Egész úton egymáshoz sem szóltunk. Csak ballagtunk egymás mellett, mint két idegen. Nem is tudom, mi lesz ezután, mit találunk otthon. Kizárólag ez jár a fejemben, és ez foglalt le, amióta kiléptünk a völgybe.
A nap már elment a fejünk felett, és előbukkant a hold, amely megvilágítja előttünk az utat. Már nagyon közel vagyunk. Elnyújtom a lépéseimet.
Látszanak a házak, pont olyanok, mint minden este. A tér, melyet a kunyhók körülölelnek, amelynek kút van a közepén rég üres, mert mindenki aludni szokott, pedig azért még valamennyire világos van. Megpillantok egy fekvő embert az egyik kapuban. Nem ismerem fel ilyen messziről, de a szám elé kapok. Tudatosul bennem, hogy a füles valódi volt. Egész eddig reménykedtem, hátha valaki csak szórakozik, hátha nem történt semmi sem. De igaz volt. Az ember, aki elment a kastélyba, ki tudja, honnan, igazat mondott. Az volt, aki megverte Royt?
Kiverem a fejemből a gondolatot, amikor megpillantom a házunkat.
Szótlanul rohanok hazáig, nem merek megszólalni, nehogy valami tragikusat mondjak. Túlságosan lefoglal, hogy reményem elhullajtott morzsáit szedegessem.
-Várj! - Roy töri meg az órák óta húzódó csendet. Fut utánam, de már az ajtónál vagyok, mikor utolér. Elém teszi a karját. Óriási, ijedt, kerek szemekkel rápillantok. Pupilláim kérdezik, hogy miért? -  Bemegyek először.
-De siess, lehet, hogy haldoklik! - hangom egy oktávval magasabb, bár azért kisegér nem vagyok. Még nem.
Hallom a Roy léptei alatt csikorgó deszkapadlót, ebből tudom, hogy a nappaliban van. Felkészülök.
Roy a földet bámulja, mikor kijön. Jobb kezével a tarkóját vakargatja, lépései gondosan követik egymást. Rám sem néz.
Annyi és annyi rossz gondolat ömlik a fejembe, hogy úgy érzem, forog velem a világ. Egy tornádó belsejében állok, szédülök, és a hatalmas szél elfújja a reményem. Berohanok a házba és a maradék reményem, hogy anyám jól van, bekísér. Markomban szorongatom a morzsákat.
A nappalit feldúlták. A fejre borított asztalon a nap nevetve játszó fáradt sugarai táncot lejtenek. Porszemek repülnek szabadon a fényben, a lágy levegő pedig a földre szórt papírdarabokat emeli meg egy pillanatra, majd susogva ejti le. Túl nehéz neki, láthatatlan ereje gyenge, hogy magasabbra emelje. Egy összetört bögre apró részei kukucskálnak a szék alól, amely a papírok mellett pihen. Száradt kávéfolt veszi körbe, beszívta a deszka. Anya fotelének egyik lába törött, az ülőrésze lejt, s körötte bíbor folyadék virít. A fotelben anyám ül, az az ő vére. Szemei lecsukódtak, karja a földig lóg. Egész törzse ferde, dől a fotellel együtt. Torkán egy vágás éles csíkját látom, minden csupa vér mellette.
Szívverésem felgyorsul. Lüktető gombócot érzek a torkombam. A reménymorzsákat leejtem, ezek szanaszét gurulnak.
Orrom és szám letapasztom a tenyeremmel, hogy ne tudjam kapkodni a levegőt, de nem használ. Mint egy oxigénért harcoló fuldokló, úgy lélegzem. Szememet valami erősen csípi, könnyezni kezd, majd rázkódni a mellkasom.
Hátrálok a kijárat felé, megbotlom. Hanyatt esek, ekkor megfodulok. Most sem látok sokat, pedig előre nézek. Könnyeim fátyolt húztak a szemem elé.
Megölelnek. Kezeim felteszem az arcomhoz, és hagyom, hogy Roy magához ölelje az egész testem. Minden porcikám remeg az együttérzésért és a vígasztalásért, most pedig ő az egyetlen, akitől ezt megkaphatom.
Az emlékeim egymást kirekesztve, lökdösve jutnak eszembe. Szépek, és kevésbé szépek egyaránt felvillannak elmémben, majd tovaszállnak. A személy, akihez kötöm őket, aki miatt lettek, nincs többé.
Még nem kellett volna meghalnia. Még rengeteg mindent meséltem volna neki a harcosokról, Peteről, és arról, hogy Crystal mégsem halt meg. A szüleinek joguk lenne tudni.
-Roy - szipogok. - Körbenézel, vannak-e túlélők?
Arra gondolok, ha élnek a szülei, milyen boldogok lennének, hogy lányuk él. Enyhíteném a fájdalmukat.
-Persze - eltol magától, letörlöm a könnyeim. - Te megleszel?
Bólogatok, de nem rá nézek. A nappalit vizslatom tekintetemmel.
Hallom, ahogyan elmegy.
Próbálom a tudatomba vésni, hogy nem, nem kel fel onnan. Minden, ami ő, már nincs. Már nem létezik.
A mellettem lógó hatalmas tükörre meredek, koponyanagyságú pókhálós törés van rajta, torzítja az arcom. De én a régi önmagam látom benne, azt a tizenkétéves Angiet, akinek legjobb barátja eltűnt és apja meghalt. Azt, aki teljesen egyedül van, és akinek senki sem érti a fájdalmát. A lányt, aki teljesen összetört, és azt hitte, nincs tovább. Érzem, hogy most is ez fog történni, hogy a félelmem beigazolódik. Összeszedtem szívem legapróbb szilánkjait, és összeragasztottam. Most kitörtek belőle egy darabot, és nem tudom, hogy valaha újra visszakerül-e a helyére.
Most nem törhetek össze. Legutóbb megfogadtam, hogy soha sem vesztem reményem. Megígértem magamnak, hogy senkinek nem engedem meg, hogy összetörje a szívem. Nincs joga senkinek ahhoz, hogy tönkre tegyen. Egy darabját elvesztettem a szívemnek, de igenis kitartok az ígéretem mellett. Drake nem teheti ezt velem. Senki sem. Megfogom mutatni neki, hogy nem az vagyok, akinek gondol, és megbánja még, amit tett.
Tükörképem megnőni látom, kerek arcát csontosodni és erősödni. Már nem vagyok az a kislány. Már más vagyok. Megacélozott lelkű, és törött szívű. De a törött szív sem kudarc már, inkább erő és szárny, amely magasra emel. Segíti elérni a céljaim, ami még erősebbé tesznek, hogy megmutassam ellenségeimnek, félreismertek. Én is olyan ember leszek, akin nem látszanak érzések, aki nem törik össze a nyomás alatt. Olyan, aki érzi a súlyt a vállain, fáj neki, de kitart, és erős marad. Ez az egyetlen módja, hogy túléljek.
Korcogó kövek törik meg a fejemben lezajló gondolatokat. Hátrafordulok, és meglátom Royt visszajönni.
-Mindenki meghalt - rázza a fejét, majd ajkait összeszorítja, szájsarkait lebiggyeszti. 
-Valahogy sejtettem - mondom. Crystal szülei nem tudhatták meg az igazságot.
-Reszvétem, Angie - közel jön hozzám, de nem hagyom, hogy átöleljen.
Fantáziámat a lebegő papírfecnik izgatják, melyek nem értem, miért nem a kukában vannak. Kiborították azt is? Nem, az érintetlennek tűnik a szoba sarkában. Leguggolok, és a markomba veszek egyet. Két szó látszik rajta: majd megtudod. A "g" betű feje tökéletes kört formál, a "t" precízen, ferdén van áthúzva. Anya kézírása. Nekem írta? Mit tudok meg?
-Mi az? - Roy lehajol mellém. Visszapislogom a könnyeim, nehogy lássa, majd remegő kézzel nyújtom felé. - Ő írta?
Bólogatok.
Idegesen, sietve kapkodom össze a papírkákat, mintha időhöz lennék kötve. Remélem, minden darabját a markomban tudom.
A lépcsőhöz indulok, hogy a szobámban lehessek. Feltrappolok, Royt ott hagyom, nem is mondok neki mást. A gondolataim fontosabbak annál.
Mi ez? Mi az, amit anya írt, de össze is tépett? Ha nem volt fontos neki, miért hagyta a földön? Mit rejthetnek görbe betűi, mit tudhatok meg belőlük?
Az emelet érintetlen. Minden pontosan olyan, amilyen eddig volt. A velem szemben lévő asztalka, amin egy kaktusz áll, még mindig ott van. Egy kis Angiet látok előtte, aki az asztalra hasalva éri csak el a cserepet. Bal kezében az egyik virágját szakítja le, jobbal támaszkodik. Egyik lába a levegőben egyensúlyozik, szája mosolyra fakad a közeledő árny látván.
-Apa, nézd! - elemelkedik, és a rózsaszín haldokló virágot a bajszos férfi orra alá emeli. Lábujjhegyre kell állnia, a férfinak pedig le kell hajolnia hozzá. Mosolyogva szippant bele.
-Jó illata van - mondja. - De többet ne szedj le, nem akarom, hogy megszúrja az ujjad! - bajsza megremeg, ahogyan beszél, és szemei körül feltűnnek a ráncok. Arca kikerekedik a mosolytól.
Szemem könnyes, szívem összeszorul. Nyolc éves voltam ekkor. Félrenézek, nem akarom, hogy az emlék folytatódjon. Félek, hogy a seb felszakad akkor. Muszáj kitartanom.
Mély levegőt veszek, majd elballagok az asztalka mellett, beérek a szobámba.
Óvatosan az éjjeliszekrényemre helyezem a papírkákat. Össze fogom rakni ezt az írást. Olyan lesz, mint egy kirakós, és minél több lapnak megtalálom a helyét, annál több minden tárul fel előttem.
Gyújtanom kell egy lámpást, hogy lássam a betűket, majd az ágyamon ülve belefeledkezem a munkába.

Nem tudom, mennyi idő telt el. Egy óra? Másfél? Kiraktam a levelet. Lassan felszólalnak anyám talán utolsó szavai.
Tudta, hogy visszajövök. Tudta, hogy már nem él akkor, ezért írta ezt nekem. "Drága Angie", csak akkor hívott így, amikor valami komoly dolgot akart mondani. Sietve írta, nem kalandoznak el a betűk, minden tényszerűen van megfogalmazva.
Majd megtudom a teljes igazságot, ha eljön az ideje. Csalódott leszek. Azt hittem, elmondja, mi az, amit nem tudok róla, ez a távozásomkor is zavart. De nem. Majd megtudom.
"Drake lelkébe zárták a valaha volt legnagyobb démont, a Pusztítót. Alaktalan füstlény, de sokkal erősebb bárkinél. Drake testében azonban csak a halhatatlansága maradt meg. Ha Drake meghal, újra kiszabadul, és megállíthatatlan lesz. "
Ezt nem értem. Léteznek démonok? Vagy valami vallások közötti háborúba csöppentem? Soha sem járt templomban, megtagadta Istent. Azt mondta, a világ addig való az embernek, amíg a Földön él, az, aki a halála után is birtokolni akar, mohó és kapzsi.
Mindenesetre, én hiszek neki.
Hallom, hogy becsapódik a bejárati ajtó, megugrom rá. Roy kiment, gondolom, de a deszkák a nappaliban csikorognak.
Valaki van a házban. Eme megállapításom üvöltő narrátorként süvített a fejemben, oly annyira, hogy már-már irritál elmém üressége, csendje. Mintha egy külső, ismeretlen hang szólott volna, mondani akart volna ezzel valamit, aztán valami rejtélyes okból elhallgatott. Mert miért jönne ide bárki is?
Elindulok a lépcsőn lefelé, apránként teszem a lépéseket. Kapaszkodok a korlátban, és próbálom észrevenni az alakot.
Valaki a földön fekszik. A lámpás, amelyet Roy gyújtott megvilágítja egy kicsit, és én felismerem a ruhát. Roy az. Ő fekszik a földön. Nyög, és lassan próbál magához térni.
Elvesztem az eszem, elfelejtem, hogy óvatosan akartam körülnézni, nehogy észrevegyenek. Nem tudom, hányan vannak itt, nem tudom, mit akarnak.
Elrobogok a fotel mellett. Figyelem, hogy a fejéhez kap, oda akarok érni, de nem tudok. Valaki megfogja a karom, elránt az útról.
Szemben találom magam egy férfival. Ő az. Ő az, a csarnokból. Megverte Royt.
Lebénulok. Állok vele szemben, nem merek megmozdulni.
-Ki vagy te? - kérdezem félve.
Nem válaszol. Megfogja hirtelen a torkomat. Érdes ujjbegyei a légcsövembe nyomódnak, szúró fájdalom kíséri. Átfogom a csuklóit, állam a plafon felé emelem, de túl erős. Szívom, szívom a levegőt, de nem jut el a tüdőmig. Elernyed a kezem, nincs erő benne, hogy tompítsa a szorítást. Kiszalad a vér a lábamból, képtelen tartani a testem.
Minden elsötétül. Lerogyok a földre, nem tudok mozogni, és a hallásom is megszűnik. Mintha mély álomba merülnék, amiből nem tudom, hogyan kell felkelni.