~守得云开见明~

(Figyelj, és a felhők meg fogják mutatni a holdfényt)

***

- ZhanZhan, ébredj! - rázogatta gyengéden a vállát, miközben kedves szavakat suttogott a fülébe. Ám mind ez mit sem használt, a másik csak egy fáradt, nyúzott sóhaj kíséretében a másik oldalára fordult.

- Zhan, be kell venni a gyógyszer - ébreszgette tovább. Reggelre a másik láza feljebb ment, bár az éjszaka további részét nyugodtan végig aludta. Most viszont a homloka ismét meleg volt.

- BaoBao, hasadra süt a nap! - kiáltotta nevetve, míg lejjebb rántotta a másikról a takarót. Zhan immáron éberen és kacagva fordult meg az ágyban.

A múlt nap árnyai eltűntek, immáron régmúlt emlékként világítottak az idő végtelen kerekében.

- Vigyázz, le ne ess! - kapott Yibo a másik után, mikor is az túl közel gördült az ágy széléhez.

- Nem esek, hisz szerencsére itt van nekem az én drága Laogong-om! - mosolyogta, és hirtelen mind a ketten ismét húszévesnek érezték magukat. Annak és olyannak, mik sohasem lehettek igazán, hisz a legszebb éveket elszalasztották.

A régi becenevek, miknek akkor nem volt jelentősége most sokkal súlyosabban nehezedett rájuk. A szavak már értek valamit, és ezt mind a ketten érezték. Bármennyire is akarták, már nem lehetett minden ugyan olyan.

Mind a ketten felnőttek, mind a ketten olyan sérüléseket hurcolnak az élettől és a másiktól, mit az ember senkinek sem kívánna, még az ellenségének sem. Így már az önfeledt játék csupán nosztalgikus emlékké halványult, a hajnalig tartó beszélgetések pedig a múlt homályába vesztek.

- Csináltam Pak Cohi-t rizzsel - mondta Yibo egy torokköszörülés kíséretében.

Zhan kényelmetlen forgolódott a bántó csendben, mi szinte fojtogatta, bár ő maga sem értette, hogy miért.

- Nem vagyok éhes - válaszolta végül elmélázva, pirospozsgás arcán ezer és egy szomorú érzelemmel.

- Tudom. De beteg vagy. Csak pár falatot a kedvemért - kérlelte Yibo, ám Zhannak nem lenne a neve Zhan, ha mindenre ilyen könnyen, csupán pár szép szóval rá lehetne venni.

- Fáradt vagyok, még aludni szeretnék - emelte Yibo irányába fejét, ajkait pedig édesen lebiggyesztette. A másik száján egy hitetlenkedő kacaj szaladt ki.

- Zhan, mindjárt dél, az egész napot át akarod aludni? Beveszed a gyógyszereidet, eszel két falatot, és visszaaludhatsz. Rendben? - bár kérdést tett fel, a választ meg sem várta, lerántotta a másikról a takarót, majd elkezdte megcsikizni a másikat.

- Ne, neh! Hagydh abbah! - kiáltotta fuldokolva - Nhemh bíromh! Elégh, elégh! Rendbenh, rendbenh, győzhtélh! - kacagta, míg ügyetlen megpróbálta lefejteni magáról Yibo rakoncátlan ujjait.

- Egy beteggel illi így viselkedni, Gouzai!? - kérdezte kifulladva, mire Yibo megeresztett egy halk nevetést.

- Szerencse, hogy nem vagy halálodon! - kuncogta a másik.

Rég hallotta ezt a becenevet, és talán Zhan volt az egyedüli aki merte így nevezni, és el is viselte tőle. Sőt, talán zene volt füleinek.

Talán mind a ketten akkora erővel akarták feledni a kimondatlan múltat, hogy már elhitték, a jelen is lehet pont olyan tökéletes, pont olyan nyugodt. Egymás mellett, régi barátokként, kik együtt vészelik át a viharokat, egymás mellett állva. Tegnap este valami megváltozott közöttük. Hisz Yibo megígérte, hogy innentől kezdve soha nem hagyja el. És Zhan tudta, hogy amit a másik egyszer megígér, azt be is tartja.

Yibo óvatosan támogatta ki Zhant az ágyból egészen az ebédlőig, bár látszólag a segítségére nem volt szükség. Még is, a másik örült, hogy Yibo ott áll mellette, és talán el is hitte, hogy mostantól mindig így lesz. Mint barát a barátnak.

- Ez a rizs, ez pedig a Pak Choi - mondta, míg Zhan kezeit a tányérok oldalához érintette, majd odaadta neki a pálcikákat.

- Bo. Fázom... - mondta Zhan, lábait felhúzva magához, állát térdére fektette.

Yibo lágyan a másik homlokára tette kezeit.

- Feljebb ment a lázad - morogta magában, majd Zhan vállára terített egy puha pokrócot, ki élvezettel simult a selymes anyaghoz.

- Ez a te hibád, nem kellett volna megcsikizned! - mondta csipkelődve a másik, mire Yibo bűnbánóan lehorgasztotta a fejét.

Bár az volt a célja, miszerint Zhant soha többé ne érje bántódás se nehézség - legalább is addig ne, míg a közelében tud lenni -, ám ezt a fogadalmat ismét nem tudta betartani.

- Igazad van, inkább egyél! - terelte gyorsan a beszélgetés és gondolatait, míg Zhan egy sunyi mosoly kíséretében elbújt a pálcikája mögé. Tudta, hogy zavarba hozta Yibot, hisz ismerte, és bár azt hitte, hogy mind a ketten annyit változtak az évek alatt, hogy már semmit, vagy alig tudnak valamit a másikról, mint kiderült a lényeges dolgok maradtak.

- Hova lettek ebből a fűszerek! - kérdezte felháborodottan az első falat után, mert bár a Pak Choi ropogós és friss volt, íze alig volt.
Legalább is nem olyan íze, mihez az ő Chongching-i gyomra szokott.

- Beteg vagy - mondta Yibo, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna, ám Zhan nem hagyta annyiban.

- És? Legalább előbb kijönnek belőlem a bacik! - fogalmazta gyerekesen és tettetett felháborodással, mire Yibo felkuncogott.

- Álmodozz csak! Vagy eszel még belőle, vagy én foglak megetetni! - fenyegetőzött, bár álmában sem gondolta volna, hogy mind ez tovább megy az üres szavak határán.

Zhan megállt egy pillanatra, majd elgondolkodott. Ami régebben ártatlan szórakozás, egymás ugratása, szekálása volt, az mára már nem jelentette ugyan azt, talán átléptek vele egy határt. Egy határt, minek a vonalai sosem voltak tiszták számukra.

És mihelyst Zhan átlépte, érezte, hogy nem lett volna helyes. Ám tudott ellene mit tenni? Nem. Újra és újra megpróbálta, újra és újra nekifutott, feszegette és kitolta az életlen határ vonalait.

Eleinte talán a puszta kíváncsiságára fogta, ám mostanra valami más, valami több lett.

Kíváncsi volt Yibo válaszára, zavarára, reakciójára, és minden egyes alkalommal várt valamire, mit talán maga sem tudott pontosan, hogy mire.

Elgondolkodva rakta le a pálcikát, mi a tányér széle helyett az asztalon landolt, halk koppanás kíséretében.

Yibo kérdőn, félrefordított fejjel nézett rá.

- Ennyire rossz? - kérdezte óvatosan, előre is félve a választól. Nem akart rosszat Zhannak, azt sohasem tenné. Ha a másik eléggé kitartóan kérlelné, azonnal teljesítené minden kívánságát, annyi csilit, gyömbért, szójaszószt és egyéb fűszert tenne az ételre, amennyit csak Zhan szeretne.

A másik szája rakoncátlan mosolyra húzódott. Mint egy gyerek, ki tudja, hogy amit tenni készül az nem helyes, még is megteszi.

- Állok elébe! - mondta határozottan, mire Yibo csak még inkább összezavarodott.

- Mármint minek? - kérdezett vissza félve, mire Zhan száján egy fáradt sóhaj szaladt ki.

- Én egyedül egy falatot sem eszek - provokálta tovább, mire csak egy döbbent, hosszú csend lett a bére. Ő pedig csak várt, hisz tudta, hogy a másik meg fogja tenni.

Yibo nagyot nyelt. A szép ajkakról eddig is nehezére esett elszakítania a szemét, ám ez alkalommal ennyi nem lesz elég.

Feszülten és némán vette kezébe a pálcikákat, majd megfogott velük egy kis szelet Pak Cohi-t.

Látta, hogy kezei enyhén remegnek, gyomra bukfencet vetett, hirtelen jött idegességét pedig maga sem értette.

Zhan várakozás teljesen kopogtatott feslett kötésű ujjaival.

- Nyisd ki a szád - mondta rekedtes hangon, torka fájdalmasan száraz lett.

A másik pedig egy diadalittas mosoly kíséretében teljesítette is Yibo kérését.

A telt ajkak pedig elnyíltak egymástól, és miközben Zhan rágott, Yibo egyetlen mocskos dologra tudott csak gondolni.

A salátán kívül valami egész más dolognak kéne a szájában lennie.