Makacsul ment előre. Csak az akarata mozgatta a lábait. Még egy lépés. Csak még egy lépés. Szépen egymás után. Kis lépések ezek, de talán valami nagyhoz vezetnek, valami magasztos célhoz, valami beteljesüléshez. Hiszen olyan kicsik vagyunk, jelentéktelenek a házhoz, az utcához, a városhoz, a Földhöz, az egész Világmindenséghez mérten. A létünk csupán egy pillanat törtrésze az időben, talán annyi se. De mind arra vágyunk, hogy eljussunk valahová, hogy nyomot hagyjunk magunk után, hogy jelezzük: itt voltunk. Illetve itt vagyunk. Még ne csukják ránk a teknőnk fedelét, mert itt vagyunk, és még itt akarjuk tölteni az időt, ami nekünk adatott.

Olyan mérhetetlenül távolinak tűnt a cél. Szinte elérhetetlennek, és szörnyű fáradtságot érzett a lábaiban, mintha ólomsúlyok húznák lefelé, hogy ne tudjon haladni. A lét és az oly fontos lépések így csupán szánalmas vánszorgás voltak. Bár ki tudja? Annak is lehet néha előnye, ha lassan haladunk, elvégre nem biztos, hogy mindig jó irányba megyünk.

Pedig erre készült már mióta, erre edzett, amikor nem látta senki. Elrejtett néhány érett káposztalevelet, egy-két legyet, hogy legyen elemózsiája és energiája a hosszú útra. Gondosan megtervezett mindent. A teknője is makulátlanul tiszta. Mintha csak mosónő lenne. A lelke mélyén mégis örült, hogy ebben az életében nem mosónőként született újjá. A mosónők korán halnak.

Felfedezni vágyott, egy nagy kalandra, arra, hogy világot lásson végre. Ne csak a terráriumot, amit lakhelyéül és életteréül rendelt a sors. A végtelenbe és tovább! Valaki igazán fölvihetné magával a padlásra, ami olyan titokzatos és misztikus hely, ami ott áll ég és föld között, ami olyan közel van a csillagokhoz, a mennyekhez, talán a teremtő teknősistenhez is. Már egy hete csak erre gondolt, és most is, mikor meg-megállva, egy zöld levélmaradványt rágcsálva araszolt közelebb a vágyott célhoz. Ó, Mama, a padlás olyan messze van! Oda tán születni kell.

Reálisabb célt kell kitűznie, valami elérhetőt. Az ég csak álom, de itt a földön is vannak még csodák, amik meghódíthatók. Türelem, kitartás, szorgalom és hit - és egy napon beérik a gyümölcs. Tűzzünk ki kisebb célokat, lássuk meg a szépet apróságokban is, legyünk boldogok a kis hétköznapi sikereinkkel. Legyünk bár ember vagy teknős. Nem is különbözünk annyira egymástól. Mind létezünk, napról napra élni akarunk, társakra vágyunk, gyakran a páncélunk mögé bújunk, ha valami bánt vagy fáj. Mind egy terráriumba zárva éljük a napjainkat, ahonnan csak néhanapján kapunk egy kis kimenőt.

Csak ment, csak vánszorgott előre, makacsul, kurta teknőslábakon. Tisztán látta maga előtt a célt. A csábítót, a hívogatót, az elérhetőt. A napfény integető ujjai hívták. Kúszott, mászott, erejét megfeszítve. Maga sem tudta, hogyan jutott fel végül a párkányra. Talán azon a kis rámpán, amit az emberek Mircinek állítottak be ide, hogy kedvére nézelődhessen, amíg ők távol vannak. Mirci most lustálkodott valahol. Most csak az övé volt az ablak!

Lihegve megpihent. Sikerült! Megérte a hosszú és kimerítő zarándokút. A teknős El Camino. Mikor már újra lélegzethez jutott, óvatosan félretuszkolta a függönyt, és az ablaküvegnek nyomta az orrát. Vágyódva bámulta az alatta elterülő, csodálatos kinti világot. Milyen szép, milyen nyüzsgő és élettel teli, milyen hatalmas! Milyen lehetne odakint járni, vagy szárnyalni a felhők felett? Á, oda születni kell.

De nem volt boldogtalan. Elérte és látta, amit látni vágyott, valóra váltotta és legyőzte a lehetetlent. Semmi sem lehetetlen, ha igazán akarod. Egy ember számára sem. Hiszen ő éppen most bizonyította ezt be. Egy aprócska, jelentéktelen kis teknős, Budapestről, a József Attila utcából.