Egyre fáradtabban cipelem Petet a vállamon, már alig tud menni. Éppen csak eszméleténél van.
-Nem kell ezt tenned - suttogja alig hallhatóan.
-De igen - remélem, hogy elég határozott vagyok. Kezdek kételkedni abban, hogy túléli. De mindjárt ott vagyunk, ahol segíthetnek rajta.
Darcy atveszi a sebesültet, bár én nem akarom, hogy így, közel a hatvanhoz ekkora terhet cipeljen. Azonban sajnos nem bírtam tovább.
Már látni az ajtót. A mindentudótól visszakapom Petet. Darcy előremegy. Mire odaérünk, a kapu nyitva.
-Értse meg, be kell jutnunk! - veszekedik az őrrel.
-Nem engedhetem be magukat. Nem harcosok - megpillant minket is.
-Helló! - mosolygok és integetek szabad kezemmel. Pete megint mond valamit, de már nem is hallom. Annyira halk. Gondolom, köszönt. Ezután előredől.
Teljesen elveszti eszméletét. Mindjárt meghal! Haldoklik, és erről kizárólag én tehetek.
-Hé! - lökdösöm türelmetlenül a fejét. Semmi választ nem kapok.
-Kell egy gyógyító! - szól Darcy. - Ők a kiválasztottak.
-Nem bírom tartani! - nyögöm ki Pete súlya alatt, de roskadok össze. Egyre összecsuklóbb lábaimmal előre török, Petet használom lándzsának.
A küszöbben megbotlom, és előreesem. A padlóra. Pete meg félig rám. Darcy azonnal segíteni ugrik, leszedi rólam, és az őrrel a hátára fektetik.
Kífújom magam, először a padlót látom meg. Márványból van.
Azonnal összeszedem magam, és másodpercek alatt Pete fölé görnyedek.
-Hallasz engem? - figyelem, hogy szája akárcsak egy kicsit is megmozdulna. - Ne add fel! - hallgatok, hátha lélegzik. Semmi.
Darcyra tekintek. Arcomról, képzelem, minden leolvasható. Egy nyitott könyv vagyok. Félej nyitott könyv lenni.
Újra Peret vizslatom, nyakához szorítom az ujjbegyem.
-Nincs pulzusa! - kiáltok fel, minden érzésemet belepréselve. Azt hiszem, hogy így eltüntethetem a bűntudat jelét az arcomról.
-Utat!
Felnézek. Egy gyógyító?
A férfi eltol. Kezeit összekulcsolva Pete mellkasára helyezi, és megpróbálja újraéleszteni. Őt figyelem. Számolom a nyomásokat vele.
Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. Egy, kettő, három.
Abbahagyta. A távolba int.
Le sem veszem a szemem róla. Mintha egy kicsit mozogna a mellkasa. Túléli!
Két másik fickó egy hordágyra teszi, és elviszi őt. Sietnek. A gyógyító rohan utánuk. Csak most állok fel.
Végigmérem magam. Fehér pólóm csupa vér. Ez Pete vére. Néhány csepp a kezemen landolt, ezt a ruhámba törlöm. Ezután Darcyra nézek. Valakivel beszélget.
Odamegyek.
-Üdvözlöm, Yasmine Thompson vagyok - nyújtja felém a kezét.
Kissé ráncos, az ötvenes éveiben jár. Mosolyog. Udvarias velünk, annak ellenére, hogy ilyen korán álítottunk be ide. Én is bemutatkozom. Elmondja, hogy ő a vezető. A harcosok főnöke.
Csak most döbbenek rá, hogy körül vettek minket. Kábé húsz fő áll körülöttünk, mind feketében. Férfiak és nők egyaránt. Néhány gyerek is, tizenévesek. Mind furán bámul. Mind bunkónal tart minket, látszik rajtuk.
Egy személy azonban fehér ruhát visel. Ismerős, és én is ismerős vagyok neki. Egy kedves arcú fiú mellett áll, de előrelép.
-Angie? - néz nevetve, és azonnal a keblére ölel.
-Crystal? - elengedem, és csillog a szemem a boldogságtól. - Azt hittem, meghaltál!
Tényleg ő az. Az a lány, akivel felnőttem, majd eltűnt. Több mint tíz éve veszett nyoma. Halottnak hitték, főleg, miután egy csontvázat találtak a falu mellett. Akkor az ki volt?
-Mindent elmagyarázok. Gyere velem! - hátrafordulok, intek Yasminenek és Darcynak, hogy elmegyek. Majd a szőke hajú barátnőm kézen fog, és áttör a tömegen.
Átérünk a csarnokszerű teremből egy folyosóra. Lépteket hallok.
-Hé, vöröske! - megtorpanok. Ki ez, aki ilyen bunkó? Mit képzel magáról? Crystal nyitná a száját, de a fiú nem hagyja. - Te tényleg kiválasztott vagy? Vagy csak kamuzol, hogy Crystallal smúzolj?
Megfordulok. Leintem Crystalt. Én akarom elintézni.
A kedves arcú fiú áll előttem, aki már nem is annyira kedves. Magas lovon ül, onnan néz rám gúnyosan nevetve. Indulatosan felé megyek.
-Egy - mutatok az ujjammal. - nem vagyok vöröske. Kettő - mellkasára bökök. - Vegyél vissza a seggfejstíludból, rendi?
Elneveti magát.
-Különben?
-Roy! - szól rá Crystal.
Kezem a magasba lendül, ököllel sújtanék rá, de elhajol. Mit is gondoltam, hisz harcos?
Megmarkolja a derekam, és nekicsap a falnak.
-Talán megsértettelek? - röhög ismét. Túl közel van. Mellkasát ellököm magamtól, és Crystalhoz sietek. Próbálom leplezni a dühömet.
-Roy, dögölj meg! - kiáltom vissza neki.
Vérig vagyok sértve.
Végigsétálunk egy folyosón, majd belépünk egy kis szobába. Szép, de tényleg kicsi. Csak egy ágy és egy szekrény. Leplezem az érzéseim, elfelejtem Royt.
-Ez a te szobád?
-Igen - lehuppan az ágyra. Követem. - Egyébként, bocs Roy miatt. Nem tudom, mi ütött belé.
-Semmi gáz, Crystal, mindenhol vannak bunkók! - legyintek, és mosolygok.
-De ő nem az - mentegetőzik, majd  belekezd a mesébe. Órákon át beszélgetünk. Minden olyan, mint amikor kicsik voltunk. Újra elválaszthatatlanok vagyunk. Addig beszélünk, amíg a szám görcsbe nem áll, és éjszaka nem lesz.

A szobámban fekszem. Ugyanolyan, mint Crystalé, de az enyémben van egy íróasztal és egy szék is. És egy óra a falon, amit minden este fel kell húzni.
Repdesek a boldogságtól, mert az elmúlt két napban újra egymásra találtunk Crystallal. Roy bunkósága továbbra is zavar, de amikor meglátja, hogy Crystal fele sétálok, azonnal elmegy onnan. Fura. Néha azonban ugyanolyan bunkó. Sértő megjegyzéseket tesz rám.
Pete lábadozik, még mindig eszméletlen. Sok vért vesztett, de nemsokára jobban lesz. Más gondolatot a fejembe sem engedek.
Kopognak.
-Gyere! - felülök, és az órára pillantok. Fél tíz.
Crystallal lemegyünk a csarnokba, mert ott adnak reggelit. Ez a hely fura. Szakácsok vannak, akik főznek ránk, a szobákban nem lehet enni, és az emberek nem beszélnek velem. Idegennek érzem itt magam. Mondjuk a harcosok ilyenek.
-Hallod, te miért vagy mindig fehérben, amikor mindenki más feketében van? - kérdezem, és beleharapok a pirítósba. Itt olyan finom a pirítós, hogy muszáj minden reggel azt ennem.
-Mert nem vagyok harcos.
-De nekem nem mondták ezt, pedig én sem vagyok az. Nem értem.
-Én sem. Mert tudod, engem befogadtak. Te meg vendég vagy - nyel egyet. - Nem gondolják, hogy sokáig maradsz.
-Lehet! Pedig már a kaja miatt is érdemes itt maradni - nevetek, és eszek tovább.  Kérdeznék Royról, mert furdalja az oldalam a kíváncsiság, miért viselkedik így, de inkább csendben maradok.
Látom, hogy a mindentutó kijön a gyógyítótól. Azonnal felpattanok.
-Darcy! - kiáltok, és rohanok utána. Megtorpan, s utolérem. - Magához tért?
Fáradtan rázza a fejét. Megfogja a vállam, és alig hallhatóan szólal meg.
-Meghalt, Angie - a szemembe néz, figyeli, hogy mikor fogom fel.
Végigjátszom magambam a történteket. Látom magam előtt, amikor a kard átfúródott a testén. Nem vigyáztam rá eléggé. És most meghalt.
-Mi? - kérdezem némán.
-Sajnálom, nem a te hibád!
Feleszmélek.
-De mi történt? Arról volt szó, hogy felépül, nem?
-Egy vérrög jutott az agyába, azonnal meghalt.
-Agyvérzés - suttogom, és szó nélkül megyek el. Érzem, hogy sírni fogok. Annyira azt hittem, hogy rendbe jön.
Bezárom az ajtót, és leülök az ágyamra. Ne zavarjon senki. Egyedül akarok lenni a lelkiismeretfurdalásommal. Kizárólag miattam halt meg.
Nem sokkal később kopognak. Megdörzsölöm az arcom, mély lélegzetet veszek. Elfordítom a kulcsot, majd lassan nyomom le a kilincset.
-Mit keresel itt? - tör ki belőlem, amikor meglátom. Hanglejtésem talán túl drasztikus volt, de most nem tudtam visszafogni a bunkóságom. Bár nem is nagyon akartam. Mára elég volt a meglepetésekből. Csőstől jön a sok baromság.
-Én csak - kezd bele Roy. - bocsánatot akartam érni a múltkoriért.
-Spongyát rá - kinyögöm ezt, de csak Pete jár az eszemben. Nincs élet abban, amit mondok.
-Minden rendben? - látszik is rajtam.
Erőt veszek magamon egy újabb sóhajtással, és a szemébe nézek.
-Meghalt.
-Mi? - nem érti. - Ki halt meg?
-Hát Pete. A kiválasztott.
-Azt hittem, rendbe jön idővel. Mi történt?
-Azt mondják - hangom elcsuklik a bűntudattól. - Azt mondják, hogy egy vérrög került az agyába, és... - elképzelem, hogy a rög beszorul az érfalak közé, és a szíve csak pumpál és pumpál tovább. A vér felgyülemlik egy hajszálérben, az feldagad, majd bumm. A fal túl gyenge, szétrobban a nyomás miatt, a vére a szövetek közé ömlik.
Szinte azonnal meghalt. Biztos benne is élt a remény egy új kezdet felé, aztán egy csapásra minden elszállt.
És minden miattam. Tönkre tettem egy életet.
Képtelen vagyok tovább mondani. Lesütöm a szemem, szégyellem, hogy ilyen gyenge vagyok. Gyengébb, mint gondoltam.
Roy nem nevet ki. Nem érezteti, hogy magasabb rendű, talán már leszállt arról a lóról. Csak vár. Vállamra teszi a kezét, és néhány csepp könny kicsordul a szememből.
Állunk az ajtóban.
-Régóta ismerted? - kérdezi.
-Nem. De miattam halt meg!
-Miért mondod ezt?
-Mert ő nem tudott harcolni, és a katonák megtaláltak minket. Mondtam neki, hogy maradjon fedezékben, de előjött, és az egyik leszúrta.
Felsóhajt. Beszélni akar, de én nem hagyom szóhoz jutni.
-Jobban kellett volna... - a szavamba vág.
-Ez nem a te hibád!
-De igen! - túlkiabálom.
-Nem! - ő is engem. Félek, hogy a folyosó tőlünk visszhangzik, úgyhogy csendben maradok. - Te szóltál neki, hogy maradjon ott, de nem hitt neked. Ez csak az ő sara! Emiatt ne legyen bűntudatod!
Igaza lehet.  Én szóltam neki. Mondtam neki, hogy Pete, maradj a szikla mögött, ahol nem látnak, de ő odajött hozzám, amíg harcoltam.  Ha arra figyelek, hogy biztosan ott maradjon, mindketten meghalunk. Száz százalékban igaza van Roynak, de nem ismerem be. Nem szabad. Akkor azt hiszi, nagy arca lehet. Pedig nem. Előttem biztos nem.
-Nem is tudtam, hogy ennyi mindemt tudsz az életemről! - szinte ordít az irónia a hangomból.
-Csak segíteni akartam, tudod? Megértem, hogy felelősnek érzed magad, de ez kizárólag neked rossz!
Megszólal a csengő, ami azt jelzi, hogy a csarnokba kell menni mindenkinek. Biztos Pete halálát jelentik be.
-Először bunkó vagy velem - kezdek bele a mondandómba. - Aztán idejössz, és kioktatsz az életemről, mintha jobban tudnád, mi jó nekem. Hirtelen ennyire érdekel?
-Nem tudom jobban, abban igazad van. De az biztos, hogy a felesleges bűntudat mindenkinek rossz!
-Nem kell a lelkisegély szolgálatod! - elfordulok, bezárom az ajtót.
-Tudod, hogy igazam van - utoljára a szemébe nézek.
-Nem, csak azt tudom, hogy a harcosokról alkotott előzetes véleményem helytálló. Mindegyik undok, bunkó, és azt hiszi, annyira okos! - hadarom és otthagyom, de utánam kiabál.
-Most te tartozol egy bocsánatkéréssel! - megtorpanok. Túl nyers voltam? Lehet. Nem akarom, hogy észrevegye, sietek tovább a csarnokba.