Lélekszilánk. Egy apró kis darabka az ember lényéből. A lélek alkotja az embert. A lélek már a fizikai élet előtt megteremtetik. Isten már életünk első pillanatában tudja milyenek vagyunk.
Hogy honnan tudja milyenek vagyunk?
A válasz egy szó. Igen egyszerű. A lelkünkből.
Minden embernek van lelke. Nincs lélek nélküli ember! Nem létezik egy ember sem lélek nélkül!
A lányok és fiúk lelke azomban különböző. Mindkettőjüknek más fáj, máshogyan. A fiúk lelke erősebb olykor.
A lányoké pedig sebezhetőbb. A lelken rengeteg módon lehet sebet alkotni. Ami a legszörnyűbb az viszont az, hogy lelken alkotott seb soha nem gyógyul be. Eltelhet száz év is, az ember nem felejt. A lélekseb nem gyógyul be, mint bármely fizikai sérülés. Fáj, terjed, erősödik, majd felemészti az embert. Ilyen a lélekseb.
A felemlegetett emlékekkel csak tovább rombolják az ember lelkét. De gondoljunk csak bele, mikor a sebet felszakítjuk nem gondolkodunk rajta, hogy még nagyobb sebet készítünk. Olyan ez, mint mikor egy műtét után kiszakadnak a varrások a keletkezett seben. A lélek is felsebzik. A begyógyult rész újra sebes lesz és fáj, nagyon fáj.
Olyankor az ember meg se tud szólalni. Elfolytott hangja megremeg és torkában gombóc keletkezik. Nem tud megszólalni. Hiába kérdezik a válasz nem jön ki a torkán. Száját szóra nyitja, amellyel szólni akar, ajakin nem jönnek a szavak. Nem tudja mit válaszoljon. Megvédené magát a másik féltől, nem akar gyengének, elesettnek látszani. Bekapcsol az emberi ösztöne, hogy meg kell tartania méltóságát azzal az emberrel szemben, aki feltépte sebeit. Mert nem akar még sebezhetőbbnek látszani és ez meg is érthető.
Viszont van az az ember, aki nem mutatja ki, hogy fáj a lelke. Azt mondja, hogy immunis mindenre, de nem. Minden embernek van egy lelki gyengepontja. Nincs olyan ember, aki nem sebezhető meg valamivel lelki úton. Egy rossz emlék, egy rossz élmény felidézése biztos felsebzi a lelket.
Mert minden ember sebezhető és mikor megsértik a lelkét az nagyon fáj neki!