Nem bírom. Ez az első jel. A nem bírom. Az elegem van. Hiába. Én is hiába találtam egy reménysugarat, olyan mint a valós fény. Ígéretesnek tűnik, de akárhogy próbálkozom, kicsúszik a kezemből. Látom, rohanok felé, de akár egy délibáb. Minél közelebb érek, annál távolabbinak tűnik. Amikor már nem lelem örömöm semmiben. Ilyenkor mindig kapok egy kis kóstolót, akár egy kísérleti patkány, aki mindig kap egy falat sajtot ahányszor elfárad, hogy fusson tovább a nagyobb felé, de sosem érhet oda, mert egy mókuskerékben van. Kapok egy ízelítőt abból, amit úgy hívnak boldogság. Például zene. Leülök a zongorához, és élvezek játszani. De nem tart sokáig. Az túl könnyű és kegyes lenne. Utána újra kedvetlenségtől szenvedek napokig. Nem érdekel semmi, nem tölt el boldogsággal, szomorúsággal, érzelemmel semmi. Nagyon nehéz ez így. De nem dobhatom el ezt az életet magamtól. Ha én nem mosolygok rá az emberekre, ha én nem mutatom azt hogy minden rendben lesz, ki fogja? Ki fog helyettem meghallgatni másokat? Ki lesz helyettem az az ember, akinek a vállán mindig kisírhatják magukat mások? Nem tudom. Nekem nincs ilyen ember. Nincs ilyen... mert nem akarok sírni. Ha én sírok, gyenge vagyok. Nem mások szemében, a sajátomban. Miért sírnék? Mi okom rá? Van egy szerető családom, barátaim, nem éhezek, jó iskolába járok, szeretnek az emberek... ugyan miért sírnék?
Majdnem minden nap azért kelek fel, hogy este elaludhassak. Ha tehetném fel se kelnék többet.
Persze vannak apróbb örömeim. Az eső, a szél, a zene, a tánc, egyéb művészetek... a természet...
Itt meg is kérdezném magamtól, hogy akkor mi okom megírni ezt?
Az, hogy ettől függetlenül unatkozom. Unom az életet. Ugye, mi lehet ennek az oka?
Talán az hogy hiperaktív vagyok.
Vagy hogy sokkal több munkát igényel az agyam mint egy átlagembernek. Mert igen, én vagyok a fura gyerek, aki szereti a matekot, és szeret tanulni. Aki hobbiból ír, és zenél. Aki nem retten meg semmitől, mert már annyin keresztülment, hogy egyszerűen szarik bele. Aki mindig vigyorog mint egy őrült. De nem hiába mondják, hogy azok mosolyognak leginkább akik sok dolgon átmentek. Nagyon jól tudom, hogy nem terhelhetem az embereket a problémáimmal, mert vannak sajátjaik. A legtöbb amit megtehetek, hogy mosolygok, és reménykedem hogy ezzel jobbá teszem a napjukat.
Ez is boldoggá tesz. Leginkább ez. Mikor örömet okozok másnak. Mert tudom mekkora kincs.
Néha elfelejtem milyen boldognak lenni. Ilyenkor jön az a "kis darab sajt".
Ha hasonlóképp érzel, és meg akarod beszélni valakivel, de nem akarod másra aggatni a problémáid, én itt vagyok.
Mindent kibírok. Így neveltek. Tűrj, és egy idő után megszokod. Szóval gyűlik és gyűlik bennem minden. Még egy bajjal elbírok.
Persze én is megtelek egyszer. Akár egy szemetes... egy lelki-szemetes...
És nem, nem arra van szükségem, hogy valaki azt mondja "majd megoldódik" vagy hogy "minden rendben lesz". Arra van szükségem, hogy valaki megfogja a kezem, és ha eltörik is a vállam kirántson a gödörből. Persze a legtöbben nem merik a vállam miatt. De erre van szükség. Mert mi egy váll a gödörbe folyó homokhoz képest, amibe lassan, de biztosan belefulladok?