Vezlania szemszöge

Kora reggel volt, amikor felébredtem. Újabb rémálom, ez viszont kesze-kusza, és furcsa. Lehet csak a tegnap történtek után.

- Liet? - fordultam az ágya felé. Végre nem a kanapén aludtam, haladás!

Csak arra voltam kíváncsi, hogy ébren van-e. De nem, mélyen alszik.
- Bocsánat, Lithuania. - másztam fel az ágyára, majd rá is.
- Nem akarom hogy kínos legyen neked. - folytattam a suttogást. - Imádom veled kipihenni a nap fáradalmait.

Szeretem hallgatni az egyenletes szívverését. Olyan nyugtató, elűzi az összes beteg gondolatomat, ami azért valljuk be, elég sok. És a teste is olyan meleg, puha tapintású...folyton ezen szeretnék aludni. És szegény ettől mindig zavarba jön, pedig ez nem túl kínos. Szűkös a hely, mi meg ketten vagyunk, vendéget meg nem illik a kőkemény padlóra fektetni. Ezért van matracom, de én azt ritkán használom, a kanapé jobb. Ennél jobb csak a mostani fekvőhelyem. Annál nincs jobb. Csak lehetne mindig használni...!

Majd váratlanul felgyorsult a szíve. Tehát felébredt.

Ránéztem az arcára, amit viszonzott.
- Bocsánat, csak olyan jó ágy lennél... - sütöttem le a szemem.
- Ez segített aludni? - kérdezte fülig vörösen. Bólogattam.
- Akkor nyugodtan használhatsz. - csukta visza a szemeit, még mindig vörösen.
- H-hát jó. - dőltem vissza. Hamarosan visszaállt a szíve ritmusa, így hamarosan már szuszogtam.

Reggel van, én már a kanapén fekszek. Liet biztos átrakott, amikor felébredt. Most épp valakivel beszélgetett telefonon keresztül. Hamarosan letette, és felém fordult.

- Vezlania, nem akarlak vádolgatni, de... - itt megállt.
- Újabb baj? - fordultam el az üres bámulásból.
- Latvia azzal vádol, hogy fenyegetted. - mondta ki.
- Én? Én nem fenyegettem, én határozottan válaszoltam pár dumájára. - tiltakoztam. Ennek hallatán mellém üllt.
- Figyelj, én nem tudom megkülönböztetni a füllentést az igaztól, szóval csak annyit mondok, hogy velem lehetsz őszinte. - sóhajtott.

- Neked soha nem hazudnék. - dőltem az oldalára. - Latvia biztos túloz. Mert igaz, elég kegyetlenül beszéltem vele, de csak mert bunkó volt.
- Nossss...szokása túlozni... - vette elő a telefonját ismét, majd felment a szobájába(mert ő egy emeleten alszik).

- Megbeszéltem. Legközelebb tesz azért hogy megismerjen. - jött vissza mellém. Én ettől gondolkodóba estem.
- Miért lettél hirtelen ilyen hallgatag? - kérdezte pár perc múlva.

- Az rendben van hogy ő próbálni fog megismerni... - kezdtem bele. - De te hogy ismersz engem?
- Tessék? - kérdezett vissza.
- Mármint, milyennek látsz engem, a kezdetektől? Te hogy ismersz engem? - ismételtem meg.

- Hát... - próbált válaszolni. - Néha elég szerény vagy, de emellet elég élénk, életkedvteli lány is, aki imádja a frászt hozni rám, és rajtam aludni, ha rémálmai vannak. Ázsiában élsz, de most átjöttél hozzánk, és most velem vagy egy ideig.

- Egy hibázdik! - hallgattam végig.
- Öhm...mit rontottam el? - érdekődött.
- Én nem csak akkor imádok rajtad aludni, amikor rémálmaim vannak. Én mindig szeretek rajtad aludni! - javítottam ki. - Ja, és szeretem a zeppelint! Illet volna tudnod!
- Igaz is. Mondjam hozzá?
- Már elkéstél! - támadtam le játékosan. Nyílván nem gyilkolom ki, csak tettem a hátára egy kis súlyt.
Magamat.

- El fogsz ma még engedni? - állt fel.
- Nem, örökre rajtad fogok csüngni! - válaszoltam teljesen érthetően.
- Hát... akkor együtt fogunk menni a Baltikokhoz. - indult meg az ajtó felé.
- Várjunk. A Baltikokba te, Latvia, és valami Estonnia tartozik, igaz? - kaptam észbe.
- Pontosan, de jó is hogy jössz, így találkozhatsz Latvijával megint! - lépett ki.
- De én még nem vagyok kész erre! - nyafogtam.

- Most én piszkállak azzal, hogy a derekamon lógsz örökké! - nevetett. - De sietek is, hogy ne fulladjak meg itt!
- Nemáááár! ÉN NEM AKARÓÓÓM!!!

Folytatás várható a következő részben...

Váó, vissza a kezdetekhez, ismét egy ötszázszavas rész...

Bár régen 420+ -770 szavasok voltak, de mindegy...
(És igen, erre emlékszem)

A Nyeh legyen veled!