~道高一尺，魔高一丈~

（A gonosznak mindig lesz lehetősége gyökeret verni）

***

- El sem hiszem, Yibo! - kiáltotta Zhan a kezeit az égbe emelve, kihajolva a sebesen száguldó autó ablakán. Kezeivel a sötétséget markolta, élvezte a szabadság szelét, mi belekapott rövidre nyírt hajába. - Végre, jöhet az egyetem, aztán pedig a nagybetűs élet! - nevetett fel hangosan, elméjét elhomályosította a tömérdek mennyiségű szesz, és a szabadság.

- Az még azért sokára van! - kuncogott Yibo, míg fél szemét az úton tartva, meghúzta az átlátszó folyadékot, mi égette a torkát, még is, szívét és testét felmelegítette. - Ne hajolj ki, mindjárt elkezd esni az eső - mondta, és megpróbálta a másikat esetlenül visszahúzni, kevés sikerrel.

- Jajj, ne már, csak ma! - kérlelte lágy, csilingelő hangján Zhan, minek Yibo sohasem tudott ellenállni. Bármit meg tett volna érte, csakhogy hallja nevetni a másikat. - Hiszen ma ünneplünk! Mind a ketten kitűnővel érettségiztünk, és nagy valószínűséggel mind a kettőnket felvesznek oda, ahova akarjuk! - mondandóját egy hatalmas kiáltással zárta, miben az öröm hangja túlcsordult, Yibot még is elszomorította.

Életük egy szakasza ezennel most lezárult, és egy újabb nyílt meg, egy újabb, ahol könnyen meglehet, hogy helyük már nem lesz egymás életében. Új iskola, új környezet, új barátok és új ellenségek. Új szerelmek és talán új szakítások. Zhanra ez várt, ebben biztos volt. Míg neki marad csupán a csendes vágyódás az ő holdja iránt, ki a szívében tátongó ürességet mindig, fényesen világította. Neki csupán a kegyetlen, hideg sóvárgás jutott osztályrészéül.

Megrázta a fejét. Nem, ezen az éjszakán nem lehetett szerepük borongós gondolatainak, ezen az éjszakán a szórakozásé volt a főszerep! Ismét nagyot kortyolt a pálinkából, majd lábával lejjebb nyomta a gázpedált. Talán elfuthat a problémái elől, talán, ha elég gyorsan hajt, akkor eltűnhet előlük, megfeledkezhet róluk, talán ötökre.

- Hé, vigyázz az autómra, csak ma kaptam! - kuncogott Zhan, míg visszaült a helyére, hogy lehúzza az üveg maradékát, majd egy újabb sört bontson.

- Ugye ezzel csak azt akartad mondani, hogy gyorsabban? - kérdezte Yibo huncut mosoly kíséretében, kezét pedig a váltóra helyezve adott gázt az autóra. A motor hangosan felbőgött, míg a sebesség egy pillanatig az ülésbe szorította őket, mind a kettejük arcára mosolyt csalva.

Ma, ha még csak egy nap erejéig is, de megszabadultak a kötelességektől, a tanulástól és a teljesítés miatti nyomástól. Ma szabadok lehettek, ma gyerekek lehettek, amik sok kortásukkal egyetemben, talán sohasem voltak. Ma nem voltak kötöttségek, a szabályok éles határai elmosódtak, talán teljesen meg is szűntek.

- Juhé! - kiáltott fel Zhan, ismét kihajolva az autó ablakán, élvezve a szelet, mi tépte, szaggatta ruháját, keményen arcába csapott, vérét pedig felpezsdítette.

A csillagok felettük fényesen világítottak, ritka napok egyike volt, mikor az égen tisztán látszottak és élesen. Sem a felhők, sem a többi fény nem vette el ragyogásukat, talán ezzel próbálva figyelmeztetni a két fiatalt a közelgő veszélyre. Ám ezen az estén mind a ketten vakok voltak, egyiküket sem érdekelte. Csupán élvezték az életet.

- Yibo? - hallatszott Zhan tompa, kérdő hangja, mire a másik meggondolatlan, azonnal rákapta a tekintetét, egy pillanatig szem elől tévesztve az utat, az autó felett is az irányítást pedig elvesztve. A kocsi kerekei megcsúsztak a hajnali, nyirkos úton, egy pillanatig mind a kettejükre a szívrohamot hozva, ám Yibo gyorsan korrigált a helyzeten. Pár kanyar után a jármű ismét egyenesben volt, az irányítás pedig Yibo kezében.

- Yibo, biztos jó sávban megyünk? - kérdezte kásás hangon Zhan, mikor egy pillanattal később kifújta magát, az adrenalin pedig elpárolgott testéből. A másik kérdőn sandított rá, nem értette a kérdés mivoltát. Tudott vezetni, jobban is, mind a legtöbben, annyira pedig nem volt részeg, hogy a sávot eltévessze.

- Persze, vagy talán nem bízol a képességeimben? - kérdezte ínycselkedve, a másik kételyeit eloszlatva, míg az ő fülébe Zhan elültette a bogarat. A sebességből egy kissé visszább vett, bár mind ez, ilyen gyorsaság mellett talán elhanyagolható volt.

- Nem arról van szó, ezt te is tudod... Nálad jobb sofőrt nem is ismerek - mondta Zhan, szokatlan mélabúval a hangjában, mit ez alkalommal, a másik nem tudott mire vélni. Fel akarta vidítani, ismét hallani akarta az örömtől csilingelő hangját, hisz ez a pár mondat az ő fénye nélkül is olyan volt, mint évek egy puszta, kopár sivatagban, víz nélkül, a szomjhalál szélén.

És még is, tehetetlen volt, hisz nem értette a borús fellegek mivoltát. Szemeit ismét levette az útról, bár ezúttal már óvatosabban, majd Zhan felé nyújtotta a szinte érintetlen sörösüveget, elveszve a másik homályos íriszeinek idéző látványában.

- Az útra figyelj, ne rám! - kacagott Zhan elfogadva az üveget, mit azonnal, jól meg is húzott, a derű pedig visszatért a világba, ezzel egyetemben Yibo szívébe is. - Nem is tudom, hogy miért jutott ez eszembe, hisz benned megbízok, tudom, hogy te nem akarnál nekem rosszat - mondta ismét szomorúan, szavai kesernyés ízét pedig egy újabb korttyal öblítette. Yibo hallgatott.

- Yibo? - kérdezte, mire egy halk hümmögés lett a válasz. Yibo figyelt rá, Yibo mindig figyelt rá. - Az egyetemen... Ugye minden marad a régi? - a levegő egyszeriben terhes lett, lélegezni is nehezére esett az embernek. Mind a ketten azt kívánták, bár ne változna semmi. Ugyan maguk mögött hagyták a gimnáziumot, mind a ketten féltek előre, az ismeretlenbe tekinteni. Hisz évek óta itt voltak egymásnak, a másik nélkül a folytatást el sem tudták képzelni. Még is, talán nem sokáig marad minden így.

Yibo nem akart válaszolni, hisz az igazság kimondva még inkább fájna, mint gondolatban. Új egyetem, új barátok. Új gondok és új élet, hát hogyan is lehetne minden olyan, min eddig volt?

Már éppen szólásra nyitotta volna a száját, ám ekkor Zhan felsikoltott.

- Yibo, vigyázz! - hangja élesen vágta a levegőt, csak úgy, mint a velük szembejövő autó dudája. Zhan rémülten kapott a kormány után, megpróbálva kimozdítani, másik sávba terelni, míg Yibo beletaposott a fékbe. Ám akkorra már késő volt.

Az autók csúsztak egymással szembe, ha a kerekek már nem is pörögtek, még is, a végzetük felé sodródtak. Megállíthatatlan, és tehetetlen.

Zhan az utolsó pillanatban megpróbált Yibo elé kerülni, testével védeni a becsapódás ellen. Majd a duda hangja elhalt, másodpercek múltán pedig éles csattanás. Törmelékek repültek mindenfele, az autók pedig kontrollálatlan csúsztak az úton. Hisz az utasok mind eszméletlenek voltak, vagy éppen halottak...

***

Nem tudta, hogy mennyit volt eszméletlen. Az ég alja már pirkadt mikor ismét kinyitotta szemeit. A feje rémesen lüktetett, a karja sajgott, szemébe saját vére szivárgott, izzadsággal keverve. A mellkasát pedig nyomta és melegítette valami, vagy inkább valaki.

Csupán másodpercek múltán tértek vissza emlékei és tudott tisztán gondolkodni. Zhan a testével védte meg, hisz a becsapódás előtti utolsó pillanatban elé mászott. Ő feküdt rajta eszméletlen, és összetörten.

- Zhan... - préselte ki magából, ám válasz nem érkezett. Kábán nézett körül, amit pedig látott, az mind a maga hibája volt. Ittasan vezetett, és valóban, az alkohol hatására utolérte a figyelmetlenség is. A szembejövő sávban mentek... Az ő hibájából pedig most akár két ember halála is a lelkén szárad...

A kétségbeesés hulláma váratlan csapott le rá, az összes épkézláb gondolatot kiűzve elméjéből. Csak egyet tudott, miszerint menekülnie kell, hisz óriási bajban van.

Visszafojtott, fájdalmas kiáltások közepette próbálta letolni magáról barátja alélt testét, ám, hogy kis is fekszik rajta, akkor a legkevésbé sem érdekelte. Csak a saját bőrét akarta menteni. Minden egyes mozdulat mit megtett kínok kínját, poklok poklát okozta, de mennie kellett, nem maradhatott itt. A világ vörösbe fordult, míg maga is több sebből vérzett.

Botladozva indult meg a roncsok és törmelékek végeláthatatlan tengerében, pusztulás és halál elől menekülve.

Vére vörösre festette a vizes füvet, minden egyes csepp után egyre nehezebb volt megtenni a következő lépést. De menekülnie kellett...

A nap gyenge sugarai már fényt vetettek a földre, egyre inkább láthatóvá téve az éjszaka borzalmait. Ám Yibo nem fordult vissza, és ezek után, sohasem akart.

Nem, már semmi sem lesz ugyan olyan...