Úgy érzem, lebeg a testem, könnyűek a végtagjaim, lábammal sem érintem a talajt. Repülök?
Nem. Csobogás hangja cseng a fülemben. Visszhangoznak a gondolataim, mintha valami álomban lennék. Nem tudok felébredni, nem tudok semmit sem tenni. Szabadnak érzem magam, mégis, mintha láncok rögzítenék végtagjaim a szabadulástól ebből a rémálomból.
Megjelenik egy kép előttem, látom a hullámok táncát mindenhol. Olyan, mintha hajótörött lennék, s egy fadarabra hasalva kelnék át a végtelennek látszó tengeren. Lenézek a vízbe, megpillantom a karom. Felemelem, kiveszem a vízből. Látni akarom, tényleg vízben vagyok-e, vagy csak valami szemfényvesztés áldozata lettem. Vízcseppek gördülnek le ujjbegyeimről, ezek tanulmányozása miatt veszek észre valamit. Néhány méterre egy partszakasz húzódik.
-Üdv! Sydney vagyok! - újabb visszhang töri meg a csobogást, de ez nem én vagyok.
Egy nő áll a parton, az ő szavai csengnek. Fehér, lenge öltözet borítja testét, szoknyáját a szellő lebegteti mindenfelé. Mosolyog.
-Hol vagyok? - szólalok meg végre.
-A halál és az élet között.
-Mi? - célzom kedves kérdésem Sydneynek. - Meghaltam?
Megölt? Megfojtott, anyám gyilkosa meg szabadon van! Roy félholtan fekszik a nappalinkban, az őrült, aki pedig megverte, jót kárörvend.
-Nem - megrázza a fejét. Szinte hallom, ahogyan leesik a nagy kő a szívemről, és csobban a tengerben. Nézem, ahogyan lesüllyed a türkizkék víz aljára, és többé nem ötlik fel bennem. - De ahhoz, hogy élj, át kell úsznod az emlékek tengerén a másik szárazföldig.
Kijutok. Felébredek, csak ezt meg kell tennem. Soha sem volt ilyen álmom. Mert biztosan elfogyott az oxigénem, és elájultam, ez mind csak az elmém kreációja. De miért emlékek tengere? A saját képzelgésem kell megfejtenem.
Nem tudom, nem is érdekel annyira. Csak egy irányba mehetek, amerre Sydney mutat. Nem kell tudnom, mi vár rám, mert úgyis megcsinálom. Úgyis meg kell csinálnom.
-Köszönöm!
Hátat fordítok a nőnek, és úszni kezdek a messzeségbe. Nem látom a partot, rengeteget kell mennem. De az életért mindent megteszek.
Azon gondolkodom két csapás között, miért egy tengerben ébredtem. Miért annyi itt a víz, miért nem álmodhatok valami szépet?
-Crystal még nem jött haza - hallom e szavakat, de oly távolinak tűnik. Abbahagyom az úszást, körbetekintek. A hang olyan ismerős, a mondatot mintha már hallottam volna.
Nincs itt senki, egyedül én mondhattam ezt. Én viszont tudom, hogy nem én voltam. Tovább indulok.
-Értem, azért tetszik szólni, ha hazaér? - cincogó kislány szavai ezek. Én vagyok. Már emlékszem. Megjelenik előttem Crystalék házának ajtaja, benne áll egy szőke hajú nő. Szemei karikásak a nemalvástól, mert minden zajra azt hiszi, az ő lánya tért haza. Elhanyagolja magát, azt vallja, nem vigyázott egyetlen gyermekére eléggé. Haja zsíros, ezért összekötötte egy kontyba, de attól ugyanolyan ápolatlan marad. Ruhája gyűrött. Nem volt ideje magával foglalkozni, mert lefoglalja a bűntudata.
Én tizenkét éves vagyok. Minden nap eljövök, és megkérdezem, hazatért-e már Crystal. Elszökött, mondják, legalábbis mindenki ezt reméli. De már egyre kevesebb a reményük, egy éve eltűnt.
-Persze, természetesen - erőltet valami mosolyfélét a szájára, de tudom, hogy ez nem igazi. Ő túl idős az irracionális optimizmushoz. Ő reménykedik, hogy Crystal hazatér, én tudom, hogy haza fog térni. Mert mi baja eshetne? Olyan fiatalok vagyunk!
-Mrs. Burns! - mondja egy férfihang. - Megtaláltuk!
Megpillantom az alakot. Megtorpan, és elhallgat, amikor meglátja, hogy én is itt vagyok.
Bűntudat ül az arcára, amiért hallhattam a szavait. De miért? Boldognak kéne lennie, hogy elmondhatta ezt a hírt.
De felvidulok. Holnaptól újra együtt játszhatunk, ő meg elmeséli, mi történt vele az elmúlt évben.
Fájdalmas szemeivel rátekint Crystal anyjára, én is őt nézem. Vizslatom a tekintetét, és arcának apró rezdüléseit, hátha leolvashatok valamit róla.
Nem értem az érzelmeit.
Megfeszülnek a szemöldökei, szemei csillognak, mintha valami mély szúrást ejtettek volna a páncélján, amellyel a családját védi.
Rohanni kezd, a férfi mutatja az utat, és én is rohanok utánuk.
Nem értem, Crystalnak kellett volna idejönnie. Miért nem jött el? Megsérült, vagy csak alszik?
A falu határához érve megpillantom a szomszédainkat, akik ma keresték Crystalt. Egy körben állnak, nézik a földet, az ő arcukon is fájdalom. Nem értem, mit néznek a földön. Mi olyan szívbemarkoló, ami kiül az arcukra is?
Feltekintenek onnan, ránk merednek. Sokuk szeme könnyes, köztük Mary nénié, aki vigyázni szokott ránk, ha szüleink elmentek a szomszéd faluba. Baj van.
Kezdek kételkedni Crystalban, és abban, amiben eddig biztos voltam. Már nekem is csak a remény maradt.
Hátrálnak a többiek, előtűnik valami a földön. Mrs. Burns elindul felé, s mikor meglátja, összeesik mellette.
Csontok. Egy csontváz, némi el nem bomlott ruhadarabbal. Ő Crystal.
Szívemben tátogó ürességet érzek, az az elveszett hitem helye. Nem kapok néhány másodpercig levegőt, mintha a rekeszizmom és a bordáim közti légzést segítő folyadék elpárolgott volna. Aztán valami összeszorítja a szívem. Bepánikol, gyorsabban kezd dobogni.
Újra a vízben vagyok. A szîvem még mindig kétségbeesetten pumpál, s a levegőt kapkodom. Nem akarok erre emlékezni. Nagyon fájt, amikor megláttam. Ez abból a néhány emlékemből az egyik, amelyeket egy lakatra zárt ládában őrzök, és a kulcsát rég eldobtam. Félek a múltamtól, hogy újra ugyanaz megismétlődik, és azt nem fogom bírni. Még egyszer képtelen vagyok eltűrni.
Eltörlöm a gondolatot. Nem fog megismétlődni, mert nem engedem. Optimista vagyok.
Tovább úszom a tengerben, már látom a partot. Olyan, mintha az emlékeimen keresztül jutnék ki a szárazföldre. Már nincs messze, de pont annyit kell még úsznom, amely megfelelhetne egy újabb emléknek.
Egy hatalmas koppanás töri meg a csobogás hangját, amely kezdi megnyugtatni a lelkem. De erre megijedek.
-Apa! - a jól ismert cincogó hangom újra megtalált.
Odarohanok hozzá, eszméletlen arcát lökdösöm az ujjaimmal.
-Apa! - szólok újból. - Válaszolj!
Hallom a sietős lépteket feltörni a lépcsőn. Felpillantok.
-Angie, mi történt? - anyám azonnal leguggol mellé, és a hátára fordítja.
-Nem tudom - már szipogok. - Összeesett.
-Matthew! - megérinti a nyakát középső és mutatóujjának begyével, majd elengedi. Kezeit öszekulcsolva helyezi a mellkasára, és nyom. Nyom és nyom, számol, majd abbahagyja. Letörli a könnyeit, én pedig nem értek semmit. Miért hagyja abba?
-Anya! - alig jön ki hang a torkomon. Többé nem kel fel?
Csendes lercek telnek el, de nem. Többé nem szagoltathatom meg vele a virágokat, többé nem olvas nekem esti mesét. Miért hagy el mindenki? Először Crystal, aztán ő.
Rázza a zokogás vékony kis testem. A könnyeim teljesen szétáztatják az arcom.
Anya a mellkasára borul, úgy sír tovább, ő sem tudja, mi történt. Mostantól ő is bármikor meghalhat? Lehunyom a szemem. Nem akarom látni, küzdenem kell ellene.
Kizárom a zajokat, lelassítom a légzéseim. Eleinte alig jutok az oxigénhez, de kezdek hozzászokni.
Nem hallok semmit. Csobogás, és lebegő érzés veszi át a borzalmak helyét a szívemben. Kinyitom a szemem. Víz és hullámok. Megnyugszom.
Feltűnik a homokos part közelsége, annyira elérhető a szabadság. Elindulok felé, talpammal megérintem a tengerfenék puha felületét. Egyszerűen kisétálok, majd hanyattfekszem a homokba. Kijutottam. Nézem az eget, a nap vakítja a szemem, de nincs erőm megmozdulni. Behunyom a szemem. Nem tudom, mi történik. Elhal a szél, amely lengeti a hajam, elhal a napsugár, amely égeti a bőröm felső rétegeit.