~海内存知己，天涯若比邻~

(Egy távoli barát távoli vidékeket hoz közel)

***

Puha, koszos ujjai lágyan simították a nedves, hajlékony anyagot, mi érintése nyomán kisimúlt és megrogyott ott, ahol kellett, hogy a minták tökéletesek legyenek.

Lágyan dúdolt egy dallamot, mit nagyon régen hallhatott a rádióban, hisz már sem a címére, sem a szövegére nem emlékezett. Munkájába teljesen belefeledkezett, és bár szemeivel nem láthatta művét, a lelke a szoborban volt, érintés uán megelevenedett előtte.

Már csak pár simítás és kész.

Izzadt homlokát megtörölte kézfejével, majd még egy kis agyagot fogott a kezébe, mikor is csengettek.

Nem várt látogatókat, az utolsó megrendelő is elment már a mai napra. Kezeit futtában törölte meg kötényében, majd ajtót nyitott. És bár még nem kérdezett semmit, a vendég sem szólalt meg, tudta, érezte, hogy ki áll az ajtóban. A levegő rezgése megváltozott.

- Mit keresel már megint itt? - kérdezte a legkevésbé sem kedves hangon.

- Szia - mondta feszengve, az ujjait tördelve Yibo, ám csak egy láthatatlan szemforgatás és néma csend lett a felelet.

- Nem voltam elég világos, mikor kértem, hogy hagyj békén? - Yibo nyelt egyet. Zhan aznap nagyon is érthetően és tisztán fogalmazott, csupán ő nem volt hajlandó megérteni. És ha a másik még ezerszer is mondja el, akkor sem fogja.

- Figyelj, elszúrtam, nagyon is elrontottam, sajnálom.

- Rendben, ezt már hallottam. Miért vagy itt? - kérdezte ismét, hangja mit sem lágyult a percek alatt. A váratlan látogató, még mindig nem kívánt vendég volt a háznál.

- Csak... Csak egy új esélyt kérek - kereste a szavakat, mik talán ezúttal is esetlen és ügyetlen gördültek le ajkairól.

- Volt rá elég időd, hogy kérj egyet! Mennyi is, hat év? - vetette oda szemrehányóan.

- Hat év és három hónap... - motyogta orra alatt Yibo, reménykedve hogy az át nem gondolt szavakat a másik nem hallja meg, ám nem volt akkora szerencséje. Zhan arcán döbbenet szele suhant át, ám nem mondott semmit.

Lágy, hideg szellő kavarta fel az utca porát és fújta az emberek szemébe azt.

- Meddig maradsz a városban? - kérdezte ingerülten Zhan, megtörve a rövid ideje beállt csendet.

- Még nem döntöttem el, ameddig kedvem tartja - mondta könnyedén, ám Zhan tudta, hogy szavai mögött nagy erőfeszítés rejlik.

- És mikor döntesz úgy, hogy elmész?

- Ki tudja, lehet, hogy soha, de addig nem, míg új esély nem kapok tőled megbeszélni a dolgokat - Zhan arcán egy mosoly röpke, múló árnya tűnt fel, de az akkor is ott volt, és Yibonak volt köszönhető.

A szél feltámadni látszott, a fekete kendőt - mi szemét fedte - egyre vadabbul tépte, haját pedig összeborzolta.

- Azt hittem, hogy már megbeszéltünk mindent - húzta tovább Zhan, bár talán már mind a ketten sejtették, hogy ellenállása kisvártatva megtörik.

- Hoztam ananászos sütit! - dobta be az utolsó dolgot Yibo mi még eszébe jutott. Ám Zhan nem adta ilyen könnyen magát.

Hosszúra nyúlt másodpercekig csak állt, a következő lépést fontolgatva, ám a döntést helyette így is a feltámadó szél hozta meg.

- Gyere be, azt hiszem, vihar közeleg - állt el végül az ajtóból, hogy Yibo elfojtott mosoly kíséretében beléphessen.

A ház egyszerre adott teret a munkájának és élete mindennapjainak, így rendezetlen volt és átláthatatlan, még is, mindennek meg volt a helye.

- Csak kérlek ne tegyél el semmit - figyelmeztette Zhan - míg bevezette a nappaliba -, és bár többet nem fűzött hozzá, bárki tudta volna, hogy miért.

A fehér falakat néhol kapaszkodók díszítették, az asztal és pultok sarka le volt kerekítve, míg minden elérhető magasságban volt, egy szekrény nem volt, aminek eléréséhez székre kellett volna állni.

Ám ami Yibonak a szemét megragadta, nem a sok tájékozódást segítő dolog, hanem a rengeteg szobor szerte a házban. A művészre pedig azonnal ráismert Yibo.

- Hogyan? - kérdezte álmuldozva egy a száradásban lévő agyagmű előtt megállva.

- Ahhoz ne nyúlj hozzá, megrendelére készül! - kiáltott fel Zhan, mire Yibo megeresztett egy félmosolyt. Ha nem lenne Zhan szeme előtt a fekete kendő, ha nem látta volna kezében a fehér botot, vagy ha nem hallotta volna szüleitől miszerint vak, talán el sem hitte volna. Hisz Zhan többet és jobban látott - vakon - mint ő valah is fog.

- Bámulatos! - adott hangot elismerésének Yibo. - Megnézhetem a többit is? - kérdezte felcsillanó szemekkel, reménykedve, ám mind ez, a másik válaszát hallva, gyorsan elszállt.

- Azért hívtalak be, mert bár ősz van, vihar van készülöben, nem azért hogy tönkretegyél valamit! - dorgálta meg, hangjában pedig mintha enyhe játékosságot fedezett volna fel a másik.

- Nem úgy van, hogy ősszel itt nem esik az eső? Az időjárás jelentés sem mondott semmit mára - kérdezte csípkelődve, ám ekkor, mint végszóra, nagyot dörgött az ég.

- A levegő eső előtt párától terhesebb, nehezebb lélegezni - szolgált magyarázatul, majd meghallották az eső lágy kopogását az ablakon. Egy pillanatig néma csend ereszkedett rájuk, csak ültek, immáron mind a ketten helyet foglalva a kanapén.

- Autóval jöttél? - kérdezte Zhan, és csak reménykedett az igenlő válaszban, hisz nem akarta, hogy Yibo ittmaradjon huzamosabb ideig, ám az esőben mégsem engedhette vissza.

- Tiszta időt mondtak mára - sóhajtott nehezen egy fejcsóválás kíséretében, míg kibontotta a sütit mit hozott.

- Azt hittem, hogy csak azért mondtad, mert be akarsz jutni - mondta Zhan, miközben elvett egy ragacsos szeletet, és élvezettel beleharapott. Évek óta nem evett ilyet, egészen pontosan hat éve, és három hónapja. Hisz ezt mindig Yibo csinálta neki. A kedvence. A kedvence, mi ezúttal sokkal inkább jelentette az emlékek áradatát mintsem a mennyei ízt.

- Eredetileg úgy volt, hogy ha tényleg nem akarsz beengedni, akkor ennek hatására biztos megváltozik a véleményed, de végül az idő is felszólalt az érdekemben - mosolyogta Yibo, ám hangja feszültséget hordozott.

Minden pillanat mit ebben a lakásban, mit Zhan közelében töltött csak fokozta benne a bűntudatot, miszerint minden mit lát, azért csak is ő a felelős. Ha azon az estén nem iszik, ha előtérbe helyezi Zhan biztonságát mintsem a szórakozást, vagy ha az utolsó pillanatban hallgat a másik szavaira, mind ez meg sem történt volna. Sohasem karamboloztak, neki nem kell menekülnie a felelősség elől, Zhan pedig nem lenne vak.

És minden pillanat, mit ebben a házban eltölrött, mit Zhan közelében volt, csak egy újabb, szép hazugság eredménye volt, mivel magát és a másikat igyekezett becsapni. És mi a legkevésbé sem érződött helyesnek.

- Szóval, miért is vagy a városban? - kérdezte már sokadszorra Zhan, ám ezúttal őszintén érdeklődött, és nem elzavarni akarta a másikat.

- Ötletet jöttem gyűjteni az új zenéhez és pihenni.

- Miért, most mivel foglalkozol? - érdeklődött tovább Zhan.

- Dalszövegíró és zenei producer vagyok.

- Mi lett a versenyzéssel? - Yibo döbbenten hallotta a kérdést, nem gondolta volna, hogy a másik ennyi év elteltével is emlékszik bolondos kis vágyaira, ám még is, megmosolyogtatta.

- Csak egy álom... - mondta szomorkásan. Csak egy álom, mi azzal a nevezetes nappal köddé is vált. - És te? - Zhan elégedetten gondolt a sok szoborra, a sok megrendelőre, és arra, hogy álmait minden nehézség és fogyatékossága ellenére sikerült elérnie.

- Szobrász.

- Egyszer majd engem is megformálhatnál - törte meg a csendet Yibo, mire csak egy elgondolkodott hümmögés lett a válasz, az eső kopogó hangjával egybemosva...