„Meglátjátok, majd eljön a sötétség, és a reményt magába szívja, majdnem örökre elveszik. Aztán eljönnek Ők, akik feloldhatják az örök kárhozatra ítélt világot, de ez sok ember életébe kerül – mondta, majd hirtelen kirúgták alóla a széket, nyaka pedig reccsent a saját súlya alatt. Hosszú, ősz hajától nem látszott, de a kötél nyoma ott maradt a torkán, és lelke felkerült a Menny Birodalmába.
- A boszorkány meghalt! – kiáltotta egy ember, majd a többi is éljenzésbe kezdett. Nem tudták, hogy igazat mondott.
Amikor levették testét a kötélről, hogy a folyóba dobják, meglátták a tetoválást: PETE B DOWLING
ANGELA S OMAC
Soha sem fejtették meg a jelentésüket, de tíz évre az eset után valóban beteljesült a jóslat. George Drake átvette a hatalmat. A férfi állítólag nem öregszik."
2367. 09. 28.

Meglepődök, amikor elolvasom. Nem tudom, ez vajon csak a véletlen műve, vagy a világban létezik valami természetfeletti is? Az irat több száz éves. Ma 2637-et írunk. Drake ma is él. Drake a zsarnok. Soha senkinek nem mutatkozik, de él. Vagy csak ezzel ijesztik a népet, ő már halott?
Nem tudom, őszintén. De azt tudom, hogy megfejtettem a tetoválást. Az a nevemet rejti. Angela Stone vagyok. Omacban élek az anyámmal. Valami valóság alapja biztos, hogy van.
Félek, azt hiszem. És nem értem, hogy miért nem fejtették meg a jelentést. Miért nem jött még rá senki? Nem nehéz. A tetkó másik fele biztos Pete Valaki, aki Dowlingban lakik.
Oda kell mennem. Dowling néhány órára van.
A könyvtár kapuja csapódik. Valaki üvölt valamit. Nem értem, de mennem kell. Ha ez igaz, akkor ezért jönnek. A naplóért, ami találtam. Becsapom a naplót, és elindulok vele. Kiszúrt, észrevett! Egy magas, nagydarab fickó közeledik felém, kiabál, de nem figyelek arra, amit mond. Csak egy dolog van a fejemben. Hogy ki kell jutnom. Nem akarok annak a boszorkánynak a sorsára kerülni, a halálhoz azért még fiatal vagyok. De a férfi túl gyors, mindjárt utolér. Elérem a hátsó ajtót, fogalmam sincs, hova vezet, hogy mi van a túloldalán. Lehet, hogy ott vannak a katona társai. Mert ez egy katona. Látom a ruháján.
Félek kinyitni, de nincs más választásom. A zárban benn a kulcs, ez fura. De nincs időm ilyeneken fennakadni. Vészesen közeleg. Érzem, amíg az ajtóval küszködök, hogy dolgozik bennem az adrenalin. Borzalmas érzés. Nem kapok levegőt. Remeg a kezem, amíg a kulccsal babrálok.
Kinyílik. Hála az égnek! Egy pillanatra megkönnyebbülök. A hátam mögé pillantok, hogy tudjam, merre van. Mennyire van közel. Alig tíz méter választ el tőle.
Becsukom magam mögött, így ő ott reked. Nekidőlök az ajtónak, behunyom a szemem.
Mi volt ez? Hol vannak a könyvtárosok? Sok kérdés merül fel bennem, amikre választ kell kapnom. Én nem tudom megválaszolni őket, és időm sincs rá.
Valaki sikít. Megijedek tőle, ekkor kinyitom a szemem. Túl sötét van. Ez nem a kijárat volt. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Mellettem egy kiégett fáklya, csak ezt látom. Egy folyosón állok, homokkőből készült falak között. Elég félelmetes. A hátamon is érzem a borzongásom.
- Itt van, e mögött! – szól valaki. Azt hittem, lesz egy kis időm kigondolni, hogy merre menjek, de ezek a hangok azt mutatják, hogy hiába zártam be, előbb-utóbb betörik valamivel.
Szembefordulok az ajtóval, dübörög, és remeg. Mintha engem védelmezne, és fél, hogy bajom esik. Azonban ez csak a katonák ereje, és a tárgy, amivel be akarják törni, hogy elkaphassanak. Az ajtó továbbra is élettelen. De milyen jó lenne, ha életre kelne! Kiszakíthatná kipihent, erős karjait és lábait a falból, a katonáknak iramodhatna. Nyernék egy kis időt.
Feleslegesen kezdek bele ebbe a gondolatmenetbe, csak menekülök a probléma elől, mintha attól minden megoldódna. Csakhogy semmi sem oldódik meg. A gondolataimmal elkalandozhatok akár ezer kilométernyire is, az Antarktiszre vagy a Himalája csúcsára, de a testem itt marad. Itt marad ezen a folyosón, és az pont elég. Megölnek, kiveszik karjaimból a naplót. És akkor a gondolataim is meghalnak. Örökre elnémulok a tudással, amit most szereztem meg, és még én sem tudom, milyen értékes. Lehet, hogy csak buta pletyka, de lehet, hogy minden szó igaz, ami elhagyta a boszorkány száját. Van benne valami.
Elnézek jobbra. Sötétség.
Elnézek balra. Sötétség.
Harmadik irány nincs. Döntenem kell. Gyorsan. Balra futok.
A stressztől ismét alig kapok levegőt, lassítok egy kicsit. Előre dőlök, belemarkolok a szegycsontomba, szúr. Érzem, hogy nem jut elég oxigén az agyamba, egyre jobban szédülök.
Egy hirtelen csapódás, kis köhögések. A fából készült ajtó feladta a védelmem. Kiszakadt a falból, de kezek és lábak nélkül. Az csak a fantáziám morbid szüleménye volt.
Belesimulok a falba, visszafojtom a lihegő lélegzeteim. Hárman vannak. Három erős, fegyveres katona egy nő ellen. Nem szállhatok szembe velük. Nincs esélyem.
Csak a menekülés maradt. Még várok, hiszen ők is azon gondolkodnak, merre menjenek. Vajon merre futhattam? Szinte hallom, ahogy magukban kérdezik. Nekik is teljesen új ez a hely. De egy előnyöm van. A harminc méter távolság, és az, hogy ők azt hiszik, ismerem a helyet. Mintha blöfföltem volna. Bejött.
Suttognak, és azt nem hallom. Valami azt súgja, hogy el kéne futnom. Ha elfutok, észrevesznek. Nem merek megmozdulni. Valahol mélyen remélem, hogy elmennek. Most úgy érzem, nincs elég erőm, hogy lehagyjam őket.
Oldalazva haladok a fal mellett, szorosan, kihasználom a sötétséget. Az én szemem valamennyire már megszokta, nagy vonalakban kirajzolódnak a lehetőségeim. Alig hallhatóan lépkedek, és imádkozva várom a következő elágazást. Ha lesz egyátalán. Mindent csak remélek. Remélem, hogy nem kapnak el, remélem, hogy ha kijutok innen, megtalálom azt a fiút, és azt is csak remélem, hogy annak a boszorkánynak igaza van. Mert ha nem, akkor az életemnek annyi.
A katonák figyelése közben nekimegyek a falnak. Egy kanyar! Végre látótávolságon kívül lesznek. Bár a sötétségtől úgysem látom őket, pedig az ajtón túlról most egy kis fény is bejutott. Mégis attól félek, hogy hirtelen fények gyulladnak, akkor pedig láthatóvá válok. Szabad ujjbegyeimmel tapogatok, pupilláimmal fókuszálok. Kanyarodok a folyosóval, de a katonák is elindulnak. Kettő az ellenkező irányba, egy felém. Kezében kard.
Már nem látom, eltűnök a homokkő takarásában. Futni kezdek, már nem érdekel a hang. Ő is gyorsan jön.
Elég halkan tudok futni. Eddig nem is tudtam.
Hátranézek, vajon látom-e, de a sötétségben csak káprázik a szemem. Egyik pillanatban azt hiszem, ott van, de ha jobban figyelek, nem látok semmit sem.
Reménytelenül előre tekintek, és alig tudok megállni. Még egy fal. De most nincs semmi, se jobbra, se balra, csak hátra. A férfi karjaiba. Elvesztem. Meg fogok halni. Mint az előbb felötlött bennem, megölnek, kezeimből pedig kiveszik a naplót. Oda minden remény.
Miért csinálnak zsákutcát? Mi ez? Egy labirintus?
Leguggolok, a naplót magam mellé teszem, kétségbeesetten tapogatózok körbe. Előtör belőlem a remény, bár feleslegesen, képtelen vagyok elfogadni, hogy nincs másik út.
Már nagyon közel van. Hallom a lépteit. Nem tudom pontosan, hogy hol, de közel. Közel van vele a halál is. Életemben először érzem magam ilyen közel a halálhoz.
Tenyerem beleakad valamibe. Egy kar? Gondolkodni sem tudok, rögtön meghúzom. Ezzel árultam el magam.
Ahogy ez felötlött bennem, mellettem a homokkő fal egy része eldőlt. Titkos ajtó. Mi ez a hely? Felkapom a könyvet, és elszaladok az új irányba. Már megint az ismeretlen felé rohanok. De a férfi is gyorsít. Őt nem érdekli, milyen helyre vezetem, akár csapda is lehet. A napló kell neki, azt hiszem. De nem adom oda. Nem lehet.
Hol vagyunk? Ez nem egy folyosó, hanem egy terem, és még mindig minden sötét. Elhalkulok, megállok középen, próbálok körbenézni. Hátha a szemem észrevesz valamit.
Egy alacsony, homokkőből készült valamit látok. Egy koporsó. Ez egy sírkamra.
Ő is megáll. Hallgatózik.
Félek, hogy a szeme megszokja a sötétséget, és alakokat látni fog. Lehasalok a koporsó mellé, gondolkodom.
Kinek a sírja lehet? Ha egy katonáé, vagy hasonlóé, akkor a fegyvereit is mellé temették. Az egyetlen esélyem, ha megölöm a férfit.
Óvatosan tolom le a koporsó fedelét, és benyúlok a kezemmel.
Lépteket hallok. Jön. Már tudja, hol vagyok.
Tapogatózok a sírban, arcom eltorzul. Hátamon érzem a ridegséget, ha belegondolok, mi mindenhez ér hozzá a kezem. Csontok, el nem bomlott szövetek, pókhálók, hajszálak. Mást nem tehetek.
A lépések egyre jobban közelednek felém, el kell terelnem a figyelmét valamivel. A napló. Egy pillanatra abbahagyom a turkálást, és elhajítom a könyvet. Koppan a földön. Remélem, nincs baja. De sikerült, átvertem. A lépések távolodnak a napló irányába.
Úgy megkönnyebbülök. Talán el is mosolyodok, és az adrenalin bennem csökken. Már nem remegek. Tudom, hogy nem vagyok biztonságban, hiszen a férfi mindjárt rájön, hogy nem vagyok a falnál. Mégis hatalmas kő esett le a szívemről.
Kezem visszadugom a koporsóba, keresem tovább, bár nem tudom, mit keresek. Valamit, amivel megvédhetem magam. Valamit, ami egy szintbe hoz egy erős férfivel.
Egy eddig ismeretlen dologhoz érek, megpróbálom beazonosítani, de nem megy. Ez nem ide való. Megmarkolom, és óvatosan kihúzom onnan.
Legalább már a szememre is számíthatok. Egy tőr az. Elég régi, de hasznát vehetem.
Hallom, ahogyan ő lehajol, és mormog valamit. Engem szid, amiért túljártam az eszén.
Kapok az alkalmon, elindulok felé. Stressztől remegő kezemben fegyver, szemeimben félelem csillog. Érzem, ahogy az életösztön felébred bennem.
Látom az alakot. Egyre tisztábban kirajzolódik. Ő is láthat engem, már megszokta a sötétséget. Engem néz. Haragos tekintetében tükröződik kétségbeesett arcom. De feltehetőleg ő azt nem látja.
Tétovázok. Mozdulatlanul állunk egymással szemben egy pillanatig, ami perceknek tűnik. Nem merek szúrni, de végül megteszem. A tőröm átfúródik a bordáin keresztül, egészen a tüdejéig szúrok. Orrom megrándul az undortól, amikor a vére kispriccel.
Fulladva összeesik, hiszen a tüdejébe áramló vér a légzés reflexét lehetetlenné teszi.
A fegyver a kezemben marad. Még állok és a sokktól csak mereven nézem őt. Figyelem, ahogyan haldoklik. Látom, ahogyan az élet tovaszáll, eltűnik.
Végül összeszedem magam. Felbeszem a naplót. Lopakodva elindulok oda, ahonnan jöttem. A másik két katona már elment a labirintus távolabbi részébe.
A fényre kijutva hazáig futok. Nem állok meg pihenni.