Egyedül ülök a stégen,
ketten jöttünk volna régen
ide. Úgy volt, akkor még
hogy megbeszélünk mindent.
Azt ígérted, eljössz velem ide,
hogy nem kell magányosnak lennem,
hogy te majd újra fogod a kezem.

Együtt vágtunk volna
neki az ismeretlen útnak,
de te mégsem jöttél el.
Pedig elhoztalak volna ide,
a terv az volt, hogy velem leszel.
És most mégis egyes
egyedül ülök a stégen.
Most nem fogsz jönni,
tudom, hiába várok rád,
de vettem neked is egy italt
és egy doboz cigarettát.
Beszéljük hát meg
a jövőnket, várok rád,
de nem is tudod, milyen
beszédes ez a némaság.

Az emlékeket nem feledem,
szívemben mélyre elteszem,
őrzöm ezt a szeretetet,
amit én még mindig érzek.
Nem tudom, hogy mit hoz még az élet,
lehetek-e veled vagy nélküled kell élnem...
De én mindig itt leszek,
veled mindig beszélek.
Szeretnék én lenni egy
biztos pont neked,
akire mindig számíthatsz,
akit a bajban felhívhatsz.

Most tudatni szeretném,
akármyilyen szánalmasnak is
tűnhet, hogy neked írok most is...
Te engem az egekig emeltél.
Én pedig gyenge voltam, nem
tudtam akkoriban még repülni.
És most mégis vitorlázok fent,
nem akarok újra a víz alá merülni.
Egyedül szállni egy idő után unalmas,
szóval tudd, bármikor csatlakozhatsz.
Szerintem már tudnánk szárnyalni ketten,
de ehhez az kell, hogy te is elgyere.
Nem kell most, ráér majd egyszer,
de alig várom, hogy újra felkeress.

Egyedül ülök most a tónál a stégen,
csak rajtam múlik, beleesek-e a vízbe
s elmerülök a felszín alatt a mélybe
vagy szárnyra kapok és felrepülök az égbe.