Szomorú vagyok, és fáradt,
magamat használom barikádnak.
Az ajtót hátammal támasztva ülök,
s közben egy verset gügyögök.

Ülök, csak ülök, és várok,
elátkozom a világot,
s lám, a világ is átkoz engem,
nem ért meg engem senki sem.

Legszívesebben elmenekülnék,
titkos földekre repülnék,
ott csak az élne kit képzelnék,
kit lelkemmel teremtenék.

Lenne ott sok zöld erdő,
és lovaknak óriási legelő.
De lenne, ki belém vágná a kést,
csakhogy lásd, még él,
kit te nem méltattál figyelemre,
kit már nem veszel észre sem.

Talán aggódnál is értem,
újra megérintenél a kezeddel.
Felpofoználak és ölelnélek,
csókok ezrei ömlenének.

Lenne ott hegy, folyó és szivárvány,
törp és tünde egyaránt.
Lenne ott boldog és boldogtalan,
kit boldogítana egy halhatatlan.

Ülök, csak ülök, s elgondolom,
mi lesz egyszer, egy napon,
de még a jövő nem boldog,
s én csak képzelem a jót.