TAEHYUNG

- Tizenhat éves voltam, ő tizennyolc. A szüleink megrögzötten oda figyeltek az egészségünkre, mindketten sportoltunk, nem volt se fizikailag, se mentálisan probléma velünk. So-Yeon a suli női röplabda csapatában volt feladó, irigylésre méltó kitartással rendelkezett és közben a jegyei is maradtak ugyan úgy kitűnőek, mint mindig. Féltékeny voltam rá. Ha valakit meg kellett dicsérni a teljesítményéért, az esetek többségében a szüleim So-Yeonnal példálóztak. Volt is mire büszkének lenniük, ezt én is beláttam, hisz a szemem előtt szerzett díjakat, elismeréseket. Én a háttérben meghúzódva a gimnasztikával voltam elfoglalva, a reál tárgyakból pedig épp csak jól teljesítettem.

Szüneteket tart, ha úgy érzi, egyszerre túl sokat mondott. Ilyenkor a sakkbábukkal babrál, nem néz rám.

- Nem egyik napról a másikra történtek a dolgok. Én lettem rosszul először, de betudtuk az akkor terjedő influenzának. Sokan voltak betegek az iskolában, könnyen elkaphattam bárkitől. Csakhogy So-Yeon is mutatta a tüneteket. Fáradtság, láz, gyengeség. Az étvágya is megszűnt, de tényleg, én ugyan így éreztem magam. A szüleink persze kétségbeestek. Az én tüneteim nem voltak olyan komolyan, mint So-Yeoné. Ő fájdalomra panaszkodott, ízületi fájdalmakra, amik a sportolói karrierjét eléggé megnehezítették, elmondása szerint már hetek óta szenvedett ezektől. Aztán egy reggel...

Kiesik a huszár a kezéből, koppan a táblán. Youra érte nyúl, kapkod. Kinyújtom felé a kezem, de mielőtt elérhetném, visszarántja a sajátját.

- A fürdőszobában volt, ott ücsörgött a kád szélén és a lábait nézte. Nem értettem, miért csinálja. Csak mikor közelebb mentem és jobban szemügyre vettem, akkor tűntek fel a foltok. Bevérzések voltak. So-Yeon arra kért, ne szóljak erről a szüleinknek. Még akkor is ezt mondta, nem sokkal később, amikor eleredt az orra vére és egyszerűen nem akart abba maradni. Vérzett, minden tiszta vér volt és csak azt ismételte, hogy ne szóljak senkinek. Másnap vérvételre mentünk, alapos kivizsgálást kaptunk, nem kellett sokat várni az eredményekre. Csakhogy a laborban összecserélték a mintákat, valamit elnéztek. A szüleink tomboltak, az orvos próbált nyugtatni minket, de akkor már elmondta, hogy az egyik eredmény súlyos problémára utal. Ez után mégis melyik szülő tudott volna megnyugodni? Újabb vérvizsgálatot csináltak, de láttam az orvosunkon, hogy So-Yeont méregeti. A nővérem akkor már négy kilót fogyott, alig bírt megállni a lábán. Teljesen ki volt idegileg is, mert egy fontos mérkőzés előtt álltak a csapatával, de ő nem tudott részt venni rajta. Attól félt, kiteszik és akkor búcsút inthet a sport ösztöndíjának, meg az egyetemnek is. Neki a röplabda jelentette az életet.

Mély levegőt vesz, ekkor már sír. A könnyeit látom, a hangja is remeg, de még mindig nem úgy zokog, ahogy az várható lenne. Én be vagyok feszülve, a tartásom merev, a kezeim ökölbe szorítva pihennek az ölemben.

- Az orvos beszélt a szüleinkkel és én hallgatóztam. So-Yeon túl fáradt volt hozzá és azt kérte, mondjam el, mit hallok. Nem tettem. Nem bírtam elmondani neki, hogy az orvos a rosszabb vérkép alapján leukémia gyanúját hozta fel. Nevet nem mondott, csak az új eredmény után. És én akkor ott gondoltam arra először, hogy remélem, nem én vagyok az. Holott legbelül tudtam, aki kettőnk közül súlyosabb állapotban van és gyanúsabb lehet, az So-Yeon. De ettől függetlenül is, nem akartam én lenni. Nem akartam, mert a szüleim elsírták magukat és sejtettem, mit jelenthet ez. Ahogy visszanéztem So-Yeonra, élénken él bennem a kép róla.

Leteszi a bábukat, feláll a kanapéról. Hátat fordít nekem, az ablakhoz megy. A lemenő nap sugarai még nem tűntek el.

- Ahogy ott ült a váróban, a fejét hátra döntve a falnak, csukott szemmel és vékonyabban, gyengébben... Azt kívántam, legyen ő. Hadd ne én haljak meg, mert még nem jöttem rá, mit akarok kezdeni az életemmel és így nem lehet meghalni. Ahogy ez ott végig futott az agyamon, rögtön meg is bántam. Nem értettem, hogy lehettem ilyen önző, gonosz. So-Yeon sosem akarta volna ezt nekem, ő tökéletes nővér volt. Minden terhet át vett tőlem, segített, ha szükségem volt rá és sosem éreztette velem azt, hogy több lenne nálam. Ha későn ért haza és fáradt volt, még akkor is leült velem a házi feladatom fölé, elmagyarázta a dolgokat, ha valamit nem értettem... Én pedig csak arra tudtam gondolni abban a pillanatban, ahogy az orvos kimondta a lehetséges diagnózist.

Még nincs vége, van tovább és Youra erőt gyűjt hozzá. Nekem is szükségem van rá, mert érzem, most jön az, ami kibontakozott a kívánságából.

- A fizikai vizsgálatok után már biztos volt. A véreredmények pontosan, névre szólóan érkeztek, összetéveszthetetlenül. Csak teljesült az a kívánságom, amit bár fejben sem gondoltam volna végig! So-Yeonnál krónikus mieloid leukémiát diagnosztizáltak. Minden úgy történt, ahogyan azt az orvos megmondta: a tünetek gyorsan, és váratlanul érkeztek, esélyünk sem volt felkészülni rájuk. Még aznap befektették a kórházba, az állapota pedig napról napra egyre rosszabb lett. Egy szempillantás alatt eltűnt a régi So-Yeon, ránézésre aki alig találkozott vele, fel sem ismerte volna, de belül ugyan az a pozitív, jövőbe tekintő lány maradt. Az én szöges ellentétem.

Homlokát az ablaküvegnek támasztja, két kezével átöleli magát. Képtelen vagyok megszólalni.

- Egyszer sem mentem be hozzá. Aznap még igen, mikor befeküdt, láttam a szobáját, az ágyát és benne őt, de utána soha többé nem léptem át a kórház küszöbét, ahogy ő se. Folyamatosan arra gondoltam, hogy én kívántam ezt neki, láttam magam előtt az arcát, mikor a váróban ült, ahogy befektették az ágyba, mert magától nem volt rá képes, annyira legyengült. A legrosszabbra gondoltam és nem akartam átélni, abban reménykedtem, hogy majd ő fogja, majd ő átvészeli helyettem, leveszi ezt a terhet is a vállamról. Hogy kívánhat ilyet valaki a nővérének?

Felállok, de nem megyek oda hozzá. Látom a testtartásán, hogy még nem áll rá készen, nem akarja tudni a reakciómat, amíg nem fejezi be a történetét.

- A szüleim minden nap meglátogatták, még akkor is ott ültek az ágya mellett, mikor So-Yeon a sok gyógyszertől nem volt magánál. Anyám sírva jött haza aznap délután, amelyen leborotválták So-Yeon haját. Tudom, hogy beszélnem kellett volna róla velük, segíteni őket, mert ők ezt megpróbálták. De nem bírtam a szemükbe nézni. És ami a legrosszabb volt, ami miatt képtelen vagyok megbocsátani magamnak, az az, hogy So-Yeon nem haragudott rám. Amíg volt ereje, saját maga írt leveleket minden nap és küldte őket haza nekem, de mikor épp csak magánál volt, diktált és anya, vagy apa írta le, amit el akart mondani nekem, néha egy ápoló, ha épp úgy érezte, később nem lesz ereje a beszédhez sem. Hónapokon keresztül csinálta ezt. Négy hónapon keresztül, ami több, mint százhúsz levelet jelentett.

- Youra...

- Az első levél első sorát olvastam csak el. Azt írta, „Nem haragszom, amiért nem jössz be és akkor se fogok, ha ezek után sem teszed." Érted már?

Megfordul, szemben állunk egymással, alig egy karnyújtásnyi távolság választ el tőle. Most nem több, csupán ennyi, de nem engedi, hogy áthidaljam.

- Ő mindig mellettem volt, én pedig magára hagytam. Először azt kívántam, bár ő szenvedne, inkább ő, minthogy én. Aztán az élete hátralévő négy hónapjában felé se néztem. És ő nem haragudott meg rám emiatt. Pedig, ha tudta volna, mit kívántam akkor... Az egész röplabda csapat, az iskolás barátai, még a tanárok is bementek hozzá, ajándékokat vittek neki, csokit, sütit és So-Yeon mindet mosolyogva, örömmel fogadta még akkor is, mikor már nem tudott enni. A sugárkezelés miatt kihullott a haja, nem maradt meg benne semmi, állandóan hányt. Ezt anyától tudom. Ő mesélte el, az ajtóm előtt ülve kitartóan, hátha kinyitom neki és megvigasztalom. Becsúsztatta a rés alatt a leveleket is, egy nap sem telt el enélkül. Soha nem számíthattak rám. Őket is cserben hagytam. Én maradtam nekik, egy olyan gyerek, amelyik hálátlan és gyáva. Jobbat érdemelnének, So-Yeon is jobbat érdemelt volna.

Maga mellé ejti a kezeit, úgy lógnak a levegőben, mintha valami báb lenne. Még mindig nem omlik össze, nem engedi meg magának.

- Egyszer beszélgettünk a halálról. So-Yeonnal bármiről lehetett beszélni, mindenről volt véleménye. Akkor azt mondta, ő csak egy dologtól fél: hogy egyedül fog meghalni. Amikor a kórházból az éjszaka közepén telefonáltak, tudtam. Ahogy anya hangosan, teli torokból zokogott a fájdalom és a veszteség miatt, tudtam, hogy So-Yeon úgy halt meg, ahogyan nem szeretett volna. Egyedül, magányosan. Elképzeltem a haja nélkül, lesoványodva, kapkodó lélegzetvételekkel. Azon gondolkoztam, vajon érzett-e fájdalmat, tudta-e, hogy az lesz az a pillanat, hogy az lesz az utolsó lélegzetvétele. Akkor is kívántam valamit. Azt, hogy bárcsak a helyében lehettem volna.

Belekapaszkodik az ablakpárkányba, arra készülök, hogy elkapjam, ha összeesik. De Youra még mindig erős.

- Ha valaki oda jött volna hozzám és azt mondja, „Hé, itt a lehetőség, cseréljetek és halj meg te a nővéred helyett!", beleegyeztem volna. Gondolkodás nélkül. Sőt, sokáig azt vártam, a szüleim mikor mondják ezt. „Bárcsak te lettél volna az és nem So-Yeon.", vagy „Az ő életének több értelme volt, mint a tiédnek."

- Attól félsz, hogy anyukád ezt mondaná neked, ha felvennéd neki a telefont. Ezért nem mersz haza menni hozzájuk – végre ki tudom nyitni a szám, Youra nem bólint, de nem is mondja, hogy tévedek. – Emiatt hagytad Geunnak, hogy megverjen. Te azt hitted, megérdemled.

- Mert így is van.

- Nem! Youra, nincs az a tett, vagy gondolat, ami miatt bárki...

- Én nem tettem semmit. Nem voltak eredményeim, se álmaim. So-Yeonnak voltak. Akkor miért ő szenvedett? Azért, mert ezt kívántam.

- A diagnózis már akkor meg volt, mielőtt az a gondolat megfordult volna a fejedben, csak nem volt kimondva. Nem tehettél ellene semmit. Se te, se senki.

Mondhatnék neki bármit, nem tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről annak, amit gondol. Évek óta, a kezdetektől ezzel az elhatározással él, hogy nem érdemel mást, csak büntetést.

- Ha úgy lenne, ahogy hiszed, Hoseok sem erőltetné, hogy beszélj a szüleiddel. Nem adta volna meg a telefonszámodat nekik és anyukád sem igyekezne azon, hogy elérjen - csak rázza a fejét, tiltakozik. Rájövök, én egymagam kevés vagyok a meggyőzőséhez. Nem tőlem kell hallania ezeket a szavakat, nem velem kell beszélnie.

- Elég volt – jelenti ki, az arcára kiülő szenvedés és fáradtság belém fojtja a szót. – Ne kérj rá, hogy...

- Nem kérlek. Rendben.

Elmondta, amit eltudott. Túl sok volt neki már így is. Teszek felé egy lépést, most nem utasít vissza. Megfogom a kezét, az ágyhoz vezetem, nem a kanapéhoz. Leül, felhúzza a lábait, görcsösen belemarkol a párnába. Sokat sírt eddig is, de úgy hiszem, ezek csak felületes sírások voltak. Azért, hogy enyhítse a fájdalmát, ne megszűntesse.

- Youra, én...

- Még ne! – a kezemet fogja, hüvelykujja a kézfejemet simogatja, mintha próbálná az emlékezetébe vésni a csontok és erek vonalát. – Most már tudod.

- És nem változtat semmin.

Ebben az egyben teljesen biztos vagyok, ahogy abban is, mi segíthetne rajta. Ez a mély, vérző seb nem fog begyógyulni rögtön. Hónapok, évek kellenek hozzá, hogy egyáltalán behegedjen. De nem vagyok elég, Yourának igazából másra van szüksége.

- Taehyung...

- Szeretlek – mondom, határozottabban, mint valaha. – Csak azt akarom, hogy tudd, ugyan úgy szeretlek, ahogyan eddig.

Lehunyja a szemét, elengedi a kezem, nem tart vissza. Pedig nem terveztem menni sehová. Leülök az ágy szélére, betakarom és várok, amíg elalszik. Még mielőtt ez megtörténne, hallom, ahogy azt motyogja: „Nem érdemlem meg."

˚˚˚

Hajnali háromnegyed három, a konyhában ülök. Kint vihar tombol, de úgy néz ki, Yourát ez nem zavarja az alvásban. Ahogy a kinti időjárás, úgy én is kicsapongok, fejben ide-oda kapkodok a gondolatok között, mialatt a telefonomat forgatom a kezemben.

Jóval több mindent értek. Youra említette korábban is, még azokban az időkben és pár napja szintén, mikor Geunnal volt, hogy nem tud elszakadni tőle. De igazából nem a sráctól nem tudott, hanem a bűntudatától. Az tartotta mellette, mert Geun megadta neki azt, amiről Youra úgy gondolta, megérdemli. Aztán mikor túl erősek lettek az ütések, Youra menekült. Kiutat keresett, félt. Nem akart meghalni, nem akart kórházba kerülni. Nem véletlenül ellenkezett annyira, mikor rátaláltam a lakásán Hoseokkal.

Hoseok. Ahogy beugrik, nem várok tovább. Kikeresem a nevét a hívásnaplóban és a zöld gombra nyomok. Négy kicsöngés után felveszi, a vonal pár másodpercig néma.

- Beszéltél vele – közli, nem kérdezi.

- Igen. Elmondta.

- És?

- Te össze tudtad rakni a képet? Hogy a bűntudata miatt hagyta Geunnak, hadd verje?

Hoseok felsóhajt.

- Nem rögtön. Megtehette volna, hogy elhagyja, minden segítség adott volt a számára, de azt mondta, valami mindig visszatartja.

- Meg is ölhette volna az a rohadék.

- És Youra ezzel tisztában volt.

Ledőlök az asztalra, rendezem a gondolataimat, hogy ne a harag szóljon belőlem, hanem tudjak előre gondolkodni.

- Tudsz a nővére leveleiről?

- Nem Yourától, de igen. Az anyja mesélte, So-Yeon milyen kitartó volt végig.

- Szerinted hol lehetnek azok a levelek?

- Youra régi szobájában, ott, ahol hagyta őket. Biztosra veszem, hogy a szülei nem nyúltak hozzájuk.

Ebben én sem kételkedem. Youra köhög, de nem jön ki, talán visszaaludt. Az eget megvilágítják a villámok, majd megérkezik a mennydörgés is.

- Meg tudnád adni a szülei elérhetőségét?

Nem kell könyörögjek, Hoseok lediktálja Youra anyjának telefonszámát.

- Te is arra gondolsz, amire én?

Megkönnyebbülök, ahogy ezt kérdezi. Hosszú idő után végre egyet értünk valamiben.

- Haza kell vinnünk. 

***

Lehet, hogy duplázunk, lehet nem, de az biztos. Minden nap gyereknap, attól függ, honnan nézzük. 

Ezt Youra meg Tae se tudná megerősíteni, de mindegy.   

Illetve, gondoltam megmutatom, mi jön ezután, párhuzamosan a Dark Vanillával:

A fiatal, ígéretes tehetség a legnagyobb mérkőzésére készül, miközben az életben minden más is ellene dolgozik, nem csak a riválisa.

Jeongguk, akit legtöbbször csak ɢᴏʟᴅᴇɴ ᴋ.ᴏ-ként emlegetnek, gőzerővel hajtja magát, betart minden edzői előírást és hoz is magának újakat. Lázadó természet, ritkán lehet meggyőzni az ellenkezőjéről, ha valamit a fejébe vett. Márpedig a fiú eldöntötte, hogy győzni fog, azzal mit sem törődve, hogy a figyelme kezd másfelé irányulni. Ő is tudja, a koncentráció a ringben elengethetetlen. Épp ezért spécizi ki magának az új fiút, aki ugyan csak takarítóként érkezett az edzőterembe, de kellően elvonja Gguk éberségét.

Közeledik a Nagy Nap és a fiú egyre bizonytalanabb. Tényleg képes lesz a legjobbat nyújtani, ha mindenkit, aki támogatja, el mar maga mellől? Milyen könnyen ismerné be magának és a nagyvilágnak, hogy talán mégsem az az ember, akinek eddig hitte magát?

Páros: TaeKook