Ez a rész kifelyezetten Vezlaniáról, és a WW2-ről fog szólni, ha nem érdekel, így jártál!
Illetve tervezek még háttértörténeteket, ezért ilyen kreatív a cím!

Vezlania szemszöge

Hajnalban kelltem fel. A kanapén. Már megint, hamarosan ez lesz a rendszerem!

Liet még biztos alszik. Nem normális hogy én háromkor kelek. Hungary sem szokott még ilyen korán kelni. Csak most megint rémálmaim voltak. Mi van, ha megint holdkóros leszek, és megijesztem Lithuaniát?

Bár belegondolva, én mindig is ijesztő voltam nem csak Lithuania szemében. China is néha furcsának tartott. North Koreát meg már ne is említsük, csak telefonon keresztül is eléggé "megismert"...
- Korán van még, nemde? - hallottam Lietet.
- Éber vagy te is? - fordultam felé.
- Ahogy látod... - kicsit még fáradtnak tűnik.

- Miattam ébredtél fel igaz? Biztos megint járkáltam... - hajtottam le a fejem. - Nem akarlak zavarni magammal, tényleg! Fontos a pihenés.
- N-nem, ez nem zavar engem! - védett meg. Látta hogy ez nem segít így mellém ült. - Figyelj, most komolyan, napközben is képes vagyok aludni, egyáltalán nem zavar ha éj közepén járkálsz ide-oda...mindenhova. - erre tudtam már mi lesz a következő. Konkrétan "meglátogathattam" valakit.
- Russia a barátjával terelt vissza, hogy náluk jártál. - fejezte be a mondandóját sóhajtva.
- Oh. Az kellemetlen lehetett. - állapítottam meg.
- De megint miről álmodtál?

- Hát...olyanról, amiről nem nagyon akarnál beszélni. A második Világháború...
- Ebben igazad van!

- Ismerlek! - mosolyogtam. - Csak hogy nekem az nem csak egy rossz emlék, hanem a kezdeténél születtem, és így eléggé beleégett a fejembe.
- Érdekel. - mondta, amire felkaptam a fejem.

- Igazán? - erre bólintott. - Nossss... Hát én sem születős ország vagyok, tehát nincsenek szüleim. Nem volt nekem alkalmas a környék Europe közép részén, így igyekeztem a lehető legtávolabb menni ettől a helytől. Így kerültem Switzerlandhoz, de ott is bujkálva töltöttem egy hetet, amíg észre nem vett, és elküldött, mert hogy "ez a ő lakása".
-

Jogos.
- Hát...ilyenkor mindig pénzt kért a háborús helyzetek miatt, én meg akkor születtem, hogy lett volna bármim is. Így kerültem Asia területeire, ahol a háború végéig bujdostam nagynehezen. Még pár évig rejtőztem, azután Japan megtalált, és megmagyarázta, hogy mostmár biztos vége ennek a háborús helyzetnek. Azóta vagyunk jóban, egyébként.

- És?
- És még mi?
- Hogy kerültél ide annyi idő után? - célzott arra, hogy itt vagyok.
- Hát...az úgy volt, hogy szerettem az ázsiaiakkal élni, tényleg! Csak gondoltam hogy jó lenne megismerni másokat. Ez volt a huszadik század végén. És így lyukadtam ki az Australiákkal, de csak pár hétre az időelcsúszás miatt. Egész jól megismerkedtünk, de hamar vissza is vágytam, így visszamentem.
- Két Australia van?
- Ühüm. Mivel még fiatal a kontinens, ezért akartak neki egy országtestvért, aki segíti őt UK mellett. Mint Japan egy animéjében Italy-nek is van testvére! - magyaráztam, tudva hogy nem érti.
- Biztos... Mindegy is, folytasd nyugodtan. - tért rám ismét.
- Szóval visszatértem, és ott maradtam még egy olyan huszonkét évig. Majd erőt vettem magamon, és inkább egy közelebbi kontinensre mentem, tehát ide. És most veled vagyok itt, együtt, és talán te vagy a legjobb barátom! - ettől kicsit vörös lett. Bőgni való kedve van.

- Valami rosszat mondtam? - fordultam felé.
- Nem, dehogy, csak Poland is ezt mondta nekem a tizennegyedik században. Csak kiemelte a "talánt", és tíz év után szinte el is felejtett... 
Ennek hallatára kicsit megsajnáltam, és megöleltem.

- Hé, én biztos nem foglak! Fiatalabb vagyok nálad, így komolyabban foglak venni! Ígérem, és meg is teszem! Nem mintha eddig nem gondoltam volna ezt... - tettem hozzá. Erre csak elmosolyodott.
- Én hiszek neked, Vez. - végre becézett! Ezaz, már zavart, hogy a teljes nevemen szólít! De ezzel azt is elérte hogy megfojtsam az erős ölelésemtől...