~在你生命中的某个时刻，你会意识到有些人可以留在你的心里，但不会留在你的生活中~

(Életed egy pontján rájössz, pár ember maradhat a szívedben, de az életedben nem.)

***

Talán még sohasem érezte vakságát ennyire terhesnek, úgy, ahogy magát sem ennyire elveszettnek.

Nem maradt se barátja, se családja. Nem tudta, hogy kiben bízhat, nem tudta, hogy mikor mondanak igazat.

Hisz több mint hat évig hazugságban élt. A szülei kihasználták amnéziáját, csak úgy, mint Yibo. Az egyetlen személy, kiben megbízott, kire az életét is rábízta volna, elárulta, már régről. Ő pedig nem is tudott róla. Balga mód hitt a szép szavaknak, bízott, mert úgy könnyebb volt összetört lelkének. Ám mind hiba volt.

Yibo talán egész végig csak játszott vele. Hisz miért jött vissza? Miért maradt vele? Miért segített és miért törődött vele? Mihelyst megkapta amit akart, utána pedig szétzúzta, földbe döngölte?

Mind lelkét, mind létét mocskosnak érezte, hisz szeretett egy olyan embert, akit a legkevésbé sem lett volna szabad. Szeretett, és mindenét oda adta neki. A testét és a lelkét, a bizalmát egyaránt. Mit az a személy összegyűjtött, majd elment vele.

Nem. Nem elment, ő zavarta el. De hogyan is tűrhette volna meg maga mellett!? Hogyan is várhatta volna Yibo a megbocsátást!?

Nem tudta, hogy jól tette e. Ez volt a helyes, ehhez kétség sem fér. Ám néha nem a helyeset akarjuk. Tudta, ha Yibo egy kicsit is tovább marad, megbocsát neki. Elfelejt mindent - bár az meghatározza jelenét -, és elhisz mindent.

- ZhanZhan, értsd meg, nem tudtuk, hogy mi mást tegyünk! - hallatszott az anyja könyörgő hangja a telefonon keresztül.

- Mondjuk elmondjátok az igazat - mondta fagyosan, megemberelve magát, hangja erőtlen remegését elrejtve. Erősnek kellett lennie.

- És ha elmondjuk, akkor csak még inkább összetörsz! - érvelt az anyja, ám az összetört, nő helyét, ki megbánta tetteit, kezdte átvenni egy erős, szinte már kioktató karakter. - Így is, a világ jó ideig kilátástalan volt számodra és nekünk is! Minden új volt, nem tudtuk, mit kell veled csinálni, és te mit fogsz csinálni! Kisebb gondunk is nagyobb volt annál, fiam! Neked új életet kellett teremtenünk!

Zhan visszanyerte a könnyeit. Az anyja őt hibáztatta. Mindenért. Fojtottan felnevetett, a készülék remegett a kezében. És olyat mondott, mit nem kellett volna.

- Akkor nem hittem volna el a szép szavakat, akkor nem szerettem volna meg, akkor nem feküdtem volna le vele! - tört ki belőle, kirohanását pedig néma csend fogadta.

- Mit tettél? - kérdezte csalódottan a nő, megfeledkezve a saját árulásáról, csak is a fiáét szem előtt tartva.

- Igen, lefeküdtem vele... És igen, azt hiszem, hogy szeretem... - vagy legalább is szerettem.

A szavaknak kimondva nagyobb súlya van, mintsem mikor szívén hordozta őket. A csend, pedig fojtogató volt, végül a vonal megszakadt.

Az anyja nem bírta elviselni fia szégyenét, hibáját, másságát.

Zhanból pedig kitört az őrült, elkeseredett nevetés.
Mindent tönkretett, csupán egy mondattal. Mindenkit kizárt életéből, kik kicsit is szerették, kiknek kicsit is számított.

Bár alig pár nappal, pár órával ezelőtt még a mennyekben járt, a boldogság a magasságokba repítette, csak, hogy aztán annál fájdalmasabb legyen a földetérés, és, hogy meg se álljon a pokol legmélyebb bugyráig.

Bár eddig is csak másoknak élt - csak azért, hogy anyja és apja ne zuhanjon az elkeseredettség tengerébe - most ezen célja is értelmét vesztette. Hisz szülei csalódtak benne, mire talán még nem volt példa. Mindig is példamutató, minta gyerek volt. Az egyetlen kihágása, pedig kis híján az életébe került.

***

A kendő ismét visszakerült szeme elé, csak úgy, mint a sapka. Ismét szégyenlte magát az emberek előtt. A megvető, furcsálló, szánakozó pillantások a hátát égették.

Az egyetlen támasza pedig elhagyta, ellökte maga mellől.

A hangok egyszerre voltak új ellenségei és régi barátai.

A forgalom zaja, az autók dudálása, kutyák ugatása, emberek léptei. Mind segítették és hátráltatták. Most, viszont egészen más céllal lépett utcára.

Magát elrejtette, vakságát pedig nem adta a világ tudtára.

Nem tudta, hogy merre megy, és nem is akarta tudni. Csak elindult, és hagyta, hogy lábai vigyék. Vigyék a végzete felé, vigyék oda, ahonnan vissza már nem jön, csak minél messzebb a valóságtól.

Emberek ütköztek vállánák, lökték a föld felé, és tapostak át rajta. Ám ezúttal nem volt ott Yibo, ki felsegítette volna, ki tartotta volna benne a lelket. Hisz ő maga pusztította el.

Az autók dübörgése felerősödött. Tudta, hogy jó helyen jár.

Megállt a járdaszegélyen. A kocsik szele bebújt kabátja alá és játékosan megborzolta a haját. Megpróbálta az élet apró örömeire emlékeztetni, bebizonyítani, hogy nem minden csak fekete. Ráébreszteni Zhant, hogy létének igen is van értelme. Küzdjön...

Ám ő süket volt a hívogató szóra.

Vett egy nagy levegőt. Már nem volt, mi visszatartotta volna, véleményét már semmi sem tudta volna megváltoztatni. Elhatározta magát, az elkeseredettség és kilátástalanság, a sok szívén és testén hordozott seb meghozta helyette is a döntést.

Lelépett. Majd tett előre egy bizonytalan lépést. Először nem történt semmi. Majd éles dudaszó hallatszott, emberek értetlen és dühös kiabálása, és... És egy ismerős, halálra rémült kiáltás.

- Zhan! - ereiben megfagyott a vér. Mit keres itt? Gyorsan kapta hátra fejét a hang irányába. Ám akkorra már késő volt.

Hallotta az autó fülsüketítő dudálását, a kerekek éles csikorgását. Kezét maga elé kapta, mintha ezzel védeni tudná magát és testét, majd csak abban reménykedett, hogy döntése pusztán egy múló rémálom, miből hamarosan felébred. Hol a becsapódás nem történik meg, hol a halál pillanatában az ágyában verejtékezve, Yibo mellett ébred.

És ugyan a fájdalom és a halál nem jött, az ébredés sem.

Yibo az autó elé vetette magát, saját testével védve Zhant.
Mind a ketten átbulfenceztek a szélvédőn, ám a becsapódás nagyját Yibo fogta fel. Majd egy tompa puffanással mind a ketten földet értek, Zhan a másik karjaiban, biztonságban.

- Yibo... - szólította a másikat kábán, míg feje zsongott a felfogott ütés erejétől. A hit, miszerint álmodott, pedig gyorsan foszlott szerte, mikor meghallotta maga mellett a másik elfojtott, fájdalmas nyögését.

- Yibo! - kiáltotta félve, míg remegő tagokkal kibontakozott a másik óvól öleléséből.

- BaoBao, mit csináltál!? - vonta azonnal kérdőre, míg vakon és bizonytalan, kitapogatta a fájdalomba torzult arcot.

- Jól vagyok... - nyögte, miközben Zhan az ölébe húzta. A kezeire pedig rátapadt valami. Valami meleg, valami nedves. Tüdejében bennrekedt a levegő.

- Yibo... Nem vagy jól... - lehelte elhaló hangon, míg szemei keserű könnyekkel teltek meg. Nem kellett látnia, sem megszagolnia ahhoz, hogy tudja: mi tapad kezeihez. Vér.

- Minden rendben - suttogta Yibo, lágy, erőtlen mosollyal az arcán.

- BoBo... Yibo, mit kerestél itt? - kérdezte sírástól reszketeg hangon, míg homlokát a másikéhoz szorította.

- Ugyan ezt kérdezhetném én is... Ugye nem lelépni akartál? - kérdezte, bár a választ pontosan tudta. Zhan nem a boltba indult bevásárolni.

- Zhan, én... - mondata görcsös köhögésbe fulladt, mire fehér arca fájdalmas ráncokba torzult, száján elhalt nyögés szaladt ki.

- Ne, ne, ne beszélj! - parancsolt rá Zhan, összeszedve magát, megoldást keresve arra, mit ő művelt. - Minden rendben lesz, igen, ahogy mondtad - bizonygatta magának és Yibonak is, ám egyikük sem hitte.

- Ge... Én nagyon, de nagyon sajnálom... - suttogta Yibo, míg véres kezeivel a másik kétségbeesett arca felé nyúlt. Lágyan és szeretetteljesen simított végig a puha bőrön mit lehet, hogy soha többé nem érinthet.

- Ne, ne búcsúzkodj! - kérte, míg összekulcsolta kezüket.

- Meg tudsz nekem bocsátani? - kérdezte gyenge hangon, Zhant őrületbe kergetve makacsságával.

- Igen, igen, megbocsátok! Felépülsz és minden előről kezdünk, minden olyan lesz, amilyen lehetett volna. Mesébe illő, és tökéletes! - bizonygatta Zhan, majd hangosan felzokogott. Yibo arcán a halovány, szomorú mosoly kiszélesedett. Zhan megbocsátott neki, más nem számít.

Segítségért kiáltott. Ám az emberek nem akarták a felelősséget vállalni. Biztos távolságból, felbolydult bolyként szemlélték az eseményeket.

- Ge... - Yibo ismét felköhögött, hangja pedig egyre halkabb és reszketebb lett.

- Bo, ne beszélj... - könyörgött, míg szavai saját könnyeibe és a másik köhögésébe fulltak.

- Minden rendben lesz... - suttogta magának és Yibonak, szorosan magához ölelve a gyenge testet.

- Tudod, azon az éjszakán...

- Ne beszélj. Mindjárt itt vannak a mentők - csitította könnyei záporán keresztül, ám Yibo hajthatatlan volt. El kellett mondania, mindent.

- Amikor a baleset volt... - kezdte ismét hörögve. Egyre inkább küszködött a levegővétellel, oldala szúrt és égetett. Haldoklott.

- Te is pont ugyan így ugrottál elém, és menetetted meg az életem... - látása egyre inkább homályosult, immáron csak is egyetlen pontra fókuszált. Élete értemére, kiért bármit feláldozna, csakhogy visszanyerje kegyeit.

- Örülök neki, hogy ezt, valahogy viszonozni tudtam... - mondta szinte suttogva. A hangok tompák voltak, a minták életlenek. Világa közepe pedig csupán Zhan aggódó, könnyes arca volt.

- Hálás vagyok azért a második esélyért mit adtál, ha harmadikat nem is érdemlek már. - véres, erőtlen kezét még utoljára felemelte, csak hogy letöröljön egy a másik szeméből kigördülő kömycseppet. Ám bosszúsan vette észre, miszerint csak összemaszatolta a szép, hófehér arcot véres, és koszos ujjaival...