Idáig Rólad szólt az életem,
de végül nem kellettem neked.
Kétszer löktél el egymás után,
majd végül még fel is hívtál,
hogy ugye nem haragszom rád...

Nem mondom, merész húzás.
Most már nem lehetek veled,
meglennék én nélküled,
de minden egyes éjszaka
újra s újra felbukkansz.

Hogy éljek én nélküled,
ha az emléked nem enged?
Napról napra egyre nehezebben megy
az álarcokat magamra felfestenem:
boldog vagyok, kiegyensúlyozott,
tényleg, abszolút nincsen semmi gond...
De egyre nehezebben megy ez nekem
és közben egyre üresebb a lelkem.

Virágillattól bűzlő nyári éjszakák,
miket nélküled töltök, mégis gondolva rád.
Kár erre fecsérelnem az energiám,
hiszen lehet te már nem is emlékszel rám.
Csak sok üres szó volt, amiket anno kimondtál.

Tudom, hogy fel kellene már állnom,
talán engem is vár már valahol a párom.
De az emléked fogva tart
és azt kívánom, bárcsak holnap
az álmomban újra viszontlátnálak.

És mégis rühellem az éjjeleket,
mert ha felbukkansz, fáj felkelnem.
Ha pedig mégis álmatlan az éjszaka,
reggel úgyis eszembe jutsz valahonnan.
Egyszerűen kínoz ez a tudat.

Tudom, nem lehetek veled,
de fáj a létezés is nélküled.
Egyszer talán képes leszek,
hogy elengedjelek végre,
de tudom, hogy soha nem felejtelek.

Vonz a bódult tudatlanság,
a lehetőség, hogy ne gondoljak rád,
de akármit is tennék, eszembe jutnál...
Tudod, én nem haragszom rád,
egy igazi erény a megbocsátás.

Így viszont minden nap fáj,
és félek, ha viszont látnánk egymást,
az már túllépne egy határt,
ezért magamban tépelődöm tovább.
Mi lenne akkor, ha veled lennék?
Erre a választ nem tudom már...