Poland szemszöge

Egy ideje a szekrényemben kuksolok. Hungary sehol. Félek.
- Hun, kérlek most ne húzd az időt... - rebegtem halkan. Hiba volt.
- Hol vagy? - halottam a betolakodó hangját. Még mindig nem ismerős, a szekrényben nehezen hallható minden.

Erre sétál. Ez kezd ijesztő lenni. Mégjobban összehúztam magam.
Itt van a szekrény előtt. Megfogja az oldalát. Kicsit nyikkanok erre, amire kiakarja nyitni.
De nem.
Valaki fut, és a többi kiesett nekem, ugyanis ekkor elájultam.

Körübelül arra ébredtem hogy Hungary engem keres. Nehezen felálltam, és kijöttem a rejtekhelyemről, amit meghallott, és odarohant hozzám.
Nem mondott semmit, hanem gyorsan megölelt kisírt szemekkel. Ő szinte sosem sír. Mi történhetett?
- Hungary... - bújtam a vállába. - Mi történt?
Semmi válasz, csak szorosabban ölelt.
- Hun? - kérdeztem ismét.
- Azt hittem elmentél... - kezdett bele.
- Ki volt az? Mi történt? Hol voltál? - jöttek belőlem a kérdések.
- Igyekeztem hozzád, ahogy tudtam, csak közben Vezlania megállított. Gyorsan elakartam jutni hozzád, ezért rohantam. Ideértem, és láttam az illetőt. Nem ismertem fel...a karja véres volt, és én...azt hittem te- - itt elcsuklott a hangja, és éreztem, hogy nedves a homlokom a könnyeitől.
- És ő? Hol van most? Képtelenség hogy csak mert eltűntem, így bőgni kezdesz...vagy nem? - kérdeztem folytonosan. Erőt vett magán, és folytatta:

- Rárontottam. Erős sebet hagytam a hátán, felordított és...megismertem... - a végén megfojt a szoros ölelésétől.

- Ki volt?
- Az volt, aki utánad a legjobban kedvel. - nyelt nagyot.
- R-Romania...? - hökkentem meg. Bólintott mögöttem.
- Slovakia baromsága is közrejátszott ebben. Ha láttam volna a két kiálló tincsét, talán felismertem volna...
- Folytasd.
- Elvittem Switzerhez,*gulp*aki azt mondta, hogy kockázatosan csak az emberek kórházai segítenének rajta nagyobb eséllyel. Így kénytelenek voltunk állnéven az emberekhez vinni, és most ott fekszik... - folytatta könnyeket nyelve.

- Akkor biztonságban van. Ezért kellett annyira sírnod? - nyugodtam meg.
- Sajnálom Poland... - mondta még.
- Hmmm? Mit? - engedtem el, de ő még mindig szorított. Ilyenkor mégjobban bánom, hogy akkora melle van.
- Csak hogy...így utólag kerestelek meg, és hogy a holnapot halasztanunk kell, ugyanis látogatást teszek... - engedett el ő is, és megtörölte a szemét, és a kötését is levette, hogy az üreget is a szeme helyén letisztítsa. Ezután máris sokkal jobban nézett ki. Most évtizedeket bőgött ki... Határozottan jobban nézett ki.

- Hát...én azt nem nagyon bánom! Igaz, a barátságnapunk nem lesz akkor az igazi, de legalább pótoljuk, és másokra is gondolsz! - ettől kicsit meghatódott talán.

- Igazán? Pedig itt hagytalak, amíg Romaniát vittük... - pirult el, az eleve rinyálás miatt vörös arcával.

- Látod hogy nem esett bajom, vagy talán úgy nézek ki, mint Czech "prágai kísértetei"? - mosolyogtam.
- Hát, nem épp! - erőltetett egy mosolyt magára.
- De akkor...mi lehetett Romania kezén? - jöttem rá még egy kérdésre, ami még érdekelt.
- Jó kérdés, mert határozottan vér volt pedig... vagy mégse? - kérdezte meg magától is. - Majd holnap megkérdezem tőle, de előtte holtrészegre iszom magam Czechhel, mert most a testem még mindig izgul miattad!(itt elsütött egy perv vigyort, de nem értettem miért)

- Hát, én hagylak menni! - engedtem meg neki az elmenetelt, ami hallatán kisétált az ajtóba.
- Akkor holnap találkozunk lent? - kérdezte váratlanul.
- Öhm, miért ne? - válaszoltam.
- Akkor majd ott várok rád! Szia Lengyel! - majd kiment.
- Cześć Węgry! - köszöntem én is vissza, de nem hinném, hogy ő hallotta volna. És abban a pillanatban leesett az a mosoly tőle.
- Pfft, na ne, Hun! - kezdtem el nevetni hirtelen. Elég silány volt, de nekem tetszett, ráadásul most lett egy lelkironcs.

Szegény éveken át nem sírt, most meg teljesen kiöntötte ezzel az összes eddigi baját. Nem tudom hogy bírhatta eddig ki...