A halandó fiú végül elérte a bejárati ajtót. Habozás nélkül megragadja a kilincset, majd lenyomja s lendületesen ki is lép. Mikor a küszöböt átlépi lépteit lelassítja s egyre csak a háta mögé néz. Furcsállja, hogy az a vörös hajú alak nem követi. Viszont... mikor már félúton jár az utcaszint és az ajtó között tudatosul benn, hogy valaki áll a járdánál... és rá vár.

Az egyik utcai lámpa fénye épp úgy süti, hogy tisztán kivehető legyen az alakja. Az a valaki - vagy valami elég sovány alkat, de az biztos, hogy ennek ellenére könnyen felismerhető, hogy fiú. Középmagas, talán a húszas évei derekán járhat a külseje alapján. Haja ébenfekete, jobb szemét eltakarja, a bal oldalán pedig fel van nyírva. Bal fülében egy fordított kereszt alakú fülbevaló díszeleg. A srác szemei kicsit sem emberiek. Nincs szemfehérje, vagy íriszei, az egész szemgolyója korom fekete. Arca teljesen kifejezéstelen. Ruháját egy hosszú, palást szerű anyag eltakarja, mely egyész a földig ér, alja tépázott s vér szerű anyag tapad rajt. A ruha ujjai - melyek a kézfeje közepéig érnek- sincsenek jobb állapotban. Bár nem lehet benn biztos az, ki most jött ki épp a házból, de egyszerűen érzi, hogy ez a fura fazon őt figyeli.

Gondolja, óvatosan megkerüli majd s úgy tovább tud állni, de mikor lépne egyet ismét, a fekete hajú felemeli jobb kezét s mutató ujját rá szegezi. Ekkor furcsa dolog történik. A nem eviláginak ható -s valóban nem evilági- szerzet hátából két fekete szárny bukkanik elő, melyeket széttár, majd apró tollacskák kezdik el kézfejét is beborítani, körmei megfeketednek s karom szerű, kampóssá válnak.

A fiút furcsa félelem járja át ahogy ezt a jelenetet végignézi, majd hátrafordul, s talán még ez eddigieknél is gyorsabb tempóban lohol vissza a házig.

Mikor belép az épületbe, szemei elkerekednek. Sehol egy árva lélek sem. Mindenki eltűnt. Visszafordul, hogy rárivalljon a szárnyakat növesztő lényre, de már az sincs ott. Mindenki egyszerűen felszívódott. Légzése felgyorsul, rövid időre az ajtófélfának kell hogy dőljön, mert úgy érzi, ki akar szaladni lábai alól a föld. Fejét rázva hajtogatja motyogva újta és újra ugyan azt.

-Nem, ez képtelenség. Biztosan csak elestem mikor az a vörös hajú vadbarom kergetett és ezt csak álmodom.

-Ez nem álom. -szólal meg egy hang. Mély, visszhangzó, baljós. Túlontúl érzelemmentes, monoton. De ami a legrosszabb, a fiúnak ez úgy hat, mintha a fejében mondaná ezt valaki. Egyszerre minden irányból hallja és mégis... sehonnan.

-Nem. Ez mégis hogy lehetne a valóság?! Képtelenség! -fejét közben hevesen rázza.

-Nem az. Lehetséges. -hosszú, percekig tartó szünet következik ez után- Ez az amitől a leginkább félsz, nemde? Mily... emberi. És egyszerű, unalmas félelem. Mi az oka, hogy attól tartasz, hogy végül egyedül maradsz?

-Hagyj békén. -azzal futásnak ered.

Nem figyeli, merre, csak rohan. Keresi ebből a furcsa rémálomból a kiutat. Szemeivel életre utaló nyomokat keres, fülel, hátha emberi szót hall. Maga sem tudja, hogy percek óta, netalán már több órája futhat, mikor kifulladva hajol előre s berogyasztva a térdeire támaszkodik. Liheg, alig kap levegőt. Mikor már kezdi ismét érezni a tüdejét felegyenesedik. Szeme megakad valamin. Messzebb, mintha egy emberi alak körvonalazódna. Habozás nélkül ismét rohanni kezd. Hogy mit remél, mit fog találni? Azt bizony maga sem tudja...

**************************************************

Nos... íme a második rész, ahol bemutatkozik a félelmeket megtestesítő démon, aki nekem személyes kedvencem x3 Rwmélem elég hátborzongató lett első benyomás alapján xD Valamint azt is remélem, minenkinek tetszett a rész ^^ egy hét múlva hozom a következőt. Addig is sziasztok~