Finálé

Hungary szemszöge

Végre!
Hazamehetünk végre, égy egyedül lehetek Pollal!
Bár elég korán kelltem, Poland meg még többet alszik mint szokott, és még meg kell várnunk az estét. Csak mert Austria még akar próbálkozni. De ha kudarcot kell vallannia...annak sírás lesz a vége...

Ma reggel viszont a tó melletti füves rész helyett az ablakom melletti helyen voltunk, de csak mert féltettem Polandot. Sokan mondták már hogy ha nem lennénk mindig rózsaszín szívecskék között, nem védeném ennyire Polandot még egy egértől sem. De ez nem igaz. Régen is védtem őt, nagyon féltettem őt, csak gyáva voltam. Főleg hogy félreértik, vagyis, megérzik hogy én mindennél jobban kedvelem.

Ez volt tavaly December végén is. Miután meghallottam hogy Poland húzós helyzetben van, rögtön rohantam utána, de legbelül féltem egy aprót. Gyáva vagyok ahányszor bajba kerül, hát nem szégyenletes? És nem is esett volna baja ha én nem leszek egy idegbarom, és a vakmerőségem nem húz el tőle.

- Poland? - néztem be az ablakon, ahol látni lehetett hogy ébredezik.
- Hé, Pol! - integettem. Kicsit gyerekes vagyok talán? Lehet hogy csak talán. - Kijössz hozzánk?
Bólogatott, és rögtön már menni kezdett felénk.
- Mi lenne? - kérdezte mellém érve.
- Nincs semmi, csak tíz van és csak most kelltél. - meséltem.
- Oh, igen, kicsit bágyadtabb vagyok a napokban. - emlékezett.
- Mindegy, legközelebb szólj ha ez van, és hagylak békén. - húztam magamhoz. - Illetve most azért is ébresztettelek mert hogy ugye ma megyünk vissza. Szükségünk van egy pár szárnyra!

- Heh, igen...igaz. - bújt belém szorosan.
- Khmm, lehetőleg ne itt lelkizzünk, oké? - szólt közbe Czech.
- Oh, igen. Valóban. Talán. - engedtem el Polandot. - A többiek hol vannak?
- Megvannak, biztos terveznek visszakészülni. - gondolta Romania.
- Igaz, talán nekünk is kéne. - jegyezte meg Slovakia. - Talán nehéz lesz mondjuk összeszedni a lefordított és kölcsönkért mangákat...

- Magyar! - kiáltott utánam Transylvania.
- Szia! Izé... Mi van? - érdeklődtem.
- Mindjárt... - körbenézett, majd megragadta a vállaimat, és közelhúzott.
- Figyuzz, Románia beszélni akar veled este! Menekülj! - suttogta a képembe. - Leakarja rólad koptatni Lengyelt! Nem. Lehet. Jó. Szándéka!!
- Ugyan, miért akarna ilyesmit? - nevettem. - Egyáltalán honnan tudnál ilyesmit? Nem mondana el senkinek se ilyesmit csak úgy! Főleg nem neked!
- Úgy mondana el ilyesmit ha zsarolom! - vigyorgott.
- Gyerünk már Erdély, te nem zsaroltál meg még senkit! Miért értenél hozzá, hogy sikerülne neked? Szerinted az megijesztené Romaniát? - folytattam.
- Hát jó, ha nem hiszel, akkor majd ne is számíts rám! - duzzogott karba tett kézzel.
-

Csak szivatlak Transylvania, hiszek neked, csak szivatlak! - nyugtattam. - Csak annyi hogy honnan tudsz ilyet?
- Már megmondtam.
- Értem. De nem fogok elmenekülni.
- Hogy?! Hun, nehogy már komoly vagy! Lehet rosszat akar, vagy ha mégis tényleg igazolja az érzéseit, már sokkal drámaibb lenne hamarosan az egész életetek mint az "Alkonyat"!
- Lehet ez mind, de nem lesz baj ebből. Már ha lesz valami ebből. - tettem hozzá.
- Rendben. Én szóltam, és bízok benned Hungary. De tényleg ne történjen semmi rossz! - figyelmeztetett még.
- Persze, ígérem hogy semmi változás nem lesz köztünk! - mosolyogtam, majd kinéztem a legközelebbi ablakon. Szemereg az eső. Remek, estére vagy zuhogni kezd, vagy tocsogni fog minden.

- Mit csinálsz? - jelent meg mögöttem Poland.
- Csak...bámulok kifele. - válaszoltam.
- Mit beszéltetek Transylvaniával? - banyek, ebből baj lesz ha megtudja.
- Hát...izé... - próbáltam kinyögni valamit, de nem nagyon sikerült.
Majd szerencsémre valaki felhívott.
- Pillanat! - vettem elő a telefonom. Ismeretlen szám. De azért felvettem, mert mégis csak segített.
- Hé, Hungary! - ez Vezlania. Honnan tudja a számom?!
- Vezlania, honnan tudod a számom? - kérdeztem.
- Japán... Figyelj, tudom hogy lesz este valami veled és Romaniával! - hadarta.
- Ezt is, honnan tudod? - furcsáltam.
- Slovakia, Japan, és mostmár sejted. Csak gondolom hogy szükséged van egy kis füllentésre, mivel Slovakia szerint nagyon nem akarta Romania elmondani neki.
- Honnan tudod? Mármint, pont most kéne.
- Kitől mit? Szívesen segítek!
- Polandnak ezt a dolgot, meghallotta hogy Transylvaniával beszéltünk erről, de nem értette az egészet, csak látta. - hadartam.
- Mond azt hogy családi dolog! - vágta rá rögtön.
- Eszes! Köszönöm hogy időben szóltál! - hálálkodtam.
- Oh, szívesen tettem. Liet hogy van? - talán tudja?
- Hát...eléggé magában van, de kezd jobban lenni. - magyaráztam.
- Oh...nos, nyáron találkozunk majd! - és letette. Elég rendes egy lány...de szinte lehetetlen hogy ilyen hamar ilyesmit megtudjon, vagy már ez tervezett volt.

- Ideje mennünk! - jött be a szobánkba Slovakia.
- Kopogni luxus? - néztem felé.
- Miért, kellett volna?~ - kuncogott. - Talán valamit akartatok?~
- Nem, vágytunk rá... - flegmáztam vissza, elengedve Polandot.
- Mindegy, indulni tervezünk, és kelletek hozzá, csak ennyi. - vonta meg a vállát, majd kiment rögtön.
- Hát...menjünk akkor. - indult meg Poland is, én meg vele...

Jöttem volna, de Slovakia megállított.
- Ha nem bánod, most csak Polandot és Transylvaniát várjuk szárnyasokként. - mondta.
- Mivel tudod hogy Romania készül valamire... - sóhajtottam.
- ...Igen...! Honnan tudtad? - érdeklődött.
- Transylvania mondta...de most hess, túl akarok lenni rajta! - jelentettem ki, mire ő is megindult.
- Meg fogjuk oldani Polt! Ígérjük! - kiáltott még vissza. Gyorsan még néztem őket. Lassan szinte mindenki elment, és Poland sem jött vissza egy ideje. Már kezd sötétedni, remélem nem kell sokat várnom. Rossz érzés hazudni Polandnak.

Kimentem a tóhoz. Igazam volt, tényleg elég lucskos volt minden. De nem volt vészes annyira, csak épp érezni lehetett a párás levegőt, és látni a néhol meglévő kis pocsolyák fényes, sáros vizét.

- Szóval Czech és Slovakia intézkedett. - szólalt meg mögöttem Romania.
- Úgy érted hogy Polandot...? - kérdeztem, mikor mellém átment.
- Úgy. A múltkor...nem sikerült az olyan fényesen nagyrészt miatta. - pillantott néha-néha oldalra. - De amúgy rendes és aranyos lány, csak amióta kiderült hogy a riválisom, eléggé elfakult a szememben.
- Megértem, azt hiszem. - gondoltam bele az esetébe. - Lehet soha nem is akartam volna őt ha nem ismerem ennyi ideje. Ha nem találkozok vele már az első napján. Ha nem leszünk szoros, szorosabb, mégszorosabb barátságban. Talán pont ezért estem bele ennyire. Mert rendesen megismertem.
- Viszont! - emelte ki. - Most azért vagyok itt veled, hogy én mondjak el mindent neked...~
- Mit tudnál nekem már mondani? - jutott eszembe. - Kiöntötted már rengetegszer a lelked, tudom hogy ki vagy, sokat tudok rólad! Te vagy az a Vallachia akit megismertem annak idején. Nagyon nem változtál sokat, csak idősebbnek nevezheted magad...

- Lehet ez igaz. - kezdte. - De pontosan nem mondtam el mindent. Legalábbis, szerintem. Mármint... Tudom hogy te már megtaláltad akivel élni akarsz. Tudom hogy nekem sosem lesz meg. Mert elkellt. De mégis...közel száz évvel ezelőtt mondtad: "Miért teszitek ezt mind velem? Miért ti? Miért akarjátok hogy gyűlöljelek titeket emiatt?"... Ekkor akartam volna odamenni, de elűztél. Megértem. Hiába nem volt az eset a mi hibánk, mégis ki kellett ezt tombolnod. Tudtad is jól hogy nem kifelyezetten a mi hibánk. De rögtön csakis hozzám tudtál ordítani mindent. "Gyűlöllek! Miért is kellett volna megismernem téged?! Hiba volt minden amit tettem veled valaha! Takarodnál az életemből!"... Ezekre a mondatokra a mai napig emlékszem. Akkor akartalak volna viszont gyűlölni. Lejárattalak France előtt, bántalmaztam a testvéredet, dögnek hívtalak, mindent megtettem hogy viszont gyűlöljelek. De nem tudtam megállni. Mindig volt valami benned ami miatt mindig felnéztem rád, és nem nyugodtam le. A végére semmi értelme nem volta az egésznek, csakishogy ridegebb lettem mindenkitől. De visszahoztál az életbe, és én akartam ezt. Nem tudtam tagadni tovább. Akartam a barátságod. Sőt. A hiányod miatt a szokásosabbnál is többet. Beletudtam volna halni ha nem lehetek veled a közelben.  Szükségem van rád iubiera mea! Kérlek csak hagyd hogy szeresselek! Csak hagyd hogy a közeledben lehessek, hagyd hogy imádjalak! Csak úgy mint akár Poloniának hagyod!

Percekig voltunk ezután csöndben. Fel kellett dolgoznom hogy mit is mondott pontosan. Éreztem hogy hamarosan elbőgi magát. Sajnáltam egy aprót. Ennyire szenvedni...

- Rendben. - öleltem át hirtelen. - De azért óvatosan a perverzséggel!
Oké, mostmár végleg eltört a mécses. De most jó okból!
- Mulțumiri...! - szipogott, és viszonozta az ölelést. Megint egy jó nagy hatásszünet.

- A szíved... - kezdett megnyugodni. - Olyan közel van hozzám, mégis milyen távol... Erősnek érzem magam melletted Hun! Legbelül, a lelkem mélyén elképzelhetetlenül erősnek!
- A lelked mélyén? - néztem fel rá.
- A lelkem mélyén... - bólintott, és mégszorosabban kezdtük ölelni egymást...

Első Kötet Vége...

(Megjegyzések a "Végszó"-nál lesznek megtalálhatók!)