mondaná el mindazt, amit...

- Nem – vágom rá egyből, mert amint újból meglátom a korbácsokat, a gyomrom összeszorul. – Mondd el te!

May így tesz és amit hallok tőle, az egyszerre tör össze, majd még a szívem apró darabkáit is porrá zúzza. Amit Taehyung mutatott magából felém, mind igaz. Ha hihetek Maynek, a férfi, akiben elkezdtem megbízni, nem hazudott nekem. Csupán elhallgatott pár dolgot, amik akkor váltak volna fontosabbá, ha végül engedünk a húzásnak.

- Itt van – Namjoon lép May mellé, megfogja a vállát és figyelmeztetően rám néz. – Youra, bár nekem ehhez semmi közöm, de én a helyedben meghallgatnám őt is.

A következő pillanatban megjelenik a szoba küszöbén. Először a padlóra néz, az arcán ezernyi érzelem suhan át, köztük a félelem és a harag, majd amint újból rám néz, a vonásai megenyhülnek. Hoseok mond valamit, nem értem, mit, de Taehyung fittyet hány rá. Velem van elfoglalva, azt várja, hogy közelebb jöhessen és megengedjem neki, hogy beszéljen velem. De hisz nem ő az, aki másoknak szeret parancsokat osztogatni? Nem ő vágyik arra, hogy a partnere könyörögjön az engedélyért?

- Kint leszünk – mondja May és látom rajta, Namjoonon, még Jin arcán is, mennyire nehéz és fontos is ez a helyzet most. – Nem kell félned tőle! Ő nem Geun.

Azzal Namjoon oldalán kimegy, Taehyung beljebb lép a szobába és behajtja maga mögött az ajtót. Nem csukja be rendesen, megadja azt a megnyugvást, hogy van lehetőségem elmenekülni, közben mégis szeretne a lehető leginkább kettesben lenni velem. Lassan közelít meg, én pedig anélkül, hogy tudatában lennék a mozdulatnak, hátrébb ülök, mikor a kanapéhoz ér.

- Bántott? – kérdezi, gyorsan végig mér, friss sérülések után kutat. Megrázom a fejem, hang egy szál se jön ki a torkomon. – Youra, ez itt...

- Szeretném tudni. Nem azt, mikre használod ezeket, hanem arról beszélj, miért titkoltad el. Mitől vagyok kevesebb, amiért ezt elhallgattad előlem, miközben nyilvánvaló volt, hogy kezdek beléd szeretni?

Bár May elmondta, tőle is hallanom kell. 

- Elmondom.

- Jó. Mert szeretnék reggel úgy felszállni a gépre, hogy nem hagyok kérdőjeleket magam mögött. 

***

Most kicsit több mindenről szeretnék itt beszélni. Először is, most értünk nagyjából a történet feléhez. Ez egy kicsit lassabb folyású, mint az előző kettő. A két főszereplőnk nem könnyíti meg egymás dolgát. Remélem, az átjött ennél a fejezetnél, hogy Youra kétségbeesése főleg az érzelmeire vonatkozik, nem arra a sok "játékra", amit Hoseok olyan galád módon mutatott meg neki.

Szeretném bepótolni az elmaradt részeket, amiket hoztam volna, de az egészségem közbeszólt. A nagy kiakadások, sírások közepette a mentális problémák mellé társult egy (szerencsére "enyhébb") vérmérgezés, ami az elfertőződött ekcémás sebeim miatt alakult ki. Az elmúlt másfél hét alatt öt kilót dobtam le, nem tudtam enni, a fertőzés ráment a gyomromra és az energiám valahol a mínusz 0 körül járt. Nem egyszer majdnem kórház lett a vége. De kezdem összeszedni magam, már tudok enni anélkül, hogy az étel feltétlenül vissza akarjon jönni, gyógyszeres kezelést kapok, január negyedikén lesz egy ellenőrző vizsgálatom is. És nagyon jól esik írni. Nem vagyok olyan pesszimista, mint korábban. Tudom, mit szeretnék és azt is, hogy kicsit több idő kell most, mire felépülök annyira.Megterhelő a hosszabb séta, már undorodom a háztartási keksztől és a ropitól is, anya húslevese viszont teljesen kárpótol, azt liter számra bírnám enni. 

Igazság szerint ezzel arra szeretnék kilyukadni, hogy ne legyetek restek orvoshoz fordulni, ha szükségetek van rá! Ne húzzátok! Mindegy, mennyire féltek - amit megértek, mert ebben a másfél hétben mást sem csináltam a rosszabb hullámok alatt, csak féltem és sírtam -, menjetek el orvoshoz! Vigyázzatok magatokra és egymásra!