Hungary szemszöge

- Szóval? - fordult felém az ajtó nyikorgásának hallatára.
- Nem is láthatták. - válaszoltam közömbösen.
- Elfutott...? Elpusztult...? - találgatott.
- Utóbbi. - ültem mellé.
- Bocs, de nem sajnálom. - nézett el.
- Nem is baj. Elegen sajnálták már a temetésén. - fordítottam vissza a fejét. - Szóval most mit akarsz...?

Egy ideig csak bámult a szemembe. Ez kicsit ijesztő, mintha valami betegsége lenne, és hunyorog rám fáradtan.

- Csókot... - suttogta, de alig hallottam. Mégis teljesen megugrottam a hallatán.
-

Mi?! Agyadra ment a tegnapi magány??! - húzódtam el tőle. Csak hogy ne lássa hogy én is mennyire szeretném. Mi van ha ettől félrehallottam?
- Vagyis... Neveddkomolyanhazavar! - hadarta kínosan elfordulva.
- Először is mit mondtál? - néztem vissza rá, amire kicsit fordult csak meg.
- Csókot, d-de csak viccből! - szólt közbe, mielőtt még valami drámait tennék.
- Hát jó, már azt hittem hogy félrehallottam a vágytó- - akadtam meg.

"Na [^^"]zdmeg Hun, ezt elintézted!" beszéltem magammal.
- Umh....szerintem felejtsük el az utóbbikat. - szóltunk egymás szavába, és utána csak csöndben voltunk a jelenben.

Majd valami kicsi nekicsapódott a homlokomnak. Kicsit nyikkantam fájdalmamban, majd megnéztem a becsapódott dolgot. Csak egy kis kavics. Ránéztem az ablakra, ahonnan jött, és Romaniát pillantottam meg mosolyogva.

Biztos segíteni akar hogy összejöjjek Pollal. Pedig ez neki nem előnyös. A vak is látja hogy kedvel. Bár az is elég furcsa hogy kedvel évtizedekig tartó utálat után.
- Valami baj van Hun? - nézett rám Poland.
- Nem semmi...csak.... - bámultam Romania felé. Sűrűn bólogatott.
- Csak nem akarsz még valami mást ezen kívül? - egy újabb kavics csattan rajtam. Ezúttal Poland is észrevette.
- Rumunia! - vetett szúrós pillantást az ablakra, de nem volt már ott.
- Semmi baj, Poland. - állítottam meg. "Nehogy már egy fiatalabb védjen meg egy idősebbet egy mégidősebbtől..." gondoltam magamban.
- Legközelebb... - suttogta vészjóslóan.
- Hát... - pillantottam oldalra. Romania már megint bíztat. - Ahogy akarod.

Egy újabb. Poland már elkergetné Romaniát a francba.
- Romania, ha nem hagyod abba, most rögvest kitöröm a nyakadat, hogy aztán majd begipszeljék egész évre! - fenyegette meg, és már szerintem az ablakon keresztül átment volna, hogy megtegye, de megállítottam.
- Ne Poland! - fogtam meg a kezét, amire dühösen visszanézett.
- Mi ne!? - kiabált rám. - Bántalmaznak, és te nem engeded hogy visszaadjam?!
- Nem. - közöltem határozottan. - Most nem.

Poland rám nézett. Talán még sosem láttam ilyen határozottnak. Amikor az lehetett, pont nem lehettem vele.
Majd az arca megenyhült, és kicsit elpillantott.
- Ale... - kezdett beszélni. - Ale cię...ja...
- Magyarul, ha lehet. - kértem meg. Itt kicsit habozott, majd kicsit elbőgte magát.
- Kocham cię, Węgry... - borult a nyakamba. - Ale naprawdę!

Ebből már nagyjából értettem valamit, amitől tiszta vörös lettem.
- I-igazán? - rebegtem.
- Naprawdę! Igen! És védeni akarlak..... - szorított erősen.
- A...végén...még- Nhem kaphok levegőth! - próbáltam lazítani a szorításán.
- Bocsánat... - engedett el. - De...
- Nyugi, én is kedvellek...jobban... - mosolyogtam, amire ismét átölelt.
- Hungary, te annyira meglepsz néha! - bújt a vállamba.
- Heh...tudom. - dőltem rá. - De Romania nem bántott.
- A saját szemeimmel láttam. - morogta.
- Szerintem csak segíteni akart nekem. Hogy veled legyek...
- És én...oh, nem tudtam...
- Nyugalom, biztos nem haragszik.
- Hát, remélem...de akkor igazán szeretsz?
- Hát...
- Igazán?
- Na jó, tényleg jobban bírlak.
- Valld be!
- Rendben...Lengyel, én szeretlek téged! - mondtam mosolyogva.

Megérte a sok év. Sok éven át ismertük egymást, és csak most vallottuk be egymásnak a többet ilyen csekély dolog miatt.
- De ne próbálj legközelebb megvédeni, ha nem hívlak! - figyelmeztettem. - Te vagy az én legjobb, kicsi barátnőm, akinek inkább kell segítség!
- Héééé, én nem vagyok kicsi! Csak pár évtizeddel vagyok fiatalabb mint te, és csak egy fél fejjel alacsonyabb! - durcizott be.
- Persze, de az a pár évtized majdnem egy század, és az tényleg kihatott a magasságodra. - piszkáltam, amire az ágyra ment vissza.
- Nyeh... - mondta. Na jó, lehet csak szimplán azt mondta hogy "Nie", de magyar füllel ez így hangzott nekem. - Az azért nem egy század volt...

Slovakia szemszöge

- Naaa? - néztem a visszaérkező Romaniára.
- Siker...szerintem... - válaszolt unottan.
- Bocsa haver, a PolHun mostanában az igazi OTP-m. - vontam vállat. - De azért kösz hogy összehoztad őket. Mindjárt meg is nézem!
- Slovakiának egyszer igaza van? Ez valami furcsa álom lehet. - gondolkodott Czech.
Ünneprontó.

- Na akkor kinek a randiját kuksoljuk ki? Egy ezres párnak, vagy egy százas-ezres párnak? - sompolygott Austria.
- Mindkettőt! - jelentette ki Switzerland. - Ma biztos lesz a százas-ezresnek, Pol és Hun még nem is biztos hogy egyáltalán lesz-e, de az nem a héten!
- Miért nem a héten? - kérdeztem.
- Szerda van. A következő napokban tervezünk felmenni. Hétvégén meg még biztos van más tervük. - magyarázta.
- Várjunk, két randi? A randik nem olyanok hogy két ember zabál és dumál a sajátos témájukról, kivesznek egy szobát és- - kezdte Czech, de Romania félbeszakította.
- Túl vagyunk ezen! - kiabálta. Kicsit felhúzhattam az utóbbikkal. Nos, ez csak őt zavarja, rajta kívül.

- Abbahagyjuk a témát, vagy helyben lecsapollak itt mind titeket! - fordult el, és a házba sétált. Mi csak némán néztük őt.
- Na tessék, most felbosszantottátok őt! - fonta karba a kezét Italy. - Most biztos magányos lesz, szegény...
- És vajon kikezdte? Persze hogy Slo'! - gyújtott rá Czech, ami azt jelenti, hogy lassan mindenkire ráragad a bosszankodás...