-Ha hazaértem, majd visszahívlak Ted.
-De ez fontos, nem várhat addig!
-A buszon ülök, és ne haragudj, de semmi kedvem most cseverészni.
-Ha akarod, ha nem, én most elmondom, mert eszem ágában sincs még egy órát várni, amíg a buszod hazadöcög.
-Márpedig várni fogsz. Szia!- mondtam, és letettem a telefont.
Visszatért a zene a fülhallgatómba, és újra dübörögni kezdett a már jól ismert szám a fülembe. Ujjammal dobolni kezdtem a combomon. Unottan kibámultam az ablakon, annak ellenére, hogy csaknem minden átkozott nap kétszer is látom ezt a monoton tájat, amiből per pillanat szerencsére semmi sem látszott. Sokan bizonyára azt gondolják, hogy már megszoktam, de nem! Ezt sosem fogom megszokni.  Rengetegszer gondolkodtam már azon, hogy miért nem használhatom James kocsiját. Fogalmam sincs, hogy akkor miért küszködtem annyi ideig azzal, hogy megszerezzem a jogosítványomat. Ebben mi a logika? Elvégre 18 éves vagyok, akkor miért nem engedi?! Az mondjuk igaz, hogy James kocsija elég drága volt, és hogy nagyon féltette.

A busz megállt, és kinyíltak az ajtók. Senki sem szállt le, habár ez valószínűleg azért volt, mert rajtam kívül senki sem utazik ilyen későn. De akkor miért álltunk meg? Kilestem az ablakon, és egy ember alakját láttam kirajzolódni a sötétben. Az igazat megvallva nem nagyon érdekelt, hogy ki az, ezért visszanéztem a telefonra és számot váltottam.

Észrevettem, hogy üzenet érkezett Jamestől:
-Mikor érsz haza?

James az egyetlen olyan ismerősöm, aki meg tudja jegyezni, hogy utálom ha valaki akkor hív, amikor a buszon ülök. Ezért szerettem ennyire. Úgy döntöttem, hogy megszegem a "szabályomat" és most az egyszer felhívok valakit. Az a valaki pedig James lesz. A telefon kicsöngött. Pár másodperc múlva már James számomra gyönyörű hangját hallgattam. Kibámultam a sötétségbe.

A buszsofőr minden átkozott megállóban megállt egy percre. És még csak a 4. megállónál tartottunk.

-Még tizenkét megálló.- mondtam halkan a telefonba, és sóhajtottam egyet.
James is sóhajtott.
-Olyan üres itt nélküled a ház.- szólalt meg.
Egyszerre nevettünk fel. Én kicsit hangosabban a kelleténél, ezért gyorsan körülnéztem, hogy ki látott vagy hallott. Nem tudom, hogy eddig hogy nem vettem észre, de ott ült velem szemben egy kinézetre velem egykorú srác, és éppen engem nézett, majd amikor a tekintetünk találkozott, nevetni kezdett. Sötétbarna haj, kék szem és gyönyörű mosoly.
Felállt és elindult felém. A szívem hirtelen hevesebben kezdett verni, nem tudtam mire vélni ezt a reakciómat. Elvégre barátom van, aki per pillanat otthon vár rám.

-James, most leteszem jó?
-Rendben kicsim, itthon talalálkozunk.- felelt, és letette a telefont.

-Cameron vagyok.- mondta a srác, amikor mellém ért.-Leülhetek?
Bólintottam.
-Amy.
-Tessék?
-Amynek hívnak.- ismételtem meg.
-Szép név.
-A tied szebb.- csúszott ki a számon, és rögtön meg is bántam, mert amikor rámnézett és én rá, éreztem, hogy olyan vörös leszek, mint egy paradicsom. Kínosnak éreztem a helyzetet, ezért elnevettem magam.
Szája féloldalas mosolyra húzódott.
-Édes vagy.-jegyezte meg.
Kínos csönd következett. Lehet, mondanom kellett volna, hogy nem vagyok szingli?

-Valami rosszat mondtam?- kérdezte.
-Dehogy, csak rég nem mondtak már nekem ilyen szépet.- hazudtam.
-Aha. Minden nap erre mész?
-Kértszer is. Egyszer reggel, aztán pedig este, de gondolom ez ésszerű.
-Én is kétszer.
-Van barátnőd?- csúszott ki a számon.
-Most épp nincs. Nemrég ért véget egy kapcsolatom.
Abban reménykedtem, hogy nem kérdez vissza, de megtette. Muszáj volt valamit válaszolnom.
Megint hazudtam, de  válaszomtól valamiért boldognak látszott. A hátralévő útszakaszt végig beszélgettük. Elég sokat nevettünk, szóval könnyen meglehet, hogy a sofőr idegeire mentünk, de nem érdekelt.

-Én most fogok leszállni.- mondtam kedvtelenül.
-Én viszont nem.- felelt, majd pedig felállt, hogy ki tudjak menni.-Remélem még találkozunk Amy.
-Én is!- feleltem és elmosolyodtam.
Kinyílt az ajtó, búcsút intettem, majd pedig leszálltam a buszról. Kint már elég hideg volt ahhoz, hogy láthatóvá vàljon a leheletem. Ekkor eszembe jutott Cameron. Lehet, hogy integetnem kellett volna? Vagy mielőtt leszállok, megadni a számomat. Gyorsan megfordultam, de a busz már kikanyarodott a megállóból, és már csak a hátsó lámpáinak a fényét láttam. Lemondóan lehorgasztottam a fejemet, és sietős léptekkel elindultam hazafelé. Az utcákon néhány régi lámpa felelt azért, hogy az ember orra ne essen a sötétben. Igaz, hogy a felük már kiégett, de nem okoltam emiatt senkit. Mégis ki lenne olyan idióta, hogy idáig eljön, csak azért, hogy kicseréljen néhány izzót.

Nem nagyon értettem, hogy miért kellett ilyen messzire költöznünk. James azt mondta, hogy jó lesz, de a házunk így is egy vagyonba került. Mindig kértem, hogy költözzünk kisebb házba, de nem rajongott az ötletért.

A házunkhoz értem. Lekaptam a táskámat a hátamról és nagy nehezen kikerestem a kulcsomat. Kinyitottam a kaput, és beléptem. Sally majdnem leterített a földre.

Sally egy három éves bernáthegyi, akit két éve fogadtuk örökbe, az elején még félt tőlünk, de mostanra... hát igen. Mi is megszerettük és ő is minket.

Beléptem a lakásba. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de inkább nem foglalkoztam vele. James a konyhában volt és vacsorát főzött kettőnknek. Vörös garbó volt rajta és farmer.
-Mi lesz a vacsi? -kérdeztem, és odaálltam mellé.
-Tojás meg bacon.
James felém fordult és kicsit lehajolt, hogy megcsókoljon.