Mi nyomja a lelkemet?
Egy ki nem ejtett szó?
Egy meg nem értett érzelem?
Hm... Talán valami más.

Úgy érzem, te vagy az igazi lelkitársam,
de mégis te választottál más utakat,
te választottál mást helyettem...
Mégis helyet hagyok neked a szívemben.

Kicsim, rossz útra tévedtél,
rossz irányba visz az ár.
Mondd, miért nem evezel már?!
Én a túlparton várok rád.

Vagy talán én vagyok gyárihibás,
aki nem tudja, hogy hol a határ?
Tovább kellene lépnem már?
A szívem mindig visszahúz hozzád.

Úgy érzem, most valami más,
tudom, a szemed előtt ott van más
valaki, de tényleg ő az, akivel
boldogan tudnád élni az életed?

Nekem mi is fáj tulajdonképpen?
Az, hogy elengedtem a kezed
és talán rossz irányba sodródtál,
én pedig csak néztem ezt némán?

Vagy az, hogy elengedted a kezem
és úgy érzem, egyedül elvesztem?
De mi van akkor, ha kettőnk közül
nem is én vagyok az, aki elveszett?

Zavar, hogy nem tudom, mi bánt,
ez vagy esetleg valami más...
Körülöttem most minden vibrál,
a megértéshez hiányzik egy membrán.

Hiányzik a kezed a kezemből,
a tiszta szereteted a szívedből,
a forró, piros ajkad az ajkamról,
a hűségpuszid a homlokomról.

Én várni fogok rád, hisz szeretlek,
de arra kérlek, hogy ébredj fel,
vagy közöld most azt velem,
hogy csak egy álomban rekedtem.

Talán csak én vagyok túl naiv
és régen te voltál manipulatív.
Vagy most tényleg reálisan látok
és foglyul ejtett téged egy manipulátor?

Melyik lehet az igazság?
Talán ez vagy valami más?
Azt szeretném, hogy újra láss,
de nem akarom, hogy újra bánts.

Egyszer majd úgyis észre fogom venni,
hogy az úton már tovább kell menni.
Vagy ha megjelensz az úton mögöttem
és elfogadod a feléd nyújtott kezemet.

Én őrizem a tüzünket addig is,
ígérem, minden nap várok rád,
szeretni foglak, míg világ a világ,
hiszen hogy is érezhetnék valami mást?