Mondhatni háttértörténet egy olyanról aki már nincs, szóval ja...

Transylvania szemszöge

- Megkérdezzem tőle? - fordultam ismét a kitömött figurámhoz. Persze nem válaszolt, de biztos azt mondaná hogy ez a saját döntésed.
- Hát jó. Megkérdezem. - határoztam, majd átmentem Hunhoz. De persze megkéne várnom hogy elmenjen Poland mellől, így rájuk nyitottam, és a testvéremre meredtem, jelezve hogy szükségem van rá. Nem hinném hogy Polandot érdekelné-e hogy mi miről beszélünk.

- Miért kellek? - sóhajtott.
- Voltak szüleink? - tértem a lényegre.
- Hogy mink? - lepődött meg.
- Szüleink, tudod, mint Romaniának.
- Dehát mi nem született országok vagyunk.
- Igazából nem lehet bárkinek gyereke aki akar? Lehet hogy volt egy valaki aki akart minket nem biológiai úton és lettünk így megoldva. De persze lehet hogy csak vagyunk...
- Ííííjj...ssssssz... - szisszent fel.
- Gyanús vagy. - hunyorítottam rá.
- É-één?! Miért lennék én gyanús, heh... - rejteget valamit. - Neeem, nekünk nem voltak ilyesmik.
- Őszintén, volt valaki aki elhagyott minket, mint "szülő"? - feleltem komoran.

- Nem, nem ez!...Vagyis, hasonló, de jó oka volt rá! - mentegetőzött.
- Ki vele.
- Szóval volt egy apánk!...De ne haragudj amiért nem mondtam el, meg tudnám most magyarázni, de akkoriban nem-...nem hittem volna hogy kéne. - hadarta.
- És kemény öt perc alatt el is ment tőlünk hogy nem tudtam róla. Nagyszerű... - válaszoltam flegmán.
- Nem Erdély... Öt perc van köztünk hogy létezünk. De nem ugyanakkor ismertük meg a világot. Nem öt perc volt az hogy kinyitottuk a szemeinket... Ő ott volt mellettünk egy napig, várva hogy felkeljünk, lábra álljunk, és megtanuljunk ami kellett a túléléshez a többi országgal szemben. - mondta.
- Az egész történet kell... - fontam össze a karjaimat.
- Az egészet én sem tudom.
- Amit tudsz.
- Hosszú lesz talán.
- Kérem a rövidebb verzióját.

- Megpróbálom... - gondolta végig. - Szóval az apánk azért akart minket mert...nem bírta már a szervezete hogy felkapjon egy lányt és biológilag legyünk ilyenek. Vad lehetett és gyakran megtámadták útközben ide Európába. Útközben is, hát, "születtünk", de ezt tudod, mentünk ide miután megismertük egymást igazán.
- Igen. Tovább?
- Én kelltem föl előbb, és az első dolog amit láttam az ő volt, és te. Te míg pihentél, addig ő megmutatta a szárnyaim kibontását, a járást, mindent amit kellett.

- Engem meg itt hagyott. Veled többet törődött mint veled bezzeg! - kicsit igazságtalannak éreztem a helyzetet.

- Megint nem így van ez. - rázta a fejét. - Téged is várt nagy szeretettel. Nem akart felébreszteni téged, nehogy valamit rosszul csináljon. Még egy napig bírta a várást rád, de már tovább nem bírhatta. Amikor érezte a végét, átkeresztelt Hungary-ra a Magyarsland helyett, illetve áldását adta ránk. Megkért hogy én mutassak meg mindent neked helyette. Így elment, hogy ne előttem tűnjön el örökre. Én viszont megtartottam a régi nevem, ezt a nevet mondtam neked, és én is így nevezem magam a mai napig. Szóval *sip* elég rendes volt...

- Te sírsz? - fordultam felé.
- Nem csak...*sip* - szipogta. - Jó visszaemlékezni rá, még ha akor nem is voltál igazán velem.
- Igaz, te alig szoktál bőgni. Igazi ellentéte Austriának. - vidítottam fel, amitől elkezdett mosolyogni.
- Aaaahw, Ezt bóknak veszem... - pirult is egy aprót. - Igaz is, mennyi az idő?
- Olyan háromnegyed nyolc- - még mielőtt befejeztem volna, máris elrohant a szobájába, és ahogy aztán láttam, ismét Polanddal kezdett játszani, mint egy játékbabával. Pont mint én szoktam. Esetleg szükségem lenne komoly kapcsolatra nekem is...?

526 szó.

Hmm, elég korán írok viszonylag! De nem is baj, ugye?

De tessék, itt egy Czech, mert nálam még mindig a legjobb UwU:

Háh, kicsit talán túlságosan vonzónak rajzoltam... (#NoHomo)

A Nyeh legyen veled!