Lithuania szemszöge

Tegnap már ismét fogytak a leveleim. Nem tudom hova tűnnek, kérdeztem Vezt, de ő csak annyit mondott hogy lehet mindenki elvan a maga dolgaival. Lehet tényleg elfelejtenek? Kizárt, tegnap voltunk a Baltikoknál, és direkt kedvesebbek voltak a Húsvét miatt, miért lennék elfeledve ha eleve most élénkebb vagyok? Vagy talán pont emiatt?

Ma reggel viszont más volt.
Kicsikét hamarabb végeztem a fürdéssel, és amikor kijöttem a fürdőből, láttam Vezlaniát elfutni a szobánkba. Mostanában mindig felszokott menni, én meg addig elvagyok valamivel, de most követtem, és bekopogtam.
- Mi a jelszó? Segítek, egy mondat, és benne van a nevem. - szűrődött át a hangja.
- Ez az én házam Vezlania. - mondtam.
- Hogy a francb- vagyis nem helyes! - áhá, ezt a kis füllentést elszúrta!

Kinyitottam az ajtót, ami mögött Vez sodorta be a leveleimet az ágy alá.
- Áh, mindegy is, mondjuk hogy valójában tényleg ez volt, de most igazán. - viselkedett úgy mint hogyha nem láttam volna azt a fél másodpercet.
- Vezlania, te elvitted a leveleim? - kérdeztem.
- Hogy mi?- Vagyis igen, deeee okom van rá! - ült az ágyamra.
- És ezt mióta? - folytattam a kérdezősködést.
- Egy pár napja...de megmagyarázom! - válaszolt. - Csak üllj mellém, hallgass végig. én...megmagyarázom!
- Hát, ennyit legalább tudnom kell... - csináltam amit kért.
- Szóval... - fordultam felé.
- El kell mennem. - sóhajtott.
- Eh, h-h...h-hogy? - dadogtam.
- Jól hallottad... - kezdte. - EU kiakar űzni mert meglestem a kontinenseket. Pedig csak ismét találkozni akartam az Australiákkal...és elkaptak, EU meg aznap eldöntötte hogy vissza kell mennem...és... - itt elkezdett kissebb nyugtalansági állapotot csinálni. - Ezért elvittem az összes üzenetedet, mivel EU tudod így teleszemeteli a postádat ha nem teszed meg azonnal amit akarsz...
- Taip. Tudom. - szóltam közbe.

- És... - kezdte dörgőlni a szemeit a karjával. - Ezt más okból nem csak azért tettem mert nem akaródzok elmenni, hanem mert egyben nem tudtam hogyan mondjam el, főleg neked... - már kicsit vörös lett, szerintem sírni kezdett, de takarta az arcát még mindig a karjával. - Hát, szerintem ezt szépen elcsesztem. Nem maradhatok az otthonodban örökre, és szerintem nem kellene ezen ennyit rinyálnom... Legjobb ha már ma indulok. - állt föl, de én visszafogtam.
- Ehm, lehet egy kérdésem? - húztam vissza az ágyra.
- Miért is ne? Talán ráérek. - engedett nekem.
- Ehm, hogyismondjam...én marasztallak itt? Mármint-
- N-nem, nem-nem, dehogy, csak...tudod mások miatt is... - ezután, jött pár pillanat ami csöndes nézéssel telt.

Nagysokára szipogásra figyeltem fel, majd Vez átölelt.
- Ugye, ugye most nem haragszol? - szorított.
- Haragudni? Én? Miért haragudnék? - soroltam a kérdéseimet.
- Csak mert eddig nem szóltam neked... Na meg hogy ennyi ideig elfoglaltam a saját otthonodat... - hüppögött.

Kicsit lazítottam az ölelésén, és letisztítottam az arcát, csak nem olyan igénytelenül hogy kézzel, mivel nem akarom semmivel se megfertőzni.
- Nem, nem haragszom. - nyugtattam meg kicsit.
- Az jó... - bújt vissza, és én is viszonoztam az ölelését csak épp kevésbé fojtósan.
- Ez olyan szánalmas...! - nevetett kínjában. - Itt bőgök rajtad, miközben csak barátok vagyunk!

Erre nem mondtam semmit. Ellenkeztem volna, de nem. Mégsem.
- Nos... - engedett el. - Legalább tudtam veled találkozni. Kábé öt perc múlva megyek, és úgy másfél óra alatt, sietve, de elérem Japant.
- De nem kell- - kérdeztem volna, de közbevágott:
- Már előre készültem hogy mennem kell hamarosan, nem kell semmit sem összepakolnom. - Hát jó... - pedig reméltem hogy még marad egy fél óráig.

Lementem vele, csak hogy ha esetleg búcsúzkodni akar, de igazából csak a dolgait felkapva intett egy "Még találkozunkot", és kiment.
Kicsit zavarodott vagyok. Mindez olyan gyorsan történt. Nagyon gyorsan.

- Hát, egy négy óráig legalább nem fog hiányozni...! - jelentettem ki magamnak. Mégis, hiába volt olyan nap Vezlaniával amin távol volt vagy hat órát, a négy óra helyett inkább négy perc lett, amiben már éreztem hogy egy ideig nem lesz itt.

Mire észbe kaptam, már tíz percet álltam egyhelyben, így leültem a kanapéra. Még egyedül ritkán ülltem ezen, hiányzott a társaság.

Majd rájöttem, hogy mégsem vagyok teljesen egyedül.
Slovakia vigyorgott mellettem feküdve, a lábát a kanapé egy karfalán lógatva. Sosem értem hogy hogyan tűnik fel mindig különböző helyeken.
- Te mindig megjelensz random országoknál? - tettem fel az első kérdésemet.
- Változó, de igen, kilencven százalékban. - tette a kezét a feje mögé. - Bírom ezt a kanapét. Tök puha, és nem is kopott!
- Igazán? Szerintem mutatja az éveit eléggé... - néztem végig.
- Nézet kérdése... - legyintett rá. - Hidd el, szívesen lettem volna trió veletek, de messze vagyok hozzátok, na meg mostmár duó sincsen...legalábbis ma! - fordult át a hasára.
- Hogy érted? - érdeklődtem.
- Hmm, vedd ahogy akarod... - vont vállat. - Vagy úgy hogy találsz mást, vagy hogy visszatér, kitudja... Miért, te hogy szeretnéd?
Ezen elgondolkodtam egy kis időt, de mire válaszoltam volna, már Slovakia elment. Nem várta meg a választ. Lehet hogy szerinte túl sok időt gondolkodnék ezen...?

754 szó.

Tudom, tegnap megint elmaradt, deee most jogom van erre, ugyanis Wifi hiányunk volt, mert nekünk elég [^^"]ar a rendszer mostanában...

A Nyeh legyen veled!