Csak még jelzem: élek.
Nem öltek meg az évek.
De azt elvették tőlem,
mit a legjobban szerettem:
a reményt, a kedvet, a titkot, a szivárványt,
a képzeletet, az erőt, az észt és miegymást.

Még élek. Még létezem.
Gondoltam jobb, ha jelzem.
Élek... De miért?!
A létnek nincs értelme.

Itt vagyok. Gondoltam, szólok.
Nem érdekel, mit gondoltok.
Nem érdekel, sosem érdekelt.
Érzem, hogy nincs több érzelem.

Élek. De mégis kit érdekel?!
Nem szeret már senki sem...
Csak úgy vagyok,
magamban elvagyok.

De holnap minden más lesz,
talán én már nem leszek,
végleg elveszek.

Élek. Lehet, csak pár órát, percet,
pár napot, pár évet, pár életet,
de még élek és élnem kell.
Élnem kell! Csak egy kicsit még!

Hadd éljem az életem és legyek boldog!
Kérlek, csak kérlek, ne légy ily nyomott.
Hadd hódítsam meg a nagy világot,
hadd lássam még ezerszer a napvilágot!

Hadd lássalak egyszer,
csak még egyszer,
egyetlen egyszer,
kérlek, engedd!

Ha kell, utána elmegyek.
A másvilágra költözöm.
Érted, de nélküled küzdök.

Élek. Gondoltam, elmondom.
Neked tudnod kell... gondolom.
Rád nézek és már belátom,
nem láthatlak többé, csak a túlvilágon.

Oda most is egymagam elmennék,
ha a láncaimat levennék,
ha másoknak nem kellenék,
Isten a tanúm, én elmennék.

Élek. Örök körforgásban,
hol szeretnek, hol utálnak,
hol élnék, hol meghalnék,
egy ilyen világban élek én.

Élek.
Gondoltam még utoljára jelzem.
Elment már mindenki, akit szerettem,
aki szeretett, ha szeretett.
De én még mindig létezem.

Miért? Mondd, miért?!
Miért kell így élnem?
Ó kérlek Istenem,
(már ha létezel)
engedj elmennem!
Hadd menjek, költözzek,
hadd ássanak el engem!
Kérlek benneteket!