Vezlania szemszöge

- Liet, ne tedd ezt velem! - sipítottam, de már benyitott Latviához.
- Sziasztok! - köszönt Lithuania pár országnak, egy mint Latvia.

- Ez meg mit keres itt? - felejtett el kösszönni vissza Latvia.
- Jött velem, mert gondolta, hogy szeretne jóban lenni veled. - válaszolt.
- Nem is! Vagyis, de, csak nem most akartam. - bújtam bele mégjobban.
- Szereztél egy szeretetzacskót, Lithuania? És megtanultál füllenteni, vagy csak ő tud? - válaszolt mosolyogva a Latvia mellet ülő srác.

"Biztos ő Estonia." határoztam meg magamban.
- Nos, ezt vegyük túlzásnak. - mondtuk szinte egyszerre Liettel.
- Mármint, az igaz hogy egy szeretetzacskó. - tette még hozzá Liet, amit követően mégjobban belefurakodtam, hogy nehogy lássák a vörösödésem.
- Igen, az már az első ránézésre látszódik! - kuncogott Estonia.

- És velem mi van?! - emelte fel a hangját Latvia. - Persze amikor én vagyok az egyetlen lány a Balti-tenger mellett, akkor minden más...
- Latvia, te vagy az egyetlen lány a csapatunkban, ezen nem kell kiakadni. - nyugtatta Estonia.
- Eddig is igen! Persze most itt van ez a német... A házamban! És minden felborul. - állt fel, majd elment egy szobába. Mi meg csendben néztük. Én még mindig szorosan tartva Lietet.

- Nem akarok én félreérteni semmit, de valami történt Latviával, amiért baja van a lánnyal? - kérdezte Estonia nagysokára. Bűntudatom támadt hirtelen. Pedig alig tehetek erről. Vagy mégis?
Le kell szállnom Lietről, és utána menni. Áh, de azt mondtam, hogy soha nem jövök le, nem akarom magára hagyni. Bár csak egy kis időre? Meg itt van Estonia is, nem lesz teljesen egyedül.

- Mégsem bírtad ki? - szólalt meg Lithuania, amikor elengedtem.
- Hív a kötelesség. - válaszoltam kurtán, és Latvia után mentem.

- Hé, Lettország? - nyitottam be hozzá.
- Kopogni senki sem fog, bezzeg. - duzzogott a térdeibe hajolva egy ágyon.
- Mi bajod van velem? - jöttem közelebb.
- Ne menj közelebb! - figyelmeztetett.
- Válaszolnál? - fontam össze a karjaimat.
- Hah, választ akarsz? Irritáló vagy, és hiába nem ismerlek rendesen, nem is tudlak, mert mások olvadoznak tőled!
- Nos... Liet azt mondta hogy megakarsz ismerni.
- Lithuaniának könnyű hazudni.
- Legalább valamiben egyetértünk! - mosolyogtam, de ő ugyanolyan komor maradt.

- Te nem vagy teljesen német, igaz? Csak néha kiesik pár német szó a szádon. - kezdett el egy másik témát.
- Inkább azok, amik magyarul is ugyanolyan értelmet nyerhetnek, mint a például a "Ja". Mivel nagyrészt magyar vagyok, majd német, a legkissebb részben szláv, tudod. De ne értsd félre, még csak rizsbort kóstoltam, nem vagyok alkoholista! - mentegettem magam.
- Hmmm... Azt hiszem kezdelek megszokni. - emelte fel a fejét.
- Azt hallom örömmel! És ehm, talán bocsánattal tartozok a tegnapi miatt. Tudok ijesztő is lenni, remélem azért nem utáltál meg mégjobban.
- De. Akkor mégjobban kihúztalak a barátságosok közül. De szerintem csak ceruzával.
- El tudok menni, ha arról van szó, hogy zavarok! - mentem az ajtó felé.
- Tudom hogy csak "Liet" hiányzik. De tőlem mehetsz, én addig is gondolkodok rajtad. - szólt oda még.
- Hát...Igazad van! - mosolyogtam, majd kijöttem Liethez.

- Liet, megyünk vissza? Latviával eleget beszélgetünk! - láttam meg az országot.
- Máris? Pedig még van sok időnk. - nézett egy közeli órára.
- Megkívántam a zeppelint. - vetettem be a másik opciómat.
- Ha éhes vagy, nem kell messzire menned. Befalhatod Lithuania álla fölötti részt! - poénkodott Estonia, aki jót mosolygott a viccén.
- Est, már te is?? - pirult el Lithuania. Én ma már eleget vörösödtem, de mégis visszatért rám is.
- Rendben, ha akarod, mehetünk. - terelt ki Liet. - Viszlát Estonia, Latviának is!

Már este van, én képes voltam a húsos burgonyás kaját megenni, amit Liettel csináltunk. De azért Lietnek is maradt, nem vagyok én irigy.
Nyílván a kanapén vagyunk, mert már illik azt a kanapénak nevezni.
- Itt az ideje aludni már, nem gondolod? - szólalt meg Liet váratlanul.
- Nem, miért? - nyeltem le az utolsó darab zeppelint.
- Este kilenc van... - közölte halkan.
-

Áh, ráérünk még aludni. - hagytam annyiban.
- És miért ne aludjunk? - vonta kérdőre.
- Nem is tudom. Nincs nagyon kedvem aludni menni.

Ezen csak mosolygott egy kicsit.
- Mint egy kisgyerek...
- Tessék? Mond megint...! - figyeltem fel.
- Semmi, semmi... - mondta.
- Azt hiszed nem hallottam?! - támadtam le megint. - Mond ki megint!
- Rendben, azt mondtam hogy olyan vagy mint egy kisgyerek, de kérlek ne ölj meg! - próbált leszedni.
- Talán tényleg ideje lenne aludni. - említettem meg, majd lekúsztam róla. - De lehetne...
- Velem? Ha az neked jó, akkor megengedem.

- Jej! - terítettem le.
- Lehetőleg ne itt aludjunk, értve? - tette még hozzá.
-Hát jó... - eresztettem el, majd együtt felmentünk a szobánkba...