Felébredek. Még csak laposakat pislogok, vakítanak az ablakon beáramló fénycsíkok. Egy pillanatra elvesztem a látásom, majd foltokban lassan visszatér. Végigmérek a testemen. Négy lábat látok.
Próbálok magamhoz térni. Újra lepörgetem a tegnap estét onnantól, hogy lezajlott a verekedés. Nem tudtam elaludni, úgyhogy meglátogattam Royt. Nála maradtam. Most is nála vagyok.
Alkarom a hullámzó mellkasán pihen, emelkedik és süllyed, valahányszor beleszippant az oxigénnel teli levegőbe. Tenyeremen apró ütögetéseket érzek. Ritmusosak. Majdnem másodpercenként lüktet a szívverése. Meztelen bőrén keresztül jut el hozzám.
Az arcára nézek.
-Jó reggelt! - suttogja.
-Neked is! Mióta vagy fenn?
-Tíz perce? - gondolkodik el.
Felülök. Törökülésbe helyezem a lábam, tenyerem a térdemre fektetem. Fürkészem a testén viruló lila foltot, amely hazugságra kényszerít minket.
Halk ökölkoppanások zavarják meg fülemet. Az ajtó felől jönnek.
-Vársz valakit? - kérdezem. Rögtön az jut eszembe, hogy ha valaki meglát itt, kiderül a szabályszegés. Való igaz, szeretem átlépni a szabályokat, de a lebukás nem az erősségem.
Ismét néhány koppanás.
-Pillanat! - szól ki Roy. Csendet int mutatóujjával. - Crystal jön.
-Mi legyen? - szeretném elmondani neki, hogy mi történt Roy és köztem. Kíváncsi vagyok, mit reagálna, de nem lenne jó, ha most tudná meg.
-Nem tudom.
-Egyátalán mit akar itt Crystal? - tör ki belőlem.
-Együtt reggelizünk - válaszol lepergető hangsúllyal. - Bújj el az ajtó mögé, aztán majd később menj ki!
-Nem lenne jó, ha együtt látnának minket, ugye? - kérdezem, és próbálok egyetérteni vele. Úgy érzem, letagadná azt, ami történt.
-Hát nem - leugrik az ágyról, keres egy pólót a szekrényében. - Benn hagyom a kulcsot, majd odaadod.
Odasétálok az ajtó mögé, mosollyal tüntetem a bánatom. Kerülöm a zöld szemeit.
Lenyomja a kilincset, és a faajtó elém kerül. Hallom, ahogyam Crystalnak magyarázkodik a sebről. Szerintem hisz neki. Aztán becsukja az ajtót, és egyedül maradok.
Lehervad a mosolyom. Szép volt, jó volt, elmúlt. Elmúlt. Nos, igen. Tudjuk, hogy hamar tovaszállnak a pillanatok. Mint a kenyérmorzsák, melyeket Jancsi és Juliska eldobott, aztán egyre kevesebb maradt belőlük, mert a madarak felcsipegették. Aztán a kenyér eltűnt, mint a pillanat. Emlékké tompul, amely idővel távolabb és távolabb kerül elmém karjaitól.
Hallom a távolodó lépteik elhaló zaját, telnek a másodpercek közben. Várok egy kicsit, aztán lenyomom a kilincset. Kiveszem a kulcsot a zárból, és természetesen hagyom el a szobát.
Lassan sétálok a folyosón, a földet fürkészem. Kezemmel Roy szobájának kulcsával babrálok. Koncentrálok a kulcskarika és a kulcs csúszásának hangjára, szememmel a csempéket számolom.
Beérek a szobámba, ellepnek a gondolatok. Nem kéne magam megbántva éreznem. Tudhattam volna, hogy ez csak szórakozás volt. Belelökött a tóba, és elröhögcséltünk a magunk módján. Ráasásul szabálytalan, aminek az oka nem tiszta nekem, de akkor is. És ott van a fenyegetés. Nem akarom, hogy baja essen.
Nagyon kíváncsi vagyok, vajon ki volt az a férfi. Biztosan nem harcos. Roy nem ismerte fel. Kikerülte az őröket, szerintem tudta, hogy csak kilenctől őrködnek. Valami azt súgja, ez egy profi volt. Valami célja volt. Nem csak heccből fenyegette és verte meg Royt. De mi haszna lenne belőle, ha nem jönnénk össze? Semmi. Ha nagy céljai vannak, semmi.

Indulok a csarnokba, rájöttem, hogy ma még nem ettem. Ideje ebédelni.
Lassan befejezem az ebédem, élettelennek érzem az arcom. Borzasztóan rosszul érzem magam, földbe tiporva, pedig okom sincs rá. Roy nem bántott meg. Legalábbis nem akart.
-Zavarok? - felnézek 
-Nem - mondom, de már leült velem szemben. Lenyelem az utolsó falatot.
-Szóval - beletúr a hajába. - Beszélnünk kéne a tegnapról, nem?
-De - felsóhajtok. - De kitalálom, Roy, azt akarod, hogy meg sem történt legyen.
Ez kicsúszot. Pár másodpercig nézek a szemébe, látja a szememben, hogy bánt. Felkelek, és elviszem a tányérom.  Ezzel kötöm le magam, és reménykedek, hogy megvárja, amíg visszamegyek. De követ.
-Félreérted. Én nem akarom...
-Nem? - nem tetszik, hogy mentegetőzik. Nem kellett volna megcsókolnia. - Nem úgy látszik! - felemelem a hangom, lecsapom a tányért. Roy körbenéz, néhányan minket bámulnak.
-Ezt nem itt kéne megbeszélnünk - suttogja. Bólintok. A ki nem mondott szavaktól szikrázó szemünkkel a szobája felé indulunk. Számat a láthatatlan harmadik kezemmel betapasztom az odavezető úton, de nehéz csendben maradni. A sok mondat, ami útközben megfogalmazódik bennem, egyre nagyobb nyomás alatt tartja a számat, majdnem kipukkad. Végül csak beérünk a kulccsal, ami nálam volt.
-Legalább Crystalnak elmondhattad volna!
-Nem! Megszegtük az egyik leginkább betartott szabályt! - ő is kiabálni kezd.
-És attól félsz, hogy Crystal elmondaná valakinek? Azelőtt is gondolhattál volna erre, hogy megcsókoltál! - figyelmen kívül hagyja, amit mondok.
-Ha kiderül, hogy mit tettünk, többé nem tehetem be a lábam a kastélyba! - látom, hogy őszinte. Azonban eszembe jut, hogy ő már kiválasztott.
-De te már nem vagy harcos! És nem gondolod, hogy Crystalnak joga van megtudni?
-De.
-Különben is, miért tiltja bármilyen szabály is, hogy... - közbeszól.
-Mert nem vagy harcos - sokkal halkabb lett. Ujjbegyeivel a homlokát masszírozza, szégyenli.
-Mert nem vagyok harcos - ismétlem meg, amit mondott, és elnevetem magam. - Ez olyan, mint egy szekta! Sőt, tényleg az. - rájövök, hogy egy szekta pont olyan, mint ez itt.
-Ne mondj már hülyeséget! -  nem vesz komolyan, igaz, először én sem hittem magamnak. Ez tényleg egy szekta. Elhatározom, hogy bebizonyítom neki.
-Tényleg? - kicsit felemelem a hangom, és ahogy belelendülök a mondandómba, egyre hangosabb leszek. - Minden harcos egy házban él - számolom az ujjammal. - elzártan a külvilágtól. Magatoknak főztök, saját kultúrátok van, és mindenkit, aki nem harcos, kitagadtok, kezdve Crystallal! Te pedid képtelen vagy ezt észrevenni, és kiszakadni ebből az őrületből!
Elgondolkodik, és én megnyugszom. De még nem fejeztem be.
-Homokba dugod a fejed!
-Na ez nem igaz! - megrezzenek a nagy hangjától. Libabőrös leszek, karomon a szőrök megfeszülnek. Azt hiszem, megsértődött.
-De igen! Félsz tőlük, pedig semmi közük az életedhez.
-Szerinted mégis hova mennék, ha kitagadnának innen? - mutogat a karjával.
-Nem tudom - megrántom a vállam. - Bárhová, ahová szeretnél!
Csendben marad. Ismét dühöt érzek iránta, nem tetszik, hogy beletörődik ebbe.
-De igazad van, Crystalnak nem kell tudnia. Nem kell tudnia, hogy milyen teszetosza vagy!
Arcizmai megfeszülnek. Kiabálni fog.
-Ne haragudj, hogy nem vagyok olyan, mint te! Mert tudod, nem lehet minden szabályt úgy alakítani, ahogy neked tetszik!
Ez rég nem a szabályokról szól.
-Tegnap teljesen más voltál - csendben marad, és én kilépek a szobából.
Ezt jól elcsesztük. Azt hittem, nem fogunk veszekedni, de persze máris utálom. Talán túl sok mindent  vártam el tőle.
-Angie! - szól valaki mögöttem, mikor az ajtómhoz érek. Megfordulok.
-Mi az, Crystal? - hallom. Valami nincs rendben. Bátortalannak érzem a hangszálait.
Megfogja a kezeim.
-Mondj már valamit!
  Mély levegőt vesz. Az oxidionokat lassan szívja a tüdejébe, hogy a vére fokozatosan szállítsa. Minden porcikájához eljuttatja a tápanyagot. Sok erő kell a mondathoz. Érzem, hogy valami rosszat fog mondani.
-Kaptunk egy fülest, hogy a falutokban nagy támadás volt tegnap.
Elképzelem a házunkat. Benne anyámmal. Lehetetlen, hogy baja essen.
-Vannak túlélők?
-Lehet - kirántom a karjaimat. Benn felejtem a kulcsot a zárban. - Sajnálom, Angie!
Az egyetlen emberhez futok, aki segíthet. A kiválasztotthoz.
Ököllel verem az ajtaját.
-Hé, megyek már! - üvölt ki, majd nyílik az ajtó. Elém tárul az arca. Ledöbben, majd megbántást mutat. Lesüti a szemét. - Miért vagy itt?
-Segítened kell! A falunkat megtámadta Drake, és nem tudom, mi van az anyámmal! - legördülne egy könnycsepp az arcomon, de visszapislogom.
Megint meglepődik. Vár pár másodpercet, míg gondolkodik.
-Rendben - átölel. - Induljunk most!
Eltolom magamtól.
-Összepakolok - szipogok egy kicsit.
-Fél óra? - bólintok. -A csarnokban várlak.
Kicsit becsülöm Royt. Teljesen megértő velem. Félreteszem a dühöm ellene. Csak arra gondolok, hogy mi lehet anyámmal. Azonnal oda akarok menni, még ha éjszaka lesz is, mire odaérünk. Drake megtalálta, érzem. Ki más lehetett volna?
  Nemsokára leérek a csarnokba. Arcomon félelem és aggódás tükröződik. Tudom, hogy az este mindjárt eljön, és fogalmam sincs, hogy örülni fogok, vagy remegni, és sírórohamot kapni. Olyan vagyok, mint a kisgyerek, aki fél az ágya alatt rejtőző szörnyektől. Retteg, de végül lenéz, és nem tudja, mire számítson.