Háborog a lelkem,

mint a tenger.

Kalitkába zárt madárként élek,

a magánytól nagyon félek, kitörni remélek.

Szikrázik a lelkem,

lángokat gyújt bennem.

Szabadulni akar, bár nehéz,

mert a magány elemészt.

Ki akarok törni a mélyből,

a körülvevő sötétségből.

Albatroszként repülni,

vagy a tengerbe merülni.

Az élet óceánját átúszom,

soha vissza nem nézek.

Jöhet bármilyen akadály,

már nem félek.

Egyszer majd hegyeket mozgatok meg,

megkísérlem a lehetetlent.

Szemem előtt szétoszlanak a falak,

nem lesznek átúszatlan tavak.

Már nem félek, mert van új nap,

jön majd egy szebb holnap.

Elpusztíthatatlan leszek,

soha le nem győzhetnek.

Nevem egy kőtáblába írva,

nem felejtik el soha.

Mint a főnix szabad leszek,

a porból újjáéledek!