Ne nézz fel ha jót akarsz magadnak!!4!44! Na jó mindegy mostmár úgy is felnéztél...

Vezlania szemszöge

A mai nap nekem hivatalosan is megkezdődött kilenc órakor, miután Japan által ajánlott animének legalább négy órát szántam, és azután egy reggeli feketét is lenyomtam a torkomon, hogy szépen végig forrázza azt, és ne hűljön ki.

Tehát nekem ez így kezdődik. Nem épp hajnali háromkor kelek fel, ez most csak kivétel volt.

Inkább benézek mindenhova. Jó, nyílván nem akarok senkihez sem benyitni úgy hogy lehet nem ér rám. Így csak a Semmiben járkálok nehezen, közbe nézve, hogy mit csinálnak a többiek. Nem nagyon szoktak lenni, csak néha elegyedek szóba az idetévedő országokkal, azt is rövid ideig, mert kevés a levegő kint. Régen meg nem is volt!

Általában ha nincs kint senki, megkérdezek másokat a barátaim közül, hogy jöhetek-e hozzájuk elunni az életemet.

Általában ez nyer, bár ma kiszúrtam egy országot. Méghozzá Polandot. Persze rögtön letámadtam, és a nézéséből rájöttem, hogy rosszkor jöttem.
- Szia Pol! - köszöntöttem azért.
- Cz-cześć, Vezlania... - nem akar most velem foglalkozni.
- Hova mész? - tereltem beszédbe.
- Haza, miért? - vonta kérdőre.
- Azt hittem, te északabbra laksz, nem keletebbre, nemde? - sejtettem hogy hazudik. Ő is.
- Aham, talán eltévedtem. - nagyon hitelesnek tűnt eddig. De most még gyanúsabb.
- Nem Romaniát akartad "meglátogatni"? A múltkor állítólag leordítottad a fejét... - vontam vállat, mintha azt mondanám, "mindegy is".
- Már túlmentem az ajtajánál. - fonta össze a karjait.
- Aham, mert épp Moldovánál van, nem is láttad? Hm? - hajoltam közel hozzá. Itt valami bűzlik. Bakker...

- Pol, te merényletre készülsz?!?! - kiabáltam le idegességemben.
- Hogy? Dehát nem is-
- Figyelj, ne hazudj, mert az itt nem megoldás. "Az csak akkor megoldás, ha egy csapat összeakar hozni a legjobb barátoddal." - az utolsó mondatot magamban mondtam. - A következő meg hogy nem is tudsz, mert csak hogy tud, az életem legalább kilencven százalékát Ázsiai országokkal töltöttem. Rengeteg fűszer között. Szóval ne hidd, hogy nem érzem a fokhagymát! - buktattam le.
- Na igen, talán kicsit megakartam hogy Romania csak emlegessen engem a pokolban... - vetett be egy kislányos megbánást. - Csak irigy vagyok rá, mert akarja Hungary-t, és csak én akarok komolyabban gondolni rá...

- Pol, az most nem olyan jó, hogy kinyírod... - majd mosolyogni kezdtem. - Legyen később, hogy legyen egy kis dráma! Vagy szimplán piszkáljad, hazudj róla, amíg inkább ő meg nem teszi magával! Olyan jó anime lenne, ha Japan tudna róla...
- He? - értetlenkedett, de tíz méterre tőlünk kinyitódott Moldova ajtaja, és kilépett rajta az emlegetett vámpír. Hirtelen milyen meleg lett a hangulat...hű...

A két szárnyas egy ideig bámulták egymást szúrós tekintettel. Én meg Poland oldaláról figyeltem az egészet. Feszült a hangulat, nagyon feszült. Majd Romania elrohant egy megvető pillanattal.

- Biztos ne nyírjam ki? - suttogta felém Poland.
- Nein... - szólaltam meg németül.
- Hát... - ragadta meg a kezem. - Akkor kövessük!
- Pol, nem! - tiltakoztam, miközben próbált elhúzni.
- Nemár... - lihegte, mivel elég sok erőt vesztett el most, és nem szökött fel hirtelen a levegő tartalma azóta sem.
- Majd megnézem helyetted mit csinál, oké? - szedtem ki a kezemet, majd mentem is Romania irányába.

Hungary ajtaja előtt állt meg. Én elrejtettem magam egy kinyitott ajtóval,(ami egyébként Ukraine tulajdona, de ő már ismer engem, nem fog felszúrni a vasvillájával) és néztem mit csinál. Gondolom nem akar látni, ha Poland mellett álltam.
Elővett egy papírt, amire tintával volt valami írva. Kicsit kisimogatta, és egy csókot adott rá. Majd megtörölte a keze külső felével a száját, amivel csak ő is tintás, és véres(?) lett. Becsúsztatta a papírt, és mintha ott se lett volna, visszarepült Moldova felé.

Azt hiszem, meg se kellett volna említeni a drámát.

Több országot nem láttam a környéken, így visszamentem Polandhoz, aki azóta már visszafele tartott, így összefutottunk.
- Na? Mit csinált a bögöly? Mi volt a pofáján? - kérdezte gyanakodva.
- Az égvilágon semmit. Sétálhatott, aztán megunta, és visszaszállt, a piszokról az arcán nem tudok semmit. - hazudtam.
- Remek, kevesebb ok, hogy véget vessek neki. - szarkaztizált. Ez bevált.
- TE MEG MIT CSINÁLTÁL AZ ARCODDAL?!?!?! - hallottunk, valószínűleg Moldova hangját, amitől mi ketten nevetni kezdtünk.
- Nos, így is megszívta. - jegyeztem meg.

Délután visszatértem Liet otthonába, ahol nem láttam őt. Furcsa, eddig mindig otthon volt ilyenkor, most meg eltűnt? Mármint, megint? Bár akkor sem gondoltam olyan súlyosnak a helyzetet, amikor Romania elrabolta, mivel nem tudtam róla.

Leültem az ikonikus kanapéra.
- A csontjaim! - ordított fel Liet, mire gyorsan felugrottam.
- Heh, bocsi Liet, nem tudtam hogy alattam va- - akadtam meg, majd rájöttem hogy ez elég félreérthető. - Szóval hogy itt fekszel- - áh, ez sem tökéletes. - Na hogy itt vagy.
- Mondtam hogy aludni fogok... - nyögte fájdalmasan.
- A kanapén? - tettem csípőre a kezem.
- Még sosem feküdtem ezen, de most kipróbáltam, és megtetszett. Szóval szokj rá a matracodra... - válaszolt bágyadtan. Erre lehúztam őt a földre, és elfoglaltam magam a kanapét. A baj, hogy kissebb vagyok a kanapéhoz, így még tud mellém ülni.
- Ez most már az én területem! - jelentettem ki.
- Hát jó... - sétált el.

- Na rendben, ideülhetsz, csak mert mindig segítesz, és megosztottad az otthonodat velem. - engedtem meg, amire rögtön visszajött, és leült a lábamhoz.
- Jól megoldottad. - szólalt meg.
- Mit? - fordultam felé.
- A fogadás füllentésében.
- Jah, igaz... - bólogattam. Teljesen elfáradtam az ittlététől. Nem is tudom miért. Talán megnyugodtam tőle, az utóbbi izgalmas dolgok után? Nem is tudom, ez már talán kicsit sok dráma...