"Látod, leszoktam már régen az álmokról

de így a szemem fáj a valóságtól

Lelket vennék, de nincs már eladó

használható, hozzám való

Lelket vennék, mert minden más csak kellék, eldobható

és nélküle többé nem lehetek jó..."
(AWS: Lelket vennék)

A karcsú félhold gúnyos mosolyként bámult le az alatta elterülő városra. Két csillag fényesen szikrázott a hold mellett, így tényleg egy gúnyosan mosolygó arcra emlékeztette Brezt, amikor zihálva kitárta az ablakot és kinézett a tintakék égboltra. A tavaszi hűvös szellő az arcába csapott, libabőr futott végig a testén, ahogy a levegő hideggé változtatta az izzadságtól rátapadt ruháit. De Brez nem bánta, sőt sokkal jobban örült volna, hogy ha tél lenne, a fagyos levegő hamarabb kitisztította a fejét és hamarabb elűzte volna a rémálma árnyait. Az álom most túl intenzív, sötét és élethű volt, így a zihálása csak lassan csendesett és az utóérzés súlyosan borult a vállára. Nehezen tudta csak elhessegetni a kép foszlányokat, amik makacsul a szeme előtt villództak. Hosszan beszívta majd kifújta a levegőt, majd ezt újra és újra megtette. Zakatolt a szíve, a bordái alatt húzódó sebhely feszült és fájdalmasan lüktetett. A hozzákapcsolt lélek pedig rémülten és összezavarodva dübörgött benne. Érezte, ahogy remeg a hüvelykujja, ahogy végigsimított a középső ujján lévő gyűrűn, hátha meg tudja nyugtatni a lelket. De csak rosszabbat tett. A sikoly túl hangos volt a koponyájában. Úgy érezte az egész testében visszhangzik és darabokra tépi a zsigereit. "Nem te vagy a testem! Nem te vagy a testem!" Remegett a keze, amikor lerántotta az ujjáról a gyűrűt és magában újra elátkozta, aki kitalálta, hogy közszemlére kell tenni a lelkeket. Sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha nem kellene mindenkinek mutogatnia. A tenyerén egyensúlyozta az egyszerű karika gyűrűt, ami hevesen lüktetett és átvéve a fém színét sárgán derengett. A szavak még mindig az agyában dobogtak, de immár sokkal halkabban. Most nem volt ereje, hogy megbékítse a lelket, ezért visszalépett az ágyhoz, hogy letegye az ékszert az éjjeliszekrényre. A gyűrű halkan koppant a sötét felületen, és Brez agyában végre csönd lett. Újra az ablakhoz lépett és a párkányra támaszkodott. Reszketve szívta be a levegőt és behunyta a szemét, ám már abban a pillanatban meg is bánta, mert újra maga előtt látta a holttesteket. A tündér kifacsarodott, megtépázott testét, a vérfarkas véres testét és a körülötte levegő szőrcsomókat és az alakváltó félig állat, félig ember maradványait. És az elfeketedett lélekhordozók. Gyorsan kinyitotta a szemét, de a képek még mindig üldözték és csatlakozott hozzájuk a többi érzés és hang, amit átélt a helyszíneken. Dave reszkető keze, Fia nyüszítése, majd a dühe, amikor rájött, hogy a farkas a falkájuk tagja volt, Mortis hamuszürke arca, amikor felfedezte, hogy egyik lénynek sem maradt meg a lelke. A testébe zárt lélek sikolya: "Nem te a vagy a testem!" és a csend. Már akkor érezte, hogy nagy baj van, amikor belépett a szobákba. Még egy gyilkosság után is ott marad a helyen a lélek rezgése, az a halk zümmögésre hasonlító hang, aminek a szavát csak a hozzá tartozó test érti. Most viszont csak a csend fogadta. Az a mély csend, ami az ő lelke helyén is lakozik.

Ujjai olyan erősen szorították az ablakpárkányt, hogy elfehéredtek. Nem ez volt az első gyilkossági ügye a rendőrségen, de ez más volt, mint az eddigiek. Valaki nem pusztán gyilkol, hanem lelkeket lop. Az áldozatok még élnek, amikor kiszakítja a testükből a lelket és magával viszi, ahelyett, hogy visszakerülnének a Lélekadóhoz, ahova kellene. Hogy aztán új testet kapjanak, akihez aztán a test élete végéig tartoznak. Legalábbis normális esetben. Tekintete az éjjeliszekrényen lévő gyűrűre tévedt, amiben ott szunnyadt egy lélek. Aki nem hozzátartozott igazából. Mert neki nem volt lelke, csupán lélekhelye. A bordája alatt húzódó sebhely lüktetve adott neki igazat, de általában igyekezett nem törődni vele. A hosszú évek során megtanulta kordában tartani a kapott lelkeket, a hangjukat elzárni a fejében és élni az életét. De ma éjjel, amikor még mindig a rémálom nyúlós árnyai tapadtak a bőrére és még emlékezett az álomképre és a fantomfájdalomra, amikor kitépték a testéből a kapott lelket, nem tudott nem azzal foglalkozni kicsoda is ő. Vagyis inkább, hogy micsoda. Lélektelen. Egy leweloos. Akinek léteznie sem lenne szabad. Egy olyan világban, ahol a lélek egyet jelent az élettel, hogyan is létezhetne? És ő mégis itt volt, élt, lélegzett és minden nap gyilkosok és szörnyek után kutatott, hogy talán egy kicsit jobbá tegye a világot. Mert úgy érezte valamivel kompenzálnia kell a testébe zárt idegen lelkeket. Mert ha szenvednek sokkal hamarabb foszlanak semmivé, ő pedig megint kereshet egy újat. És megint átélheti a fájdalmat, amikor egyesülnek.

Összerándult, amikor éles fájdalom hasított a sebhelyébe, ezért inkább kényszerítette magát, hogy másra gondoljon. Bármi másra. Újabb mély levegőt vett és beszívta a város illatát. Hallotta, ahogy felette lévő emeleten kinyitják az ablakot és megcsapta fény virágból sodort cigaretta jellegzetes illata. Édes és füstös, és kesernyés utóízt hagy a szádban. Magában hálát adott az Isteneknek, lerázta a rémálom utolsó csápjait is, majd kihajolt az ablakon, felnézett és megszólalt.

– Illegális szer birtoklásáért fél év közmunkát is kaphatsz, ugye tudod? - Halk sikkantást hallott, majd egy szőke hajú lány dugta ki a fejét a felette lévő ablakon.

– Csezd meg, Brez! A szívrohamot hozod rám.

– Csak jót akarok neked, Brillan. Túl szép vagy utcát takarítani - mosolygott rá Brez.

– Na, persze. Ennyivel nem úszod meg, hogy majdnem kiugrottam ijedtemben az ablakon - közölte morcosan Brillan, de a szája mosolyra rándult. Brez szerette, ha mosolyog, egy kicsit szebbnek látta a világot.

– Van egy csokis-málnás-álom muffinom - mondta Brez, bár reggelire vette magának, de ha ezzel felmehet hozzá és beszélgethetnek, akkor nem bánta.

– Ah, álom muffin - sóhajtott fel Brillan. - A fogyókúrázó énem, most zokogott fel hangosan, de egye kutya. Azzal kiengesztelsz.

– Máris jövök - közölte a fiú, majd visszahúzta a fejét. Magára kapott pólót és nadrágot, majd fogta a frissen tartós varázslattal átszőtt papírba csomagolt muffint és kimászott az ablakon a tűzlépcsőre. A rozsdás vaslépcsők nyikorogtak a súlya alatt, ahogy felmászott a másik emeletre, de tudta, hogy kitartanak. Meg se tudja mondani hányszor tette meg ezt az utat fel és le, mióta ideköltöztek a lánnyal majdnem egy napon. Mire felért Brillan is kimászott az ablakon és a lépcsőn ülve, cigarettázott. Brez mellé telepedett, mivel máshogy nem fértek el a combjuk egymáshoz simult. A lány felé nyújtotta a cigarettát.

– Kérsz?

– Nem lehet - rázta meg a fejét Brez. Nagyon ritka alkalmakkor, mikor már tényleg úgy érezte mindenből marhára elege van, elszívott egy fél szálat Brillannel. De most nem tehette meg, ott lebegett felette, hogy bármikor megszólalhat a telefonja. Hogy bármikor új helyszínre hívhatják. Mert egyszerűen érezte, hogy meg fog történni. Újra a cigarettára nézett és elnyomta magába a vágyat, hogy kikapja a lány kezéből. Bár a virágból készült dohány kis mennyiségben a feszültséget enyhítette, nagy mennyiségben az illető irányítható lesz, bármit megtesz és bármit elmondd bárkinek. Ráadásul nem enged hazudni, tehát csak a teljes igazságot mondhatod. Miután az egyik kormányközeli ember túl sok virág dohányt szívott, az ellenlábasok felhasználták, hogy csak az igazat válaszolhatja. Kényes kérdésekről kérdezték, felvették a válaszait, majd feltették az internetre. Ezek után illegálisnak nyilvánították a szert és igyekezték teljesen felszámolni. De persze mindig akadnak, akiknél van, főleg az elfeknél. Brillan pislogás nélkül nézett rá, ibolyakék szemeivel, majd a füle mögé tűrte a haját, így kivillantak tündér fülei.

– Pedig úgy nézel ki, mint akire ráférne pár slukk.

– Hosszú napom volt - felelte Brez kitérően, majd kicsomagolta a muffint a papírjából. – Gyanítom neked is.

– Két műszakot nyomtam le egyben - mondta Brillan és beleszívott a cigarettába és kifújta a füstöt. - Muszáj volt helyettesítenem az egyik kollégám, mert haldoklik az anyukája. És ma... ma nem sikerült kimentenünk valakit az égő házából... - A lány olyan hangosan nyelt egyet, hogy még Brez is hallotta, majd újra megszívta a szálat. - Az elszenesedett holttestek látványa mindig kiborít - mondta halkan Brillan. Brez ránézett, majd megfogta a lány reszkető kezét. Sokszor mondta már neki mennyire bátornak tartja, hogy ahhoz képest a tűzoltóságon dolgozik, hogy az elfek rettegnek a tűztől. Hogy azok után, hogy látta meghalni a szüleit egy tűzvészben képes így dolgozni, de Brillan segíteni akar, hogy ha rajta múlik más ne veszítse el így a családját. A lány ujjai az övéire simultak, felmelegedtek a bőre alatt, majd felderengett a nyakába simuló nyaklánc reagálva az érzéseire. Brez figyelmét odavonták a halvány kék fénnyel derengő gyöngyök, amik a lány bőrébe mélyedtek. A legtöbb lélekhordozó csak nagyon erős érzelmeknél bocsátott ki fényt magából, de Brillané sokszor fénylett, főleg, ha a közelében volt. Az apró kék gyöngyök egyedi ritmust pulzáltak, ami mindent elmesélt a lányról. Hiszen ez volt a lélekhordozó feladata, elmondani mindent és azonosítani a személyt, akihez tartozott. Brez nem tudta volna megmondani hányszor átkozta el azt, aki kitalálta, hogy mindenki a testén kívül hordja a lelkét, mert igy könnyebben azonosítható bárki. Egy lélek egyedi és lemásolhatatlan, nem másíthatod meg a személyazonosságod mert a lelked mindig el fog árulni. Mióta pedig köteles mindenki a testén kívül hordani, esélye sincs senkinek eltűnni. Voltak akik, mint Brez vagy Brillan ékszerként viselték a testükön vagy testékszerként. Volt, aki tiaraként, hajcsatként, ruhadarabként hordja magával, akadtak, akik a tetoválásuk tintájába keverik a porrá tört lélekhordozójukat. Minden szabad volt, csak egyetlen szabály volt, amit igazából amúgy se tudott megszegni senki: Mindig tartsd magadnál, hogy azonosítható legyél! Breznek is volt lélek leolvasója, mivel a rendőrséghez tartozott, de igyekezett kerülni a használatát. Nem szerette más lelkét olvasni, mindig is túl intimnek érezte. Valószínűleg azért, mert az ő lelkét senki sem tudta olvasni. Nem is akart belegondolni mit tesznek azokkal a lelkekkel, amiket megkap, hogy magukba olvasszák az adatait és ne bukjon le sehol. Nem szeretett erre gondolni.

Elszakította a pillantását a lány lelkétől és inkább a szemébe nézett. Brillan szeme fényesen csillogott, ujjai finoman végigsimítottak a fiú bőrén. Brez nagyot nyelt. A testén érezte a körülöttük kipattanó szikrákat és a felforrósodó levegőt. Igazából azóta kerülgetik egymást, hogy ide költöztek, folyamatosan küldik egymásnak a jeleket és Brez tisztában van, hogy tetszik a lánynak, ahogy ő neki is tetszik Brillan. Mégsem jutnak előrébb. Mert Brez nem mer, nem lehet. A lányt nem akarja egy éjszakás kalandnak, vagy csupán ágypartnernek használni. Viszont, ha kapcsolatot akarnak és ebbe belekerülnek az érzelmek, el fognak jutni arra a pontra, hogy Breznek el kell mondania az igazságot magáról. Hogy lélektelen. Egy idő után nem fogja tudni kimagyarázni a sebhelyet a bordái alatt, amit újra és újra felnyitnak, ahogy nem fogja tudni kimagyarázni a megváltozott lélekrezgést sem. Amíg mások között vagy könnyen elrejthető, de ha sokat vagy kettesben a másikkal felismered. Ha pedig Brillan mindezt felfedezi nem fog tudni neki mást mondani, mint az igazat. Brez rettegett, hogy a lány mindezt hogyan fogja fogadni, hogy hogyan fog utána ránézni. Rémálmaiban kísértette a lány megvető, undorodó tekintete és a lenéző hangja. Aztán ilyenkor mindig felbukkan benne a kérdés, hogy megossza mással a titkát, az vajon megőrzi-e neki? Vagy rohan és az első adandó alkalommal bejelenti, ahogy a törvény előírja? Brez sosem bízott senkiben, nem is bízhatott, ha életben akart maradni. Brillan volt hosszú évek után az egyetlen, akit viszonylag közel engedett magához, akit a barátjának mondhatott. Nem tehette tönkre ezt a kapcsolatot az igazsággal. Ha ennek pedig az az ára, hogy a lány sosem lesz az övé, akkor elviseli. Az sokkal rosszabb lenne, ha nem beszélhetne vele, vagy ha elárulná...

Így aztán finoman elvette a kezét a lány ujjairól és felé nyújtotta a süteményt.

– Ha a hullámok összecsapnak feletted, egyél egy Álom Muffint, és minden rendben lesz! - idézte Brez a cég szlogenjét. Ha a lány csalódott is volt egyáltalán nem mutatta, talán már megszokta ezt a játékot kettejük között. Még egyszer beleszívott a cigarettába, majd elnyomta a csikket a hamutartóba és elvette a muffint.

– Már nem ezzel reklámozzák magukat - jegyezte meg Brillan, majd beleharapott.

– Az lehet, de ez illik azt hiszem a legjobb mai napunkhoz - vont vállat Brez és felnézett a szikrázó csillagokra. De aztán észrevette, hogy a lány őt bámulja, ezért visszafordult. – Mi az?

– Te kaptad az új gyilkosságsorozatot igaz? - kérdezte halkan Brillan, mire a fiú megmerevedett. Remélték, hogy van egy kis idejük mielőtt nyilvánosságra kerülnek a gyilkosságok, legfőképpen az, hogy sorozatgyilkosról van szó. Ez a város éppen eléggé forrong amúgy is. Most viszont úgy tűnik tévedtek. Nincs idejük.

– Folyamatban lévő ügyről nem beszélhetek - mondta a szokásos szöveget Brez. – Akár az enyém, akár nem...

– Látom, hogy a tiéd - vágott közbe Brillan. - Látszik rajtad. Zaklatott vagy és... feszült, ijedt... nem is tudom, de... ismerlek és látom.

– Én kaptam - válaszolt végül pár perc csend után Brez. - De tudod, hogy nem mondhatok semmit. Tiltja a szabályzat. - A lány bólintott, egyik kezében még mindig a muffint szorongatta, de nem harapott újra bele, a másikat pedig felemelte a nyakához és végigsimított a gyöngyökön. Nagyot nyelt és borzongás futott végig a bőrén. A lélek most ijedten pulzált közvetítve, hogy a lány mennyire meg van ijedve. – Mitől félsz Brillan? - kérdezte meg Brez, mire a lány a szemébe nézett.

– Tényleg ellopja a lelküket?

A fiú hirtelen köpni nyelni nem tudott. Tudták, hogy ki fog szivárogni ez az információ is, de arra nem számítottak, hogy ilyen hamar. Semmi szükségük nem volt rá, hogy a városlakók féljenek és kétségbeessenek. A káoszban sokkal jobban el tud vegyülni egy gyilkos.

– Honnan veszed ezt? - kérdezte halkan Brez, de még ő is érezte a túl kemény élt a hangjában. Brillan kissé összerezzent, de nem kapta el a pillantását. A fiú úgy érezte túl hosszúra nyúlt a csend közöttük, mire a lány megszólalt.

– Az egyik unokatestvéremtől.

– És ő honnan szedte? – Tudnia kellett honnan származik a pletyka, hátha még van ideje elejét venni a tömeghisztériának.

– Hát... tudod... az elfek sok mindennel kereskednek - motyogta Brillan és félretette a muffint. Aztán az ujjaival a gyöngysoron kezdett matatni, mint mindig, ha túl feszült volt vagy ha nem akart elmondani valamit. Brez mozdulatlanul, pislogás nélkül bámulta. Tudta, hogy zavaró és általában mindenkit beszélésre késztet előbb vagy utóbb, ezért is alkalmazta a kihallgatásokkor és igazából nem is akart így nézni a lányra, ez csupán egy ösztönös reakció volt. Brez nem szólt semmit, Brillan pedig továbbra se nézett a szemébe, de beszélni kezdett. - Khm... szóval nem csak legális dolgokkal kereskednek... Ebben a családom is benne van. Főként Fényvirágot árulnak, de Álomgyökeret is meg ilyesmiket... és ma délután felröppent a hír a fórumokon a gyilkosságokról. Ott olvasta, hogy valaki úgy tudja, hogy eltűnnek a lelkek... és felhívott, hogy figyelmeztessen és...

– Fórumokon? Milyen fórumokon? - kérdezte Brez.

– Hát a Dark weben - nézett rá végre a lány. – Ott szokták általában árulni a cuccokat és lebonyolítani az üzletet. Persze álnevekkel, titkos kódokkal, minden ilyesmivel, de ezt biztos tudod. – Brez végre pislogott egyet, bár tisztában volt a Dark web létezésével sosem lépett fel rá és a munkájához sem kellett.

– Miért kerültek egyáltalán szóba a gyilkosságok azon a felületen?

– Gondolom mert így nagyobb a rendőri figyelem mindenhol, vagy nem tudom – vont vállat Brillan. - Az unokatesóm erre nem tért ki, csak figyelmeztetni akart, hogy vigyázzak magamra. Meg arról beszéltünk vajon minek viszi magával a lelkeket. Hogy még megérhetjük, hogy a Dark weben, a sok más szörnyűség mellett, már lelket is árulhat az ember. – Brez újra megmerevedett mikor a fogaskerekek kattogva életre keltek az agyában, és érezte, hogy reszketni kezd a keze. – Minden rendben? - kérdezte Brillan. – Teljesen elsápadtál.

De még mielőtt a fiú válaszolhatott volna a mobilja csengő hangja szakította ketté a csöndet. Nem kellett ránéznie ki keresi, a dalból tudta, hogy Fia lesz a vonal túlsó végén. Hallotta mit mond a társa, az agya fel is fogott mindent, de a gondolatai okozta zsibbadtság mozdulatlanságra kényszerítette még azután is, hogy letette a telefont.

– Brez?! - A fiú megrándult Brillan hangjára, majd végre megmozdult és felállt a lépcsőről.

– Mennem kell - jelentette ki, a lány pedig elsápadva bólintott. Nem kellett mondani neki semmit, így is mindent értett. Brez már megtett pár lépcsőfokot, de megtorpant és visszafordult a lányhoz. – Brillan! Jól zárkózz be éjszakára és senkinek ne nyiss ajtót!

– Rendben. Megígérem - mondta rekedten a lány. Brez végül elfordult és leszaladt a nyikorgó létrán, pedig az istenek a megmondhatói, hogy sokkal szívesebben maradt volna itt a lánnyal. De tudta, hogy mennie kell. Megint várta egy szoba, benne egy holttesttel és a lélektelen csenddel.

***

Az eső napok óta megállíthatatlanul zuhogott, mintha sosem akarna abbamaradni. Brez még jobban az arca elé húzta a kapucniját, bár a sapkája és alatta a haja, már így is átnedvesedett. De legalább a bélelt bőrkabátja melegítette, miközben átvágott egy sötét sikátoron. Valahol nem bánta, hogy az eső mindenkit a lakásába kényszerített, így nem kellett a mocskos falak mellett settenkednie. Nem lett volna szerencsés, ha felismerik ezen a környéken. A gyilkossági nyomozók sajnos sosem tudnak elbújni a sajtósok elől, az utóbbi napokban pedig túl sokszor köszönt vissza a saját arca a képernyőkről. Csizmájának sarka hangosan koppant a macskaköveken. Mélyen elmerült a gondolataiban, miközben a lába automatikusan vitte előre. Túl sokszor kellett megtennie ezt az utat, ahhoz, hogy valaha is eltévedjen. Mióta csak lélekre volt szüksége végigjárta ezeket az utcákat. Máskor sokan jártak erre, a környéken lévő kocsmák, discok és lebujok tökéletes helyet szolgáltattak arra, hogy illegális dolgok cseréljenek gazdát, vagy csak megejtsék a megbeszéléseket. Most viszont érezni a lehet az eső és a sorozatgyilkosság hatását. Még a legnagyobb bűnözők is féltik a lelküket a gyilkostól.

Brez gondolatai is a gyilkosságokon jártak. Az áldozatok csak gyűltek, míg ők a sötétben tapogatóztak. Mindenki gőzerővel dolgozott, a háttérben folyt az áldozatok és a kapcsolat rendszerük feltérképezése, a laborban is mindenki igyekezett mindent sürgetni. Az egyetlen, amire az elmúlt napok alatt rájöttek az volt, hogy mivel van dolguk. Egyetlen tetthelyen találtak használható nyomot, egy kobold holttesténél, mivel megzavarták a gyilkost. Biztosak voltak benne, hogy Sötét szellemmel van dolguk. De ezzel az információval nem, hogy jobb lett volna a helyzetük, csak rosszabb lett. Egy Sötét szellem egyetlen dologban különbözött a fehér szellemektől. Nekik nem volt lelkük. Így viszont nem tartotta őket nyilván senki és semmi, nem volt nevük, nem volt lakhelyük, sem kapcsolataik. Csupán sötét árnyak voltak a szobák sötét sarkaiban. Sokszor láthatatlan, hang nélküli, lélek nélküli lények. Fantomok, amikről senki sem tud semmi biztosat, csak pletykákat és mendemondákat. Nem tudtak másra támaszkodni csak a megérzéseikre és arra a tintapacára, amit találtak és a laborosok szerint köze volt egy szellemhez. Nem volt másuk és ez édeskevés volt. A tudatlanság, a tehetetlenség és a várakozás, hogy kire és mikor fog legközelebb lecsapni, felemésztette őket. Brezt pedig különösen, akinek még azzal is meg kellett birkóznia, hogy a közvélemény szerint egy lélektelen semmivel sem jobb, mint egy sötét szellem. Hiszen mind a kettő lelketlen.

Ezen kívül nem hagyta nyugodni, amit Brillan mondott. Sem a kérdés, hogy miért viszi magával a lelkeket, mihez kezd velük. Bár erre több teória is megállta a helyét, akár az, hogy saját magának kell, akár az, hogy vérmágiához akarja valakivel együtt felhasználni, vagy, hogy felfalja őket.

De az sem hagyta nyugodni, hogy esetleg eljutnak oda, hogy valaki Dark weben áruljon lelket. Ezért megkereste egy régi ismerősét, aki jártas volt ezekben a fórumokban és behajtotta rajta a szívességét. Most viszont úgy érezte talán jobban járt volna, ha mégsem kéri meg. Brez keze ökölbe szorult a kabátja zsebében és legszívesebben elfutott volna. Ugyanezt érezte, amikor először pillantotta meg a képeket, amit az ismerőse küldött neki. A srác sokáig nem talált semmit és már majdnem el is engedte a dolgot, amikor szembejött vele az ősi szó: nefisi vagyis lélek. Brez egyetlen szerencséje vagy éppen pechje az volt, hogy a srác ismerte ezt a szót, ami már réges-régen kikopott a köztudatból. Bár belépett az adott fórumra, az üzenetekből nem értett semmit, mégis továbbította Breznek, amit talált. Azt sosem tudta meg, hogy Brez viszont nagyon is jól értette a kis és nagybetűk, jelek és számok alkotta, kaotikusnak tűnő üzenetet. Hiszen az ő családja találta ki a kód készletet és ő is használta a mai napig. De akkor zsugorodott igazán kicsire a gyomra, amikor megpillantotta az egyik felhasználó nevét: Hadia. Egy időben minden egyes nap hallotta gyerekkorában, minden egyes játékban. Kedua és Hadia. Brez és Dala. A nővére. Mindig detektívest játszottak kiskorukban, olyanok voltak, mint Sherlock és Watson, minden bűntényt megoldottak. De a gyerekek felnőttek, és míg Brez tényleg nyomozó lett addig, Dala a törvény másik oldalát választotta.

Brez legfőképp emiatt a név miatt indult el ma este erre a környékre. Ki kellett derítenie mibe keveredett bele a nővére. Másrészt pedig megint lelket kellett szereznie. Aggasztotta a tény, hogy sikerült valakinek ellopnia a lelket rejtő gyűrűét, de túl sok mindenért aggódott. Nem volt képes rangsorolni. Csak azt tudta, hogy minél előbb lélekhez kell jutnia.

Sötét sikátorok kacskaringós útvonalán haladt egyre beljebb a város züllött környékére. Igazából, aki nem tudta, hogy milyen kerületben is jár, az első pillantásra nem mondta volna meg. A házak ugyanolyanok voltak, mint máshol, csupán abban különbözött a többitől, ami a falak mögött zajlott. Lábai egyre gyorsabban haladtak. Ez a mindig, még hétköznap is élettel teli hely, most ijesztően kihaltnak tűnt. Bár a kocsmákból szűrődött ki zene és az ajtók előtt látott kisebb csoportokat beszélgetni, ez meg sem közelítette a megszokott zsongást. Félelem kúszott a falakra az egész városban, hogy aztán gyökeret eresszen az ott lakók szívében is.

Brez felsóhajtott, amikor végre megpillantotta a nővére klubját a kerület szívében. Bár egyáltalán nem örült, hogy a nővére ezt az utat választotta, valahogy mégis keserű büszkeséget érzett, hogy maga mögé utasított mindenkit és már-már királynőként ült ennek a helynek a láthatatlan trónján. Nem véletlenül az ő klubja volt a terület szíve. Innen indult és ide futott minden. Most is lényegesen több ember és lény mászkált ki-be a klubból, mint a kerületben bárhol máshol. Még inkább a szemébe húzta a kapucniját és elindult a bejárat felé. Görcs szorította össze a gyomrát, amikor ismeretlen kidobóval találta szembe magát, aki megállította. Eddig mindig előre megbeszélte a nővérével, hogy jön, de most nem volt erre ideje, így mindig olyan lény állt az ajtóban, aki ismerte őt és szó nélkül átengedte. De ez a küklopsz, most felemelte a kezét előtte és kérte, hogy azonosítsa magát és mutassa meg a lelkét. Brez szája kiszáradt, igyekezett nyugodt maradni, de a hangja rekedt volt az idegességtől, amikor megszólalt.

– Hadia-hoz jöttem - közölte Brez.

– Ettől még azonosítania kell magát - közölte az őr. A férfi rezzenéstelenül bámult rá és nem mozdult. Brez lépteket hallott közeledni a háta mögül, ezért tudta, hogy gyorsan kell cselekednie, mielőtt még más is beáll mögé a sorba. Ha túl sokáig húzódozik, hogy megmutassa a lelkét gyanús lesz.

Feltűnően végig tapogatta a zsebeit, majd felkiáltott.

– Ó, a francba. Véletlenül otthon felejtettem a lelkemet.

– Otthon - mondta rezignáltan a biztonsági őr és egyetlen, hatalmas szemével őt fikszírozta.

– Igen - tárta szét a karjait Brez és teátrálisan felsóhajtott. - Tudja, hogy van ez! Az ember csak rohan, kapkod aztán mindig a legfontosabb dolgot hagyja otthon.

– Mint most maga a lelkét.

– Úgy van. - Vágta rá Brez, mire őr egyetlen szemöldöke lassan teljesen eltűnt a haja alatt. – Meg hát amilyen idők járnak az ember sosem tudhatja... - Folytatta Brez és lassan közelebb araszolt. Remélte, hogy ha beljebb kerül, akkor észreveszik a pult mögül és akkor nem kell semmit tennie a férfival. Nem akart erőszakot alkalmazni, mert túl feltűnő lett volna és így is volt elég baja. - Lehet biztonságosabb is, hogy otthon tartom. Milyen szörnyű lenne, ha mondjuk ellopnák vagy...

– Te meg mi a fenét keresel itt? - hallotta meg maga mögött a nő hangját, mire Brez megpördült és megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Pont hozzád jöttem csak... kicsit... elakadtam... - mondta és figyelte, ahogy a nővére szőke, vékony szemöldöke megemelkedik.

– Azt látom. - Rövid fehér haján csillogva ültek meg az esőcseppek, fekete szemében döbbenet, harag és aggodalom csillogott, vörösre rúzsozott száját keskeny vonallá préselte. Brez széles, de erőltetett mosolyt villantott rá.

– Nem tudom ellenőrizni a lelkét. Azt állítja otthon hagyta - szólt közbe a biztonsági őr, mire a nő csak legyintett.

– Mit keresel itt? - szegezte neki a kérdést Dala, mire Brez elkomolyodott.

– Beszélnem kell veled. Fontos. Nagyon fontos. Munkaügy. - A nővére felsóhajtott, miután mélyen egymás szemébe néztek. Elsétált mellette, majd intett.

– Gyere!

– De, asszonyom! A lelke... - kezdett bele a kidobó, de Dala egy pillantásával elhallgattatta.

– Maga ezzel ne törődjön! Ő a személyes vendégem!

Dala ezzel otthagyta a kidobót, Brez pedig szorosan a nyomába szegődött. Lehajtott fejjel követte a nővérét az asztalok között. A pult felé mentek, majd el mellett a sötét fa ajtóhoz. Amíg Dala kinyitotta, addig Brez felnézett és megpillantotta a pult mögött Z-t, aki összeráncolt szemöldökkel meredt rá. A fiú sejtette, hogy Z, révén, hogy Dala férje volt, tudja, hogy miért tűnik fel változó időközönként a nővérénél, de sosem hozta szóba. Néha elcsevegtek, ha esetleg Dala házon kívül volt és nem ért vissza a találkozóra, de semmi több. Az esküvőjükön is ott volt, de nem alakítottak ki kapcsolatot, nem is tudtak volna. Két külön világban mozogtak és túl mély és széles volt a szakadék köztük. Tétován odaintett neki, mire Z bólintott. Mintha Dala megérezte volna mi történik a háta mögött ő is Z-re nézett és megkérte, hogy hozzon az irodájába két kávét.

– Vagy kérsz valami erősebbet? - pillantotta Brezre. A fiú egy pillanatra elgondolkodott, hogy milyen jó is lenne inni valami töményet, de végül megrázta a fejét. Még mindig a feje felett lebegett, hogy bármikor újabb holttesthez hívhatják.

Csendben követte a testvérét a szűk folyosón, ahonnan csupa egyforma ajtó nyílt. Fogalma sem volt miket rejtenek, de nem is kérdezte sosem. Amiről nem tudott az nem fájt neki. Így is elég feszültséget okozott, hogy a nővére az alvilág egyik vezére volt. Jobb volt, hogy nem tudta mikkel is kereskedik. Dala kinyitotta az egyik ajtót és besétált az irodájába, Brez pedig követte és becsukta mögöttük az ajtót.

– Igazán figyelhetnél jobban a lelkedre - szólt rá mérgesen a nővére miután lehuppant a hatalmas, fekete íróasztala mögé, amin pár papíron kívül semmi sem volt. Brez soha nem is látott mást asztalán, mindent, mindig gondosan elzárt, pedig mindig olyan tintát használt, ami láthatatlan volt és csak bizonyos módon lehetett a szavakat előhozni. Mégis paranoiás volt és mindent elrejtett. Talán ezért is tudott ilyen magasra kapaszkodni. Megválogatta kikkel dolgozik és minden titkot jól őrzött. Brez figyelte ahogy hátra dől a fehér székén és beletúr a hajába.

– Igazán szólhattál volna, hogy jössz, öcsi - mondta Dala. - Nem tudok hetente új lelket adni neked, csak mert cseszel mindig magadnál hordani.

– Lelkem most a legkisebb bajom - mordult fel Brez, mire Dala szeme újra rászegeződött. Nem szerette, ha öcsinek hívja, bár tudta, hogy szeretetből hívja annak.

– Mi baj van? - döntötte kissé oldalra a fejét Dala.

– Én kaptam a léleklopó sorozatgyilkos ügyét - bökte ki Brez, majd fel s alá kezdett mászkálni az irodában, miközben ömlött belőle a szó. Csupán addig hallgatott el, amíg Z behozta nekik a kávét, majd szó nélkül távozott is. Beszélt Dalanak az eltűnt lelkekről, a sötét szellemről, a dark webről, az ellopott gyűrűjéről. Bár nem beszélhetne a gyilkosságokról, de tudta, hogy Dala biztosan nem fog a sajtóhoz rohanni és igazából így is lassan kiszivárgott minden. Muszáj volt beszélnie valakivel, akiben megbízott, mert úgy érezte megfullad. A nővére egy szó nélkül hallgatta végig.

Végül Brez is elhallgatott, zihálva torpant meg az iroda közepén. A csend hosszúra nyúlt és volt valami feszült, zavaró disszonanciája. A fiú beletúrt kócos barna hajába és a nővérére nézett, aki megfejthetetlen tekintettel nézett rá.

– Nos? - törte meg a csendet Brez, amikor már nem bírta tovább.

– Nos... akkor mégiscsak lélekért jöttél hozzám.

– Dala! - csattant fel Brez. – Nem az érdekel... vagyis az is, de... Áh a francba!

– Brez...

– Az érdekel, te fent vagy-e a dark weben? - szegezte neki a kérdést a fiú, mire Dala elkapta a pillantását és kinézett az ablakon a szakadó esőbe. – Ezek szerint igen... A Hadia név, a titkos írásunk, amit mi is használunk. Te lelkekkel kereskedsz! - kiáltott fel Brez keserűen.

– Halkabban! - szólt rá Dala és visszafordult hozzá. - Nem kell az egész klubnak hallani. - A végtelen, jeges higgadtsága megdöbbentette Brezt. Tudta, hogy a nővérének keménynek kell lennie, hogy elvezesse ezt a helyet, de ő még sosem látta ilyennek. Ijedten meredt a kifejezéstelen arcra, a hidegen csillogó szempárra és a kihúzott hátára. Ez volt az a Hadia, aki mindenkit maga mögé utasított, akitől féltek a lények. Határozott, higgadt, jégkirálynő. De a lány nem sokáig tudta ezt az álcát fenttartani vele szemben. A tekintete ellágyult, majd felsóhajtott. – Ülj le, Brez! Kérlek. - Keze enyhén remegett, amikor cukrot tett a kávéba és elkeverte. Brez először csak mozdulatlanul meredt rá, majd végül mégis leereszkedett az íróasztal előtt lévő egyik székre. Újabb nehéz csend feszült közéjük, amíg Dala elé csúsztatta a gőzölgő kávét, két cukorral és tejjel, ahogy szereti. Brez nagyot nyelt, de várt. Várta, hogy a most a testvére törje meg a csendet.

– Nem te vagy az egyetlen lélektelen - szólalt meg végre Dala, mire a fiú felkapta a fejét.

– Hogyan?

– Nem te vagy az egyetlen lélektelen - ismételte meg Dala, majd megdörzsölte az arcát. – Mindenki azt hiszik a lélektelenek ritkák, mint a fehér hollók, pedig tévednek. Sokkal többen vannak, csak ugyanúgy idegen lelket használnak, mint te, hogy ne tűnjenek ki. Amikor megszülettünk és a szüleink észrevették, hogy neked nincs lelked, megkeresték a Lélekadót.

– Aki elmondta, hogy hibázott, mert egy lelket hozott a kettő helyett. El akarta kerülni a felelősségre vonást és ketté szakította azt az egyet, amit kapott és megpróbált nekem is adni. De a lélek nem szakítható ketté és az én testem kilökte, ezért újra egyesült benned - szakította félbe Brez. - Tudok róla, apu elmondta. De mi köze...

– Ez csak félig meddig igaz - mondta halkan Dala. – Igazából a Lélekadó nem hibázott, az Istenek csak egy lelket adtak, mert... mert csak egyikünknek kellett volna életben maradnia. – A lány szemében ezernyi érzelem kavargott, ahogy a testvére szemébe nézett. - Tényleg megpróbálta ketté szakítani a lelket, de nem sikerült, mindig újra és újra egyesült. Ekkor megkérte a szüleinket döntsenek, hogy melyikünk legyen léleknélküli... hiszen már megszülettünk és mindketten éltünk. Egyikünket sem akarta a Halál. A szüleink nem tudtak dönteni, így végül a lélek döntött. Így kaptam meg én ... - hangja elhalt a mondat végére, mintha nem tudná kordában tartani az érzelmeit. Nagyot nyelt, majd megköszörülte a torkát és folytatta, mielőtt még Brez megszólalhatott volna. – Aztán a Lélekadó pár nap múlva, amikor már biztossá vált, hogy lélek nélkül is életben maradsz, megkereste a szüleinket. Nem mondott semmit, csupán egy papír adott nekik, rajta egy címmel és egy jelszóval. Ott egy férfi várta őket, aki lelkeket árult lélekteleneknek. Ő segített meghamisítani anyáéknak minden papírunkat, hogy még véletlenül se gyanakodjon senki arra, hogy ikrek vagyunk... Ugyanis a lélektelenek általában egy ikerpár egyik tagja... Szóval meghamisított mindent, eltűntette a családunkat szem elől, amíg akkorák nem lettünk, hogy elhiggyék a papírokon köztünk lévő tíz hónap különbséget, aztán segített új életet kezdeni itt. Ezt csinálta egész életében. Lélekteleneknek segített. Így, amikor eljött érte a halál, apánk úgy döntött átveszi a helyét.

– Apa lelkekkel kereskedett? - nyögte ki döbbenten Brez, mire Dala bólintott.

– Igen, aztán, amikor meghaltak abban a balesetben... kénytelen voltam átvenni a helyét. Amúgy is engem szeretett volna, ezért engem avatott be és nem téged. Azt szerette volna, hogy ha másokon nem is, de neked tudjak segíteni, amíg csak élünk. Mert neked mindig szükséged lesz lélekre, én pedig tudom honnan és hogyan lehet szerezni. De úgy döntöttem nem csak neked fogok segíteni, és végül ide jutottam - intett körbe Dala. - Nem terveztem alvilági királynő lenni, de így sokkal, de sokkal könnyebb minden. Meg persze mióta a Dark Web létezik.

– Ott veszel lelket?

– Nem. Ott veszem fel a kapcsolatot a lélektelenekkel - válaszolta Dala. – Kapcsolatban vagyok azzal a Lélekadóval, aki ott volt a születésünknél. Igazából ugyanazt csinálja, amit anno a szüleinknél, elirányítja őket, ahhoz, aki tud rajtuk segíteni. Csak most már nem személyesen, hanem a weben keresztül beszéljük meg a találkozót és mindent, amire szükség lehet. Hamis személyazonosság, biztonságos hely és lélek. – Brez megdörzsölte az arcát, mert nem tudta mi mást tehetne, hogy enyhüljön a sokkja.

– Baszd meg, Dala - suttogta maga elé.

– Olyanoknak segítek, mint te, Brez. Olyan családoknak, mint amilyenek mi voltunk. Olyan szülőknek, akik nem akarják elveszíteni az egyik gyereküket - mondta Dala. – Nem tudom megváltoztatni a törvényt és nem tudok nekik teljes biztonságot garantálni, de legalább megadom a lehetőséget az életre. – Brez, ha bármi másról lett volna szó, kioktatja a nővérét miért illegális és mennyi börtönt kaphatna érte, de ez más volt. Mert tudta, hogy Dalanak igaza van, még ha módszer nem is tiszta. Lehetőséget ad. Amilyet ő is kapott. Lehetőséget egy viszonylag teljes életre. Percekig mind a ketten csöndben bámulták a kihűlt az időközben kihűlt kávéjukat. Egyikük sem nyúlt érte, hogy megigya.

– Mennyi lélektelen van? - kérdezte végül Brez.

– Több mint gondolnád. Ebben az országban is elég magas a számuk, de kapcsolatban vagyok a többi országban is olyanokkal, akik segítik őket, és ott is vannak szép számmal - felelte Dala, de nem mondott semmi konkrétumot. – Szerencsére ritkán akadnak a nyomukra.

– Honnan szerzed a lelkeket? - tette fel az újabb kérdést Brez, mire Dala megrázta a fejét.

– Ezt nem fogom elmondani neked - jelentette ki Dala. Brez már nyitotta a száját, hogy megkérdezze miért, de a lány felemelte a kezét. – Túlságosan is érintett vagy. Így is nehéz egy lelket befogadnod, nem kell még azt is tudnod, hogyan kerül hozzánk.

– Dala...

– Ez az én keresztem, Brez. Majd elszámolok az Istenek előtt, ha oda jutok - mondta a lány. - Téged védelek. Mindig is téged védtelek.

– Tudom - sóhajtotta Brez és újra a hajába túrt.

– Gondolj rá úgy, hogy mind a ketten teszünk valamit ezért a világért és a benne élő lényekért. Csak... kicsit máshogy - mosolyodott el Dala. Brez lassan bólintott, agyában lázasan kergették egymást az információk és a kérdések. Tudta, hogy szüksége lesz egy kis egyedüllétre, hogy ezt tisztázza magában, hogy minden a helyére kerüljön megint. A nővére éppen felvette a kávéscsészét, hogy megigya a kihűlt kávét, amikor kimondta a kérdést, amit át se gondolt igazán.

– Tudsz valamit egy Sötét szellemről, aki a városban van? - Dala megmerevedett, a csésze megállt a szája előtt. Brez csak figyelte a nővére reakcióját, a mozdulatait, a tekintetét, a hangját. Ösztönből használta, amit a rendőrakadémián tanítottak neki arról, hogyan vegye észre, ha valaki hazudik.

– Nem dolgozom Sötét szellemekkel - mondta Dala. - Nem tudok róla, hogy lenne itt egy is.

Brez furcsa görcsöt érzett a mellkasában, amikor meglátta a megránduló izmot a lány arcán, majd ahogy megdörzsölte az orrát, mielőtt felhajtotta a kávéját. De mielőtt bármit is mondhatott volna megint megszólalt a telefonja. De miközben hallgatta, ahogy a diszpécser újabb helyszínre hívja, nem kerülte el a figyelmét a nővére mobilja, ami rezegve kelt életre az asztalon. Még látta az értesítésekben az ismerős titkosírással írt üzenetet felvillanni, mielőtt a nővére felvette volna az asztalról. Jeges zsibbadtság áradt szét a tagjain, de mégis felállt miután letette telefont és közölte, hogy mennie kell. Dala hirtelen kihúzta az asztal egyik fiókját és egy gyűrűt vett ki belőle, majd odadobta a fiúnak.

– Ezt azért húzd az ujjadra, amíg nem kapsz újabb lelket - mondta neki Dala. - Egész jó hamisítvány, de azért ne nagyon mutogasd azonosításra. Bár téged talán kevésbé zaklatnak ezzel. - Brez csak bólintott és az ujjára húzta a gyűrűt. Érezte, ahogy a hideg fém felmelegszik a bőrétől. – Reggel jelentkezem, hogy mikorra tudok neked lelket szerezni. Lehet már holnap estére lesz egy.

– Rendben - bólintott Brez, de úgy érezte a teste túl lassan követi a parancsait.

– Vigyázz magadra - mosolygott rá újra a nővére, de a fiú nem viszonozta.

– Úgy lesz!

Ezzel Brez megfordult és kisétált a nővére irodájából, majd a klubjából. Csak kint, a szakadó esőben merte megfogalmazni a gondolatot és gyanút, ami odabent gyökeret vert a szívébe. Hogy a nővérének köze van a gyilkosságokhoz.

***

Brez olyan erővel vágta be maga mögött a lakása ajtaját, hogy a poharak összekoccannak a konyhaszekrényben és valószínűleg az összes otthon lévő szomszéd hallotta, de nem érdekelte. Bezárt, dühös vadállatként rótta a köreit az amerikai konyhás nappaliban és ami az útjába került azt arrébb lökte vagy rúgta. Legszívesebben ordított volna. A dühtől, a csalódástól, a megsebzett szívétől. Végül remegve, zihálva támaszkodott rá a konyhaasztalra. Ujjai olyan erősen szorították a lapot, hogy elfehéredtek az ujjai. Egyre csak bámulta a fa erezetét, hogy az agyát ostromló tömény dühből lévő köd oszoljon. Miközben a szíve azt dübörögte, hogy elárulták, hogy becsapták.

A lélek, aki eddig csendben várta, hogy kissé lehiggadjon, most próbált nyugtató mondatokat duruzsolni neki, és ellazítani az izmait. Brez lehunyta a szemét és csak rá figyelt, miközben a légzése csak lassan csillapodott.

Még sosem találkozott ennyire kedves és jól alkalmazkodó lélekkel, mint amit most kapott. Hadia már találkozásunk másnapjára meg is szervezte az egyesülést, így rekordidő alatt jutott új lélekhez. A felépülése talán most volt a legfájdalmasabb, mivel egy nap pihenőt sem engedhetett meg magának a nyomozás miatt, viszont a lélek egy áldás volt. Először csak csendben meghúzta magát valahol a testében, nem tombolt, mint néhány, nem akart kitörni a testéből, vagy éppen megtörni őt. Csak várt és figyelt. Aztán lassan előmerészkedett és megszólalt. Brez már megtanulta, hogy vannak lelkek, akikkel tud beszélni, ha ők is akarják. Ez a lélek pedig akart. Miután feltérképezte Brezt, ő is elmesélte az előző életeit, amikre hol homályosan, hol tisztán emlékezett, attól függően milyen kapcsolatban állt a testtel. A legutolsó életére pedig túlságosan is élesen emlékezett. Túl véresen és tragikusan lett vége. Brez tisztában volt vele, hogy ha Dala tudta volna, hogy képes beszélgetni a lelkekkel, hiszen erre sok más lény is képtelen, akkor nem ezt a lelket adja neki. Nem az egyik áldozatét. Nem azt, amelyiknek a teste ott feküdt kicsavarva a lábai előtt. Brez tudta a nevét, de a léleknek az már nem számított. Nem haragudott a fiúra, hiszen tudta, hogy neki semmi köze nincs az előző teste halálához. Brez mégis hibásnak érezte magát.

Viszont ez a lélek meghozta az áttörést. Még emlékezett, hogy néz ki a Sötét szellem, emlékezett a nevére, ahogy arra is, honnan ismerte minden áldozata lakcímét, még az olyanokét is, akik folyton változtatják a lakhelyüket. Választ adott arra hogyan vadászott.

Az online tér hódítása miatt, egyre többen keresnek ott megoldást a problémáikra. Olyanokra, amit aztán mások kihasználnak, vagy felhasználnak ellenük. A Sötét szellem is ezt tette, annak adta ki magát, amire az áldozatoknak szükségük volt. Lélekgyógyítónak. Hiába hordták a testükön kívül a lelküket, az ugyanolyan törékeny és sérülékeny volt, mint annak előtte. A test megbetegíthette a lelket és ez fordítva is igaz volt, legyen szó akár emberről, akár bármilyen más lényről. El se tudjuk képzelni hányféle betegsége lehet egy léleknek. Depresszió, pánikbetegség, testkép zavarok, gyermek vagy felnőtt kori bántalmazás hegei és sebei. Felsorolhatatlan. Maga Brez sem tudta, hogy ennyi létezik, amíg utána nem nézett. A Sötét szellem pedig kihasználta, hogy a lélek segítségért kiáltott. Lélekgyógyítóként hirdette magát, kérdőívet töltetett ki, majd, akit megfelelőnek ítélt találkozót beszélt meg vele. A konzultációért előre kellett fizetni, ő pedig kiállította a számlát. Az adatok között pedig ott szerepelt a cím is. A találkozót pedig egyetlen személy sem élte meg. Elkapta őket mielőtt sor került volna rá és kiderül a turpisság. Minden beszélgetésük nyomát eltüntette a gépekről, telefonokról. Mindent eltüntetett maga után, hogy szellem maradhasson.

Így viszont, hogy már tudták, hogyan szerez áldozatokat csapdába csalhatták. Amikor Brez odaállt a csapat tagjai elé a teóriájával és ötletével, azt mondta egy titkos besúgótól kapta a fülest. A többiek pedig még ha furcsállták is a dolgot, nem forszírozták, ugyan Fia megpróbálta rá terelni a témát, de Brez hárított folyamatosan, így feladta. Nem volt más ötletük és az egyre több áldozat csak rontott a közhangulaton. Muszáj volt eredményt felmutatniuk, mégpedig gyorsan. Így hát regisztráltak a szellem oldalára, kitöltötték a kérdőívet, ahogy Brez, vagyis inkább a testében lévő lélek súgta és vártak és reménykedtek. És a Szerencse vagy a Sors istennője kegyes volt hozzájuk. Ugyanis a szellem jelentkezett és konzultációt kínált. Ők pedig tőrbe csalták egy lakásban, ahol az áldozat helyett a rendőrség várt rá. A gyilkost elkapták.

Brez azt hitte végre megnyugodhat kicsit, de az igazi pofon csak ezután jött. Valahol mélyen azért reménykedett benne, hogy a nővérének ehhez semmi köze, hogy véletlenül került hozzá ez a lélek. Hogy minden csak véletlen, de amikor ott ült szemben a Sötét szellemmel a kihallgatóban, amikor végre vallomásra bírta a férfit, a szíve darabokra tört. A szellem most egy egyszerű férfi ember formáját öltötte magára, semmi különleges nem volt benne, bárki elment volna mellette az utcán. A kezén lévő varázsbilincs zümmögése, ami megakadályozta, hogy láthatatlanná váljon, betöltötte a kihallgatót. A férfi egyszer sem tiltakozott, miközben szembesítettek mit találtak a gépein, de amúgy is felesleges lett volna tiltakoznia, hiszen rajta ütöttek. Viszont a lelkeket sehol sem találták meg. Nem voltak nála, nem voltak a lakásán sem. Nem sokáig kellett győzködni és alkudozni vele, hogy végre beszélni kezdjen. Egy szellem biztos cella, ahol nem kell egész életében egyetlen választott alakban sínylődnie elég kecsegtető volt ahhoz, hogy valljon. A hangja halk volt, csendes és érzelem mentes, a szavai mégis darabokra szabdalták Brez szívét. Csak ült és megdermedve és hallgatta, hogy Hadia bérelte fel, hogy lopjon neki lelkeket, minél többet, amit aztán a nő tovább ad. Azt mondta szabad kezet kapott, nem volt semmilyen kikötése honnan és hogyan szerzi be őket, de legyenek. Csak személyesen beszéltek, a lelkeket is személyesen kellett átadnia Hadia egyik emberének, mindig máshol és máskor. Vallott ugyan ellene, de a szaván kívül semmi sem volt a kezükben, ráadásul Hadia személyazonosságát se ismerte a rendőrség. Egyedül Brez. Ő viszont hallgatott. Azóta, hogy a Sötét szellem elmondott neki mindent, zsibbadtság telepedett rá. Megcsinált mindent, amit kellett, miközben az érzelmeit mélyre ásta, amíg csak bírta. Aztán miután kilépett a kapitányság épületéről az érzések dörömbölni kezdtek a testében. Mire leparkolt az autójával a ház előtt, már remegett, a lakásba érve pedig kitört belőle minden.

A visszafojtott könnyek most is marták a torkát, a teste még mindig reszketett, hiába múlt a zihálása. Úgy érezte becsapták, eljátszották a bizalmát. Nem gondolta volna a testvéréről, hogy gyilkossági áldozatok lelkével üzletel, hogy másokat ölet meg, hogy neki legyen mit tovább adni. Mocskosnak érezte magát. Mocskosnak és meggyalázottnak. A lélek csendesen suttogott benne, hogy ne bántsa magát ő nem tudott semmiről, ő csak élni akart. Nem ő tett rosszat, hanem a nővére. Brez kinyitotta a szemét és az asztalra meredt. Még mindig ott volt a reggeli kávésbögréje, amit csak letett, mielőtt elrohant volna dolgozni. A bögre, amin a kedvenc városa látképe volt. A bögre, amit Dalatól kapott. A nővérétől. Az egyetlen családtagjától, aki maradt neki. Aki becsapta. Fel sem fogta mit tesz, már csak a falnak csapódó porcelán hangját hallotta. A bögre darabokban hevert a földön, pont, mint a szíve.

Úgy érezte beszélnie kell valakivel, mert a benne tomboló érzelmek, a torkát karistoló szavak, megfojtják, ha nem mondhatja ki. Valakivel, akinek elmondhat mindent, akiben megbízhat.

– Brillan - suttogta a lélek az agyában, mire Brez lassan a plafon felé emelte a pillantását. Igen... benne megbízhatok szaladt át az agyán, de a teste már cselekedett helyette és már az ajtónál járt.

Kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy felérjen a lány emeletére. Rátenyerelt a csengőre és imádkozott az isteneknek, hogy otthon találja. Aztán az ajtó kinyílt és az elf lány mosolygó arcát pillantotta meg.

– Brez - kiáltotta boldogan Brillan. - Most hallottam, hogy sikerült elka... - Aztán elharapta a mondatot, amikor jobban szemügyre vette a fiút. – Baj van?

– Van egy cigarettád? - kérdezte Brez és a lány egyből tudta mire gondol ezért szélesre tárta az ajtó és félre állt.

– Gyere be!

Brez úgy sétált be a lány lakásába mintha otthon lenne. Annyiszor járt az évek alatt ebben a lakásban, hogy úgy ismerte, mint a tenyerét. Tudta mi hol van, tudta a szekrényeken lévő minden csecsebecse történetét, ahogy a képeken lévő személyekről is mindent tudott. Brillan mindent elmondott neki, mindig őszinte volt, most úgy érezte neki is ideje annak lennie.

Miután a lány leültette a kanapéra és kezébe nyomott egy fény virágos cigarettát, kinyitotta az ablakot, hogy kimenjen a füst. Brez remegő kézzel gyújtott rá és letüdőzte a füstöt. A lány leült szorosan melléje.

– Mi a baj, Brez? - kérdezte lágyan és megfogta a fiú kezét.

Brez nem tudta, hogy a lány keze, a hangja vagy a cigaretta törte át a falat, de gondolkodás nélkül beszélni kezdett. Elmondott neki mindent a gyilkosról, a lelkekről, Hadiáról, arról milyen szál fűzi őt hozzá. Minden érzelmét, fájdalmát, mindent, ami a lelkét nyomta volna, ha lett volna. De mielőtt ki merte volna mondani micsoda is ő, elhallgatott. Újabb cigarettára gyújtott, miközben magán érezte a lány tekintetét. A lány talán érezhette, hogy neki kell újabb kérdést feltennie, hogy tovább tudja mondani.

– Miért zaklat fel ennyire, hogy a nővéred lelkekkel üzletel? Miért érzed mocskosnak magad?

– Mert azokat a lelkeket nekem is lopta - mondta halkan Brez és egyre csak a cigaretta parázsló végét bámulta. – Lélektelen vagyok - bökte ki végül és nem mert a lányra nézni. Ám a beálló csend nem volt döbbent és rövidebb ideig tartott, mint hitte.

– Tudom - közölte egyszerűen Brillan és megszorította a fiú kezét. Mire Brez olyan hirtelen fordult felé, hogy megreccsent a nyaka.

– Tudod? - ismételte döbbenten, mire a lány bólintott. – De...de... honnan?

– Évek óta ismerlek, Brez - mosolyodott el Brillan. – Észrevettem a jeleket.

– Ennyire átlátszó, amit felépítettem magam köré? – kérdezte ijedten Brez és átfutott rajta, hogy vajon hányan jöhettek még rá a környezetében, hogy hány ember jóindulatától függ az élete.

– Nem, nem - tiltakozott Brillan. - Nem erről van szó! Más valószínűleg nem veszi ezt ennyire észre, mert nem tölt veled annyi időt, mint én... vagyis nem kettesben. Ha új lelket kapsz valahogy megváltozik a belőled áradó energia, az elfek sokkal inkább megérzik ezt, mert ez a testedből jön. Másrészt feltűnik a rendszer, mert tudom mit figyeljek. Mert találkoztam már vele.

– Úgy érted találkoztál már lélektelennel, aki mástól kapott lélekkel rejtőzik el?

– Igen - bólintott Brillan. - Nem is eggyel. - Brez döbbenten meredt rá, hirtelen nem is tudta mit mondjam. A lány mintha megint csak olvasna a gondolataiban folytatta. – Tudod nálunk, elfeknél sok gyerek születik egy családban... nagyon sok. Ez egyrészt a nagy halandóság miatt van, az elfek első öt éve lutri, nem tudhatod melyik betegség végez velük, másrészt kicsit hagyomány. A mi családunk a tíz testvéremmel még kicsinek számít. Rengeteg unokatestvérem van. Ha logikusan belegondolunk a nagy számok törvénye alapján nálunk bukkanhatsz a legtöbb lélektelenre. - Brez csak bólintani volt képes, Brillan pedig mosolygott. – Több unokatestvérem is az. De minket ez egyáltalán nem zavar. Nálunk minden gyerek áldás mindegy, hogy lélekkel vagy lélek nélkül születik. Az elfek birodalmában vagy akár csak az itt lévő kisebb közösségben senkit sem érdekel, hogy lélektelen vagy, mindegy, hogy mit mond a törvény. Ez a lélek mutogatósdi csak az emberek egyik elfuserált döntése, mert azt hitték így könnyebben kordában tarthatják a lényeket. Számunkra a lélek nem fontos, nem létszükség, csak egy részlete a lényünknek.

– De szükséges a törvények miatt - motyogta Brez.

– Igen, vagyis szerezni kell egyet. Valószínűleg minden épeszű lélektelen ezt teszi - vont vállat Brillan. - Sosem kérdeztem meg egyet sem honnan szedi vagy mit csinál vele, de ugyanazt éreztem, mint rajtad. A sebhelyük is hasonló, mint a tied.

– Mégsem kérdeztél rá sosem - mondta Brez és végre a lány szemébe mert nézni.

– Ez a te titkod volt, Brez. Neked kellett érezni mikor akarod elmondani. Másrészt pedig nekem ez nem lényeges. Nem a lelked érdekel, hanem te. - A fiú szíve hatalmasat dobbant, amikor a lány az arcára tette a kezét. – Nem a lelked határoz meg téged, hanem a tetteid és a személyiséged. Én téged szeretlek, Brez, nem a lelked.

– Brillan... - suttogta Brez, majd a lány kezére simította a tenyerét. Egy pillanatra sem szakította el a tekintetét a szemétől, de még így is látta milyen fényesen és reménykedve pulzál a lelke a nyakában. Egyszerre mozdultak, hogy végre megtegyék azt, amire túl hosszú ideje vártak. Hogy megcsókolják egymást.

+++

Már benne jártak az éjszakában, mikor Brez felbukkant a nővére klubja előtt. Brillan lakásából indult el és oda is szándékozott visszatérni, de meg kellett tennie ezt az utat. Bár Brillan felajánlotta, hogy elkíséri, tudta egyedül kell megtennie. Muszáj volt a nővére szájából hallania az igazságot. Csak így zárhatta le ezt az egészet. Zsibbadt nyugodtság uralkodott rajta, miközben kivárta a sorát, hogy bejusson a klubba. Most nem kellett félnie, hogy mit mutat fel a biztonságiőrnek, most a lelke éppolyan látható volt, mint bárki másé. Egyenesen a pulthoz ment, ahol Z döbbenten bámult rá, majd a férfi közölte vele, hogy Dala éppen tárgyal. Z nyugtalanul pillantott körbe, amikor mondta, hogy megvárja míg végez mert mindenképpen beszélni akar vele. Így át odatelepedett a pulthoz és kért egy kávét. A férfi készségesen kiszolgálta és társalogni is próbált vele, de Brez nem volt vevő rá. Brez csak csöndben ült, itta a kávéját, várt és figyelt. Nyugtalanul forgatta az ujján a gyűrűjét, a lélek pedig csendesen meghúzódott az elméje egyik szegletében. Gondolatban azt számolgatta mi mindenért csuknák le a nővérét, ha feldobná ezt a helyet, amikor kinyílt a pult melletti ajtó és nővére lépett ki rajta egy troll társaságában. Dala mindig érzelemmentes arcán, most ezernyi érzés futott keresztül. Brez még éppen látta, mielőtt újra rendezte volna a vonásait és magára húzta az álarcát. Elköszönt a trolltól, majd mosolyt erőltetve magára Brezhez lépett.

– Micsoda meglepetés. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar újra látlak - mondta neki, mire Brez felé fordult.

– Beszélnünk kell.

– Ez a te szádból sosem hangzik megnyugtatóan - próbált viccelni Dala, de nem sikerült. Brez nem mosolyodott el. – Gyere. - Indult meg a lány az ajtó felé, ahonnan az előtt kilépett, a fiú pedig követte.

Újra az irodában találták magukat, ugyanúgy, mint napokkal ezelőtt. Ám, amíg akkor Brez volt az ideges és a feszült, Dala pedig a nyugodt, most pont fordítva volt. A lány idegesen rendezkedett az asztalán ahelyett, hogy leült volna, a szeme ide-oda járt és olyan sápadt volt, mintha az arca a haja színét szeretné magára ölteni. Brez egy ideig csendben figyelte a ténykedését az asztal előtt állva.

– Mit szeretnél? - törte meg a csendet Dala miután bedobott egy kupac iratot a fiókba és hangosan becsapta. - A lelked a helyén van, tehát azért nem jöhettél. Másért meg...

– Mikor akartad elmondani nekem? - szakította félbe Brez, mire a lány ránézett.

– Micsodát? - kérdezett vissza Dala, de a fiú nagyon is jól látta a tekintetében, hogy tudja miről van szó. Ezért ideges és feszült. Mert tudja, hogy Brez rájött mindenre.

– Hogy hogyan szerzed a lelkeket.

– Brez... - sóhajtotta Dala, majd leült a székre. – Ez nem...

– Elkaptuk a Sötét szellemet és kihallgattam, Dala - mondta Brez hidegen. - Mindent elmondott. Mindent! - a fiú rátámaszkodott az asztalra, hogy közelebb legyen a testvéréhez. - Tudod hogyan néz ki egy test, amikor kiszakítják belőle a lelket? Mert én tudom. Elmeséljem?

– Brez...

– Azok a testek csak roncsok, az utolsó pillanatban átélt fájdalommal eltorzult arcukkal...

– Brez!

– Merednek a semmibe, mert már nincs, ami egyben tartsa őket - folytatta a fiú, mintha Dala meg sem szólalt volna. - Senki sem érdemel ilyen halált, Dala. Senki!

– Még érted sem? - szólalt meg a lány hidegen. Úgy tűnt a fiú mondandója alatt összeszedte magát és újra jégkirálynő változott. Belenézett a testvére szemébe és megmerevedett. Az előbb lecsúszott álarc újra visszatért a helyére. Újra Hadia ült vele szemben. – Te is kaptál azokból a lelkekből.

– Ne gyere ezzel! - mordult fel Brez.

– Mégis mit hittél, hogy szerzem meg neked a lelkeket? - ütött meg gúnyos hangot Dala. – Szépen elkérem? Elmagyarázom, hogy a lélektelen testvéremnek kell, ugyan adja már oda?

– Ez gyilkosság! - csapott az asztalra Brez.

– Valóban az - bólintott Dala. – Ennél finomabban szokta csinálni az a Sötét szellem, aki felbérelek. Az előző okosabb volt, csak azoktól vette el, akik amúgy is haldokoltak vagy öngyilkosok lettek. Kevesebb gondot okozott, kevésbé volt feltűnő, de hát szerencsétlent utolérte a szellemek végzete és megzakkant - vont vállat Dala, mintha igazán nem is érdekelne. A szavaiból újra felépítette a falait, megmutatta miért is ő ennek a helynek a vezetője és miért csak suttogjak a nevét. Brez látta mindezt, mert ismerte a testvérét, közönyt színlel, hogy könnyebb legyen. – Ez a mostani szellem rossz választás volt. Nem figyeltem eléggé és valószínűleg már ő is őrült szellem, csak jól titkolja. De a lényeg, hogy elkaptad, én meg majd jobban megválogatom ki szerzi ezentúl a lelket nekem... - tartott hatásszünetet Dala. - És neked...

– Vallott ellened - jelentette ki Brez és kiegyenesedett – Azt mondta te bérelted fel és neked szállította a lelkeket ...

– Van bizonyítéka?

– Nincs... - vallotta be Brez, mire Dala elmosolyodott és hátradőlt a székében.

– Csak a szava van semmi más... nem tudnám évek óta ezt csinálni, ha nem lennék elég ügyes és nem figyelnék mindenre. Nincsenek nyomok, nincsenek bizonyítékok, minden szálat legyen az akármilyen vékony is megsemmisítek, ami hozzám köthetné.

– Ez... ez akkor is... – kereste a szavakat Brez, de Dala megint félbe szakította.

– Ez most fáj az igazságérzetednek, tudom. Túl jó szíved van, öcsi és még mindig elhiszed, hogy jobbá teheted ezt a világot. Pedig ez a pöcegödör sosem lesz jobb.

– Az fáj, Dala, hogy te tetted ezt - mondta Brez és látta, hogy a nővére kissé megrezzen. – Tudom, hogy te vagy Hadia, tudom, hogy illegális dolgokat teszel, tudom, hogy sok mindent tettél, hogy ide juss, de ezt... ezt hogy ilyen szenvedést okozol másoknak... hogy ártatlanoktól veszed el brutálisan a lelküket... Ezt nem gondoltam volna, rólad. Ennél te tisztább lelket kaptál.

– Az élet kegyetlen és bemocskolja a lelket - mondta halkan Dala egy rövid csend után.

– Csak ha hagyod. - A lány erre keserűen felnevetett.

– Mert te aztán tudod ugye? – A levegő szinte megfagyott a szobában és Brez úgy érezte, mintha pofon vágták volna. Dala is észrevette, hogy ez övön aluli ütés volt, mert a fiú karja után nyúlt, de Brez hátrált egy lépést. – Brez...

– Most már Brez, mi? - gúnyolódott Brez – Most már legalább látom milyen is vagy igazából, Hadia... - A nevet úgy ejtette ki a száján, mintha égetné a nyelvét. Majd megfordult, hogy kimenjen, mert úgy érzi nem bírja tovább. De a lány utána szólt.

– És most mi lesz?

– Hogy-hogy mi lesz? - fordult vissza Brez és látta, hogy Dala is felállt az asztal mögött.

– Egyedül te tudod, hogy én vagyok Hadia.

– Valóban.

– És akkor feldobsz? Letartóztatsz? - Brez nem válaszolt csak nézte a nővérét és azt érezte sosem voltam még ilyen távol egymástól. – Mert megteheted. Letartóztathatsz, végig viheted ezt az egészet, de nagyon jól gondold meg... az a lélek, ami nálad van nem tart ki örökké. Ha börtönbe kerülök, vagy ne adják az istenek, mindent rám bizonyítanak és halálbüntetést kapok, ki fog neked mindig újat szerezni?

– Ne zsarolj, Hadia...

– Ezek tények, Brez. Ha elhasználod a lelket és nem lesz új, lebuksz, hogy lélektelen vagy - közölte Dala hidegen. – Ha én bukok, buksz te is. Ez a te döntésed. Neked kell szenvedni a következményeket is.

– Dala... - mordult fel Brez.

– Neked kell eldönteni feladsz-e és lehet a halálba küldesz, mert a fene nagy igazságérzeted ezt súgja.

– A nővérem vagy, a fenébe is - kiáltott fel Brez.

– Igen az és ezért is teszek meg mindent érted - kiabált már Dala is. – Miattad kényszerülök lelkeket lopatni, hát nem érted? Miattad és a többi lélektelen miatt! Hibáztam igen, mert rossz szellemet választottam, nem figyeltem eléggé, de nem tudod hány lélektelennek segítek ezzel. Ha feladsz, a szellem tettei miatt, akkor az ő lehetőségüket is elveszed a normális életre. Ha nem adok nekik lelket, akkor ők is lebuknak és elviszi őket a kormány. Mindenkit! Gyerekeket, akik...

– Elég! - csattant fel Brez, mire csönd ereszkedett a szobára. Kintről beszűrődtek a klub zenéjének dallamai, miközben álltak egymással szemben és csak nézték a másikat. Közel és mégis mérhetetlenül távol. Dala reszketve állt asztal egyik felén, Brez mozdulatlanul a másikon.

– Öcsi... - suttogta Dala lágyan, és elindul hogy megkerülje az asztalt, de Brez feltartotta a kezét.

– Ne! - kérte a fiú. - Én most... elmegyek.

– Öcsi! - nyögte kétségbeesetten Dala, de Brez már el is fordult és az ajtóhoz ment.

– Majd jelentkezem... Hadia... - mondta, majd kilépett a folyosóra. Még hallotta, hogy a lány utána szól, de ő már becsukta az ajtót. Odaintett Z-nek, amikor elment a pult mellett, majd kilépett az éjszakába.

Gyalog indult el, hogy megtegye az utat hazáig. Brillanhoz, akiben még bízott.

Az utcák miután elhagyta a klubbok környékét csendben húzódtak előtte, miközben ő zsebre tett kézzel haladt előre. A gondolatai a testvére és az egész történet körül jártak. Dalanak igaza volt több mindenben is. Egyrészt a rendőr énjét nagyon zavarta, hogy az, aki felbérelte a szellemet és aki kereskedik a lelkekkel az nem kapja meg méltó büntetését. Aztán ott volt a testvér énje, aki szerette Dalat és tudja, hogy nagyon sokat köszönhet neki azóta, hogy megszületett. A vállára vette, hogy gondoskodik a lelkéről, amíg csak élnek. Aztán ott volt a lélektelen fele, aki tudta, hogy neki is és másoknak is szüksége van azokra a lelkekre, hogy ne tűnjenek el nyom nélkül. Gondolhatta volna, hogy lelket szerezni nem olyan egyszerű és nem teljesen tiszta a dolog. Fogalma sem volt, hogy döntsön. Érvek és érzések kavarogtak benne. Egyszer csak megtorpant és felnézett a Holdra, ami fényesen világított rá.

– Te hogy döntenél? - kérdezte halkan az égitesttől, de az csak hallgatag királynőként ült az égbolton. Brez sóhajtott majd újra elindult és végül elnyelte a város sötét utcáinak labirintusa.