Szervusz hát, jó öreg barátom,
csendes szoba, kis manzárdlakás!
Csaknem egy évet töltöttünk együtt,
most a világ vár, minek illata más.

Menedék voltál, ma már belátom,
falaid közt örömmel rejtőztem el
a félelmeimmel, és minden petyhüdt,
mosolygós-sírós érzelmemmel.

Megvédtél, odakint szörnyek jártak,
zombiapokalipszis az ablak alatt.
Volt mikor én el se hagytalak téged,
csak mikor megjött a finom falat.

Az irodaszékek ásítva vártak,
talán a művirágom is elhervadt már.
Békés kis világom, mostantól véged,
a régi életem hív most, s visszavár.

Elhagylak most, mint hűtlen szerető.
Céges iroda, reszkess, mert visszamegyek!
Bár asztalomon ijesztőn tornyosulnak,
végtelen, rettentő, offline irathegyek.

Nem leszel többé hősi megmentő
otthonom, hazám, szűk életterem.
Az együttlétünknek bealkonyulnak
fényei, s árnya csak hideg tetem.

Köszönöm, amiért hű társam voltál!
Most maradni, menni is nehéz talán.
Régi-új napok jönnek, és lyukat ütnek
a biztonságos, honi magány falán.

Emlék maradsz majd, templomi oltár,
ahová gyónni és áldozni térek, laza
szent imáim kelnek, élnek és tűnnek,
s te hűen és merengőn vársz újra haza.